Nyomtatóbarát változat

A Berlinbe, a 40 éves fennállásáról megemlékező NDK ünnepére utazó Gorbacsovban alighanem felidéződnek egy korábbi utazás, a május elején Kínában tett látogatás képei. A Tienanmen téren tüntető diákok megéljenezték, politikájának követésére szólították fel a kínai vezetőket. Ezt személy szerint hízelgőnek találhatta. De mégsem lehetett kellemes a hivatalos szovjet delegáció vezetője számára, aki akkor és ott, a „Mennyei béke” terén vélte betetőzni hosszú évek erőfeszítéseit: a teljes kibékülést a két kommunista nagyhatalom között. A tiszta szándékú, „mennyeket ostromló” fiatalok tömegének rokonszenvtüntetése az ő számára inkább zavarba ejtő lehetett.

Mindez nyilván eszébe jut. Mert az 1953 óta legnagyobb ellenzéki megmozdulás, a hétfői lipcsei tüntetés, majd a szerdai „drezdai csata” után nem zárható ki, hogy az új berlini élmények hasonlítani fognak a régebbi pekingi élményekhez, hogy az ünneplés hangjait ezúttal is elnyomja a reformok, az utazási könnyítések követelésének süvítése, hogy itt, éppúgy, mint ott, távozásra akarják majd bírni az élettől való búcsú küszöbén is a hatalomba kapaszkodó tegnapi aggastyánokat.

Valószínű azonban, hogy evvel véget is ér a párhuzam. A szovjet vezetés (akárcsak Japán, majd kisvártatva az Egyesült Államok, Nyugat-Európa) hajlandó volt megfeledkezni a Tienanmen téri vérfürdőről, s megelégszik avval, hogy – ha nem is teljesen, de – folytatódik Kínában a gazdasági nyitás politikája.

A Német Demokratikus Köztársaság jövőjével kapcsolatban azonban mások a jelenlegi szovjet vezetés (és persze Nyugat-Európa, az Egyesül Államok) elképzelései. Többek között azért, mert a legnyugatabbra fekvő kelet-európai államban – amely a Közös Piac nyújtotta külön elbánás révén egyszersmind Nyugat-Európa legkeletebbre fekvő állama – szinte lehetetlen a status quo fenntartása.

A Brezsnyev-doktrína halott, de a Szovjetunió ettől függetlenül hozzájárulhat ahhoz, hogy az események ilyen vagy olyan irányba terelődjenek. És most szeptember eleje, a keletnémet exodus megindulása óta úgy cselekszik – diszkréten, de félreérthetetlenül –, hogy az események „olyan” irányba terelődjenek. Olyan irányba, hogy ne marasztalják erőszakkal a távozni akarókat. „A mérvadó ember nem németül beszél, hanem oroszul” – állítja a Frankfurter Allgemeine Zeitung izgatott New York-i tudósítása, amely valósággal óráról órára követte Hans-Dietrich Genscher tárgyalásait a prágai nyugatnémet követség önkéntes – de csak egy irányba szabadulni hajlandó – foglyai érdekében. Sevardnadze volt a mérvadó ember, aki – miközben Kohl Gorbacsovhoz fordult közbenjárásért – magára vállalta a gyakorlati munkát, fölhasználva az ENSZ-közgyűlés kínálta alkalmat a közvetítésre. Mivel mind Prágában, mind Varsóban húzódoztak attól, hogy másodikként kövessék a magyar példát, és önként engedjék ki a menekülteket, tárgyalt a lengyel és a csehszlovák külügyminiszterrel is, kivált az utóbbival, aki a nyugati újságok szerint ugyancsak kemény dió lehetett: mert 1968-ban Hajek, az akkori csehszlovák külügyminiszter csapatába tartozott ugyan, de az ellenpárt játékosa volt.

Arról nincsenek értesülések, hogy Gorbacsov és Sevardnadze egyértelmű föllépésében mekkora szerepe volt az időbeli előzménynek, az odáig takarékra vett szuperhatalmi együttműködés felélesztésének – a leszerelési tárgyalások meggyorsításának, a Nicaraguára vonatkozó megegyezésnek, az új, még csak most kibontakozó afganisztáni fejleményeknek –, de annyi bizonyos, hogy a Helsinkivel kezdődő és Reykjavíkkal új lendülethez jutó folyamatba az NDK problémáinak és általában a németkérdésnek ez a megközelítése illik bele.

Ez a megközelítés egyben az egyedüli igazi születésnapi jókívánság, a támogatás, hogy a bizonytalan helyzetbe került NDK viszonylag legstabilabb körülmények közepette éljen tovább. Ez az érdeke a Szovjetuniónak és – egész megszűnése percéig – a Varsói Szerződésnek, amelynek az NDK a nyugati tartóoszlopa.

De ez még nem minden. Ez a fejlődés nem fordít hátat, hanem beleillik Genscher koncepciójába, amely a német egység követelésének hangoztatásával és kivált az egykor német, de ma lengyel területekre való igény hangoztatásával szemben Európa nyugati és keleti felét akarja egyesíteni, és a két német államot ezen a kereten belül összehozni. Kerülgettük, de eddig nem mondtuk ki, hogy mi is az a fejlődés, amelyet a szovjet vezetés meg szinte egész Európa az NDK-nak ajánl. Röviden: a peresztrojka és a glasznoszty. A demokratizálás, a reform fölülkerekedésének javultak az esélyei.

Ha a vészjósló napokon, az évforduló megünneplésén sikerül valahogy átjutni – aminek elképzeléséhez kell némi optimizmus –, és ismét elkezdődnek a hétköznapok, bizonyára megkezdődik a reform. Azt persze még nem lehet megjósolni, hogy mi lesz az üteme. Legföljebb annyi valószínűsíthető, hogy a reformszocialisták és az egyház – az evangélikus egyház – szövetsége sajátos színezetet ad majd e mozgalomnak. De akkor még inkább előtérbe fog kerülni egy nehéz probléma. Az, hogy 1989 nem 1956 vagy 1968. Más szóval: nem a rossz szocializmus az igazi alternatíva, hanem a piacgazdaság. Ami csak akkor házasítható össze, ha a szocializmusnak a szemináriumok és a pártiskolák tananyagaival homlokegyenest ellenkező értelmet adunk.

És akkor jön az igazán fogas kérdés: a piaci gazdaság hívévé szegődés nagyjából egyet jelent azzal, mintha valaki az NSZK-ba kíván átköltözni. Mert az „első munkás-paraszt állam” joga a külön léthez, a legitimációja csak a „másságból”, a szocializmus felsőbbrendű voltának hitéből vezethető le. További komplikációt jelent, hogy a reform nehezen képzelhető el a határok megnyitása nélkül. Ennek következményei pedig kiszámíthatók.

Ez mind igaz, de a beállítás mégis kissé egysíkú. A helyzet javulni fog, többek közt azért is, mert a reformok pénzt hoznak a konyhára. A külföld (ezt észrevehetjük mi is) változásokat kíván, de békés átmenetet, és nem kiszámíthatatlan robbanásokat. Másrészt, az NSZK-ban sem szeretnék, ha egyszerre és hirtelen további százezrek beözönlésével kellene megbirkózni. A honfitársak iránti szeretetnek is vannak határai. És ezek nem függetlenek a váratlanul előálló lakáshiánytól, a beáramló új munkaerő bérlenyomó és munkahely-elhódító hatásától.

(Világgazdaság, 1989. október 6.)

• A német egyesülés