Nyomtatóbarát változat

Kedden lemondott az NDK minisztertanácsa, szerdán a központi bizottság nagy változásokat ígérő háromnapos tanácskozásának nyitányaként bejelentették: testületileg lemondott a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottsága. Ezzel teljessé lett a Honecker menesztésével kezdődő folyamat. A bukott főtitkárral együtt még két politikai bizottsági tagot lemondattak, az egyik a „kombinátok atyja” volt, az elhibázott gazdaságpolitika irányítója, a különösen népszerűtlen Günter Mittag. Aztán még öten léptek vissza, többek közt Mielke, a mindenható és minden mérték szerint túlméretezett állambiztonsági apparátus vezetője. Most pedig valamennyi ment.

Kényszerű távozásuk azt mutatja, hogy Krenz, az új főtitkár elvesztette az első menetet. És romlottak az esélyek, hogy megnyerheti a másodikat vagy a harmadikat, ha lesz még számára harmadik menet. A dolognak több oka van, többek között a bizalmatlanság, amit politikai előélete okán iránta tápláltak, de a fő ok valószínűleg az új utazási törvénytervezet. A bezárt, fallal körülkerített keletnémet lakosság számára az utazási lehetőség garantálása az első vagy az elsők egyike – és a legsürgősebben orvoslandó – a szabadságjogok közül. A nagy hírverés közepette beharangozott javaslat azonban vaskos csalódást keltett: egy hónapra limitálta a külföldi tartózkodást, homályban hagyta, honnan veszik a valutát az utazni vágyók. De a fő kifogás ellene az, hogy nem emeli állampolgári joggá az utazás jogát, ezentúl is a hatóságok jó- vagy rosszindulatára bízza, „gumiparagrafusokkal” segítve elő az önkényes értelmezést. Ezt a nagy melléfogást, ami föltárta, hogy az illetékesek még nyakig benne vannak a régi szemléletben, nem ellensúlyozhatta sem a sajtó viszonylag szabadabb hangja, sem a minap még valószínűtlen brutalitással szétvert tüntetések eltűrése.

A tűrt, a hallgatólagosan engedélyezett több százezres vagy olykor milliós népgyűlések, párosulva az utazási törvény hírére nem csillapodó, hanem éppenséggel újból földuzzadó menekülési hullámmal (már 200 ezer körül jár azoknak a száma, akik az idén az NSZK-ba vándoroltak), kikényszeríti a további változást: az új arcokat, az új irányt. Még valamit okvetlenül említeni kell: a követelések radikalizálódását. Kezdetben még az lehetett a benyomás, hogy akik a piaci viszonyok között akarnak élni – főleg a fiatalok –, elmennek, akik meg a rossz szocializmus helyett jó szocializmust akarnak, tüntetnek, de maradnak. A külső szemlélő sokáig úgy vélhette, hogy Marx és Engels honfitársai közül számosan hívei a szocializmus valamelyik válfajának (egy éve még Rosa Luxemburg jelszavait írták zászlajukra a keletnémet posztsztálinizmus elleni tüntetők), de ez a benyomás ma már kevésbé érvényes. A követelésekben már több a demokrácia, mint a szocializmus: már a jogállam megteremtése áll a középpontban, a párt vezető szerepének elutasítása, pluralizmus, szabad választások.

Ugyancsak szerdán, azon a napon, amikor az NSZEP új vezetőit megválasztották, Kohl kancellár megtartotta ez évi beszédét a „nemzet helyzetéről”. Javarészt a német nemzet NDK-ban élő részének helyzetéről. „Keletnémet demokrácia, társítva a nyugatnémet gazdasági támogatás új dimenziójával” – ez volt mondandójának a veleje. Nagyjából ugyanazt követeli, amit a keletnémet milliók: az állampárt vezető szerepének felszámolását, többpártrendszert, szabad választásokat, a határ átlépésének állampolgári jogként való elismerését, a gigantománia és a blöffön alapuló gazdaságirányítás helyett piacgazdaságot.

Valaminek mindenképpen történnie kell: a keletnémet fiatalok exodusa miatt az NDK-ban nagy zavarok vannak a termelésben. Máris fékezett ütemben működnek egyes vállalatok, akadozik a közlekedés, bajok vannak a szolgáltatásokkal. Pékségek, vendéglők becsukják kapuikat, a munkaerő távozása miatt egész szállodaszárnyakat zárnak le. Különösen aggasztóak a változások az egészségügyi ellátásban, több helyütt kórházi osztályok teljes személyzete ment át a másik német államba.

Hétmérföldes léptekkel száguld a történelem. De ugyanakkor vánszorog is. Lengyelország viszonylatában még kis lépésekre is alig hajlandó ugyanaz a Kohl kancellár, akinek ily merész látomása van az átalakuló NDK-ról. Kohl szerdai beszédében megerősítette: nem hajlandók kétértelműség nélkül, egyszer és mindenkorra véglegesnek elismerni Lengyelország nyugati határait.

A szándékolt kétértelműségnek van egy formai oka: a legyőzött Németországgal még nem kötöttek békét, a két német állam szuverenitása – legalábbis papíron – nem teljes, korlátozza a négy győztes és ellenőrzést gyakorló hatalom. Például beleszólhat abba, hogy egyesüljenek-e az általuk szétválasztott németek. A nyugatnémet vezetők, többek közt emiatt sem akarják siettetni az esetleges egyesülést. A jó képet vágó, de az ügyet rossz játéknak tartó franciák, angolok ellenállásának lecsillapítására a nyugat-európai integráció fejlesztését kívánják – miként Delors mondta: egy nagy ugrással az eddigi kis lépések után –, hogy a keletnémetek – az európai terv szellemében – az Európai Közösségbe szilárdan betagolódott NSZK-hoz és az egész föderációhoz kapcsolódjanak. Nem feledve, hogy pénz beszél, és a pénz a föderáció leggazdagabb tagjának, az NSZK-nak a kasszáiba csörgedezik.

De akarjon bárki bármit, megbízható menetrendre nem lehet számítani. A „22-es csapdája” abban áll, hogy ha a keletnémet vezetők nem tartanak lépést a követelésekkel, hamarosan további 500 ezer személy vándorol ki (ez óvatosabb becslés), de az is lehet, hogy milliókra rúg a száma a távozásra készülőknek. Ha meg teljesítik a reformköveteléseket, és az NDK piacgazdaságra épülő demokrácia lesz, akkor azt kérdik majd: miért éljünk két államban, ha nincs köztünk semmi különbség. Az egyesülés mindenképp bejön, vagy az első ajtón, vagy a hátsón. Jóllehet így és most senki sem akarja. Vagy csak bejönne? De nem jön be, mert a keletnémet élet és halál eddigi urai, a „stasi”-k, az erő-szakszervek parancsoláshoz szokott, túltengő önérzettel megáldott urai másként gondolják? Illetve ha az NDK-ban állomásozó katonák rejtélyes forrásból érkező parancsot kapnak, mert orosz sztálinista-nacionalista funkcionáriusok úgy vélik: eddig és ne tovább. Ne tovább, legföljebb odáig, hogy egy füst alatt a Gorbacsov-éra végére is pont kerüljön.

Így lesz? Nem lesz így. De olyan idők jönnek, amikor mérlegelni kell minden eshetőséget.

(Világgazdaság, 1989. november 9.)

• A német egyesülés