Ezen a hétvégén is tele voltak német ügyekkel a hírügynökségi jelentések. Szombaton megtartotta első ülését a 2+4-es bizottság, s ugyanezen a napon befejeződött von Weizsäcker nyugatnémet köztársasági elnök lengyelországi látogatása. Vasárnap körzeti, városi és községi választások voltak Kelet-Németországban, Pöhl, a Bundesbank elnöke fölszólalt a hetek tanácskozásán; Berlinben (a város nyugati és keleti részében) megkezdte tanácskozását a Zsidó Világkongresszus.
A kelet-németországi helyhatósági választás, amelyet a hivatalos indoklás szerint azért hoztak előre, mert az előző – még a Honecker-érában – csalásra épült, nem hozott lényeges változást az előző havi általános választásokhoz képest. De azért elég szembetűnő változásokat hozott. Vezető párt maradt, de március óta több mint 6 százalékot vesztett a CDU, amely 34,3 százalékkal végzett az élen. A második helyre, éppúgy, mint márciusban, az SPD került, amely alig néhány szavazatot vesztett 21,2 százalékot kapott. Győzött Kelet-Berlinben (ahol a PDS, az „utódpárt” kaparintotta meg a második helyet, a CDU csak harmadik lett), úgyhogy most a hajdani főváros mindkét részében az SPD a legnagyobb párt. Kérdés, hogy ez növeli-e Kohl amúgy sem túl nagy hajlandóságát a főváros visszaköltöztetésére Bonnból Berlinbe. Berlin egyébként nem kivétel: Lipcsében, Magdeburgban, Rostockban is szociáldemokrata lesz a főpolgármester. A CDU fellegvára ezúttal is Türingia és Szászország volt, az a két tartomány, amelyre az előző választáson a nyugatnémet kormánypárt propagandáját összpontosította.
Az egyik legfeltűnőbb jelenség a bajor CSU által életre keltett DSU visszaesése volt. A jobboldali radikálisok és az újnácik „jobboldali alternatíva” nevű pártja nem indulhatott, a DSU rendeltetése lett volna, hogy a „javíthatatlan tegnapiak”, az idegengyűlölők, az „acélsisakosok” politikai otthonává váljék. A DSU azonban csupán 3,4 százalékot kapott, majdnem 3 százalékkal kevesebbet, mint márciusban. Egyes megfigyelők szerint azért, mert képviselői – bizonyos nyugatnémet politikusokkal és újságokkal kartellben – megtámadták az új kormányfő őszinte, az átmeneti szakasz keletnémet polgárának lelkivilágához valóban hozzáférő, a nacionalista húrok megpendítését gondosan kerülő bemutatkozó beszédét. „1989 ősze békés forradalmának hordozóit kimagasló hely illeti meg a német történelem lapjain” – mondotta máris nevezetes beszédében De Maiziere. „Mi nem voltunk hősök a múltban sem. Szeretnénk tanulni azoktól, akik e sötét időkben merték vállalni a politikai ellenállást.” „Ismernünk kell lelki sérüléseinket, amelyek a gyűlölködés, a türelmetlenség, az új, immár antiszocialista opportunizmus, a fáradtság és kétségbeesés formáját öltik. Kölcsönösen segítenünk kell egymásnak, hogy szabad emberré válhassunk.”
De Maiziere kifejtette, kormánya tudatában van a Szovjetunió irányában fennálló történelmi adósságának, és leszögezte: „Szabadulásunk történelmi folyamatában sok pozitív ösztönzés hatékony egybekapcsolását Mihail Gorbacsovnak köszönhetjük A glasznoszty és a peresztrojka tette lehetővé az NDK felszabadulását elindító polgárjogi mozgalmakat.”
(Világgazdaság, 1990. május 8.)