Az utóbbi időben avval lehetne kezdeni a német problémáról szóló összes cikket: még jobban felgyorsultak az újraegyesülés irányába mutató események. A gyorsulás üteme most már igazán meghökkentő: kezd a szabadeséshez hasonlítani. A korábban hangoztatott kikötések elnémultak. Már nincs szó arról, hogy a folyamatot az európai közeledés keretei között kell tartani, már feledésbe merültek a hivatkozások a négyhatalmi szempontokra, a stabilitás érdekeire, a szakaszosság fontosságára. Egyesek már nem is években mérik az egység visszaállítását, hanem hónapokban. Komoly eszmefuttatások látnak napvilágot arról, hogy az 1990 decemberében tartandó nyugat-németországi általános választások esetleg az első össznémet választássá fejlődnek át.
Főleg két vonalon lódultak meg az események. Az egyik: a leendő Németország új helye a szövetségi rendszerekben. Modrow NDK-kormányfő (Gorbacsovval egyeztetett) elképzelését az egyesült Németország semlegesítéséről totális elutasítás fogadta. Ezt pillanatok alatt félrelökték. Viszont tárgyalási alapnak tekintik Genscher nyugatnémet külügyminiszter javaslatát, amelynek az a lényege, hogy az egyesülő Németországnak az (addigra egykori) NSZK-hoz tartozó része a NATO-ban maradna. Vagyis: semmi sem változna. Az (addigra egykori) NDK-hoz tartozó része – amely jelenleg a Varsói Szerződés tagja – szintén a NATO-hoz csatlakoznék, de nem a szervezet katonai szárnyához, hanem Franciaország példájára a politikai szárnyához. Ez konkrétan azt jelentené, hogy a NATO-haderők nem lépnének az NDK területére az egyesülés után sem, sőt esetleg még egy ideig kisebb létszámú szovjet csapatok állomásoznának a mai NDK földjén. Szombaton Kohl és Genscher Moszkvába repül, hogy a házigazdákkal megpróbálják elfogadtatni ezt a koncepciót. Február 24-én ugyanez a nyugatnémet tandem Washingtonban tárgyal majd erről a kérdésről.
Közben február 13-án a különösen érdekelt Modrowval tanácskoznak Bonnban. De ekkor a fő téma a két ország valutauniója lesz, aminek gyors megvalósítását az NSZK minisztertanácsának legutóbbi ülésén határozták el. Kohl kancellár döntést erőszakolt ki a tanácskozáson, amelyen meghívottként részt vett Pöhl, a Bundesbank elnöke és helyettese, Helmut Schlesinger, a monetáris unió két befolyásos és hangos ellenfele. De ők beadták a derekukat, midőn Waigel pénzügyminiszter is síkraszállt a pénzügyi egyesülés gyors keresztülviteléért.
Az idáig türelemről papoló Kohl döntése az, amire azt szokták mondani: menekülés előre. Mitől menekül? Attól, hogy a Kelet-Németországból Nyugat-Németországba költözők áradata (1990-ben idáig 70 ezer fő) tarthatatlan állapotokat teremt mindkét országrészben. Attól, hogy az elnéptelenedő NDK összeomlik, anarchiába hanyatlik, kormányozhatatlanná válik. És attól, hogy ellene fordulnak a választók az NSZK-ban, ahol a 8 százalékos munkanélküliség két hónap alatt 8,5 százalékosra nőtt, a lakbérek 50 százalékkal följebb mentek, és a várakozási idő az állami lakásokra az eddigi egy-két hétről egy-két évre hosszabbodott. Az exodus költségeit az ősszel még népben, nemzetben gondolkozó, de most már egyre fanyarabb adófizetőnek kell állni.
A bökkenő csak az, hogy a monetáris egyesülés költségei sem kicsinyek. Waigel pénzügyminiszter 7 milliárd márkás pótköltségvetést terjeszt be, hogy el lehessen kezdeni az unió kiépítését. De a szakértők szerint ennek az összegnek a sokszorosát kell rákölteni erre a műveletre. Geigernek, a nyugatnémet takarékpénztárak elnökének az a véleménye, hogy a valutaunió gyors megvalósítása „márkák milliárdjaiba, de két számjegyű milliárdjaiba” fog kerülni. Az intézkedéssel jár az államháztartás pótlólagos eladósodása, az adók ideiglenes fölemelése. De a sztrájkokat és a 35 órás munkahétre való áttérést is le kell venni a napirendről.
A DIW, a nyugat-berlini gazdaságkutató intézet jelentése úgy véli, csak az állíthatja meg a keletnémetek beözönlését, ha az NDK-ban az életszínvonalat a nyugatnémet szintre emelik. A nagy hatalmú nyugatnémet magánszektor legyen az élharcosa a kapitalista reneszánsznak az NDK-ban. De azzal tisztában kell lenni, hogy az ország sok nem hatékony gyárának bezárása tetemes szociális költséggel jár. A pénzügyminisztérium fölmérése szerint hozzávetőleg 1,4 millióan veszthetik el állásukat a kapitalista gazdaságra való áttérés következeiében. A Bundesbank fő aggálya a sietős pénzügyi egyesüléssel kapcsolatban az, hogy fölhajtja az inflációt.
Sok nyugatnémet közgazdász szóvá teszi, hogy a kabinet ülésén csak arról tárgyaltak, tető alá hozzák-e a monetáris uniót, illetve még arról, hogy milyen ütemben. De nem volt szó arról, hogy miként valósítsák meg ezt az uniót. Pedig ez olyan vállalkozás, amire nincs példa, aminek nincs kitaposott útja.
Többek között az alábbi kérdések várnak válaszra:
– Milyen költségek hárulnak ebből a programból a nyugatnémet kormányra?
– Mennyi időbe telik, amíg a keletnémet kormány végrehajtja azokat a reformokat, amelyeket az NSZK-ban előfeltételnek tartanak? Ezek között kell lennie a sokak húsába vágó árreformnak, a szubvenciók fölszámolásának, az adóstruktúra átalakításának és a magántulajdont korlátozó törvények megváltoztatásának.
– Hogyan fogják szabályozni a keletnémet pénzkibocsátást?
A legfontosabb kérdés azonban akörül forog, miként valósul meg a gyakorlatban a két pénznem egyesülése. Az egyik elképzelés szerint a keletnémet márka konvertibilis lesz a nyugatnémet márka viszonylatában, rögzített átváltási árfolyam mellett. Egy másik elképzelés szerint a nyugatnémet márkát párhuzamos fizetőeszközként bevezetnék az NDK-ban. Az utóbbi variáns azonban nemigen tetszik Pöhlnek. Túl sok problémát teremtene. De nem tetszik igazán az átváltási árfolyam rögzítése sem. A fix paritásnak az a hátulütője, hogy nagyon sokba kerülne a Bundesbanknak.
Van egy harmadik elképzelés is. Eszerint a nyugatnémet márka azonnal „lenyeli” a keletnémet pénzt, az NDK márkája megszűnik létezni.
(Világgazdaság, 1990. február 9.)