Skip to main content

A történelem fantáziája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ne bújtassuk kényszer-zubbonyba a történelem fantáziáját! – mondta a minap az NSZK külügyminisztere, és ezzel azt akarta mondani: ne tekintsék szentírásnak az európai integráció elfogadott menetrendjét. De valójában takarodót fújt. Visszavonta a nevéhez fűződő „Európa-tervet”, aminek az lett volna a lényege, hogy az Európai Közösség ne kívánjon biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozni. E lemondás ugyanis megkönnyítené a semleges Ausztria és a Varsói Szerződéshez tartozó Magyarország, Lengyelország fölvételét a nyugat-európai országok Európai Közösségnek, azelőtt Európai Gazdasági Közösségnek vagy Közös Piacnak nevezett klubjába.

Visszavonta, mert látta, hogy a külügyminiszterek tanácsa, a brüsszeli bizottság, a strasbourgi Európa-parlament vonakodik szétválasztani Európa gazdasági és biztonságpolitikai érdekeit, változatlanul létre akarja hozni a század végéig „a politika és diplomáciai szuverenitás összes ismérveivel” fölruházott uniót.

A történelem fantáziájára való hivatkozás jelzi azonban, hogy Genscher csak a javaslat konkrétumait vonja vissza. De fenntartja a mögöttes gondolatot. Fenntartja, hogy a teljes belső piac kiépítésének, az egységes valuta megteremtésének korántsem könnyű feladata kiegészül egy kötelezettséggel: a Kelet-Európát, de főleg az NDK-t fölkavaró, Honeckert a helyéről elsodró forgószélnek a számbavételével. A mérlegeléssel, hogy nem hiba-e épp most új határvonalat húzni Európán keresztül.

Adam-Schwaetzer asszony, az NSZK külügyminisztériumának államminisztere kifejtette, hogy a 12-ek politikai uniója még megélheti nemcsak Norvégia, Ausztria, Svédország és Ciprus teljes jogú tagként való felvételét, hanem Magyarországét és Lengyelországét is. De hogy mikor, azt nem lehet tudni. Ezért fontolóra kell venni, hogy amíg a csatlakozás bekövetkezhet, nem célszerű-e társulási szerződést kötni a Varsói Szerződés demokratizálódó tagjaival.

Nem mondhatnánk, hogy a nyugatnémet kezdeményezéseket egyöntetű lelkesedés fogadja. A partnerek, különösen a franciák gyanakszanak. Azt hiszik, a sok beszéd mögött egy cél rejlik: a német egység helyreállítása. Bár Mitterrand, úgy is, mint az Európai Közösség soros elnöke, kifejtette, hogy a nyugat-európai integráció továbbvitele és a kelet-európai reformok támogatása jól megfér egymással, az „államférfihoz méltó kijelentéssel” szemben (a Reuter minősíti annak) új fontosságot kapnak Mitterrand-nak a francia–szovjet kapcsolatokról adott nyilatkozatai. Mert: a német egység – azaz a múlt – visszaállításának lehetősége, a restauráció halvány esélye nyomban aktualizálja a múlt más, ellenkező irányba mutató megállapításait. Most körbe jár a lapokban a szovjet televíziónak adott Mitterrand-interjú. „Nemzedékem tagjai még jól emlékeznek rá, hogy a második világháborúból kikerülve, visszanyertük szabadságunkat, abban nagy része volt a Szovjetuniónak. Népeink szinte mindig egy oldalon álltak a történelem folyamán, országaink, amelyek a kontinens két szélén fekszenek, az egyensúly erői.” Párizs, amely kritikus volt és tartózkodó a Gorbacsov-éra kezdetén, most felújítja (Mitterrand átdolgozásában) De Gaulle koncepcióját az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európáról; kidolgozza a „Közös Európai Ház” francia változatát.

Ennek – mint Mitterrand mondotta – az a veleje, hogy kombinálja az emberi jogok és a demokrácia követelményét a kelet-európai piacokra való behatolás képességével. Jelen akar lenni ott, ahol a Német Szövetségi Köztársaság konkurenciája a legélesebb. Romániára, ahol híre sincs a demokráciának, az emberi jogokról meg azt sem tudják, mi fán terem, nem épít Franciaország. Ott nincs keresnivalója. Viszont lépten-nyomon idézik az elnök válaszát arra a kérdésre, nem lesz az enyhülés révén Kelet-Európa ismét Közép-Európa? „Mindig is az volt. Van-e központibb és európaibb főváros Prágánál?” A Frankfurter Allgemeine Zeitung megállapítja: „Az emberi dimenzió szoros összekapcsolása a kelet-európai piacok visszahódításával olyan képet tár elénk, amely tartalmában alig, stílusában viszont annál inkább különbözik az NSZK kelet-európai politikájától.”

A németek egyesülésének kilátása más szférákban is új hangsúlyokat eredményezett. Bizonyos jelek szerint Washingtonnak már nem sürgős, hogy megszűnjék a Varsói Szerződés, és Moszkvának sem olyan sürgős, hogy az NSZK-ban állomásozó NATO-egységek szedjék a sátorfájukat. „Ami dont’t go home” – az International Herald Tribune szerint ez volna Moszkva új ajánlata. A lap helyzetmagyarázatában az olvasható, hogy az amerikai jelenlét – így hangzanék az állítólagos szovjet állásfoglalás – mérsékelheti a németek egyesülési törekvéseit. Moszkvában egyre határozottabban utalnak a jelenlegi határok sérthetetlenségének fontosságára. „Azt várják tőlünk – idéz egy Európában szolgáló amerikai diplomatát az újság –, hogy védelmezzük az NDK létét legalább még egy évtizedig, addig, amíg a szovjetek megbirkóznak a saját problémáikkal.”

És mi van az érem másik oldalára vésve? Ha jól megnézzük, észrevesszük, hogy ugyanaz, mint ami az első oldalára vésetett. Az aggodalom, hogy összeomlás fenyegeti a jaltai épület, a háború után kialakított egyensúly egyik fő pillérét, az NDK-t.

Az NDK vezetésének átalakításakor a kommentárok rendre emlékeztetnek, hogy az NSZK legfontosabb politikusai komoly gazdasági segítséget, az ipar modernizálásában való közreműködést ígértek, ha a keletnémet állam követi Gorbacsovot és a kelet-európai reformországokat. Sűrűsödnek a német egység kilátásaival kapcsolatos találgatások is. De épp annyiszor idézik a Le Monde híressé vált megfogalmazását: „A németkérdés komolyabb ügy, semhogy a németekre – a nyugatnémetekre, a keletnémetekre – lehetne bízni.”

(Világ, 1989. október 26.)




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon