Bors Jenő 1965-ben került az akkor még Qualiton nevű vállalat élére. Előtte a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, a végzettsége közgazdász. Amikor átvette a céget, akkor „a Kábelgyár egy vacak melléküzemágában, koszos kis kócerájban préselték a lemezeket”. Ma komolyzenében a világ első tíz cége között vannak. Ez „nem semmi”, a nyugat-európai országok többsége sem rendelkezik ilyen, nemzetközileg jegyzett vállalattal. A világ hanglemezforgalmának 90%-át hat multinacionális cég bonyolítja le.
Az elmúlt 25 évben az MHV sokáig monopolcég volt, annak minden előnyével és hátrányával. „Tőlünk azt várnák el, hogy teljesítménytől függetlenül mindenkit hozzájuttassunk egy kis szerepléshez, jövedelemhez. Szemünkre hányják, hogy amit ki tudtunk vívni a legtehetségesebb 20 művésznek, azt miért nem tettük meg kétszáznak vagy kétezernek” – mondja Bors. Hogy ez nem csupán „jó szándék” kérdése, arra Kocsis Zoltán mond példát: „Én a világ egyik legnagyobb csellóművészének tartom Perényi Miklóst, s ezért mindent megtettem, hogy »eladjam« őt a PHILIPS-nek. De azt mondják, hogy van már nekik két csellistájuk, meg Perényi nem annyira fiatal, hogy hatalmas pénzeket fektessenek bele. Be kell látni, hogy valakit befuttatni: ez nem csupán akarat kérdése.”
A zene a zenészeké
„Itt két éve kezdődött egy akció, ami hétfőre termette meg a gyümölcsét, de ez nekem túl fanyar” – mondja Nádori Péter, MHV-főszerkesztő. Egy elsősorban zeneszerzőkből álló csoport, amely a Kádár-rendszerben minden elképzelhető segítséget, pénzt, díjat, elismerést megkapott, jó érzékkel felismerte, hogy át kell állni. Létrehozták a Magyar Zeneművészeti Társaságot, és vehemensen felléptek a létező intézmények ellen. Elképzeléseikről legutóbb Bozzay Attila azt írta, hogy „az MHV-ről le kell választani a présüzemet, s egy kvótában kell előírni, hogy mennyi könnyű-, komoly-és kortárs zenét nyomjon. Már ez önmagában tökéletes gazdasági hozzá nem értést bizonyít, a piac semmibevételét. A másik érvük, hogy mi elhanyagolunk bizonyos szerzőket. Persze nem magukról beszélnek!”
Nem lesz a tőke úr mirajtunk!
„A lemezkiadás a világon sehol nem jótékonysági intézmény, kultúrmisszió, hanem üzleti vállalkozás” – mondja Kocsis Zoltán. „Bármennyire is támadják őt, Bors ezt jól csinálta. Egy lemezcég csak azt tudja eladni, amit az emberek megvesznek. Ha azzal jött volna ki, amiket ki kell hozni, már rég csődben lenne a Hungaroton.” Ezek után hallgassuk meg Ella Istvánt, az új igazgatót elképzeléseiről: „Egyelőre konkrétumokról nemigen tudok beszélni” – mondta. Arra a kérdésre, hogy nem kell-e túl nagy levegőt vennie, hogy karmesterként egy komoly méretű vállalat gazdasági ügyeit irányítsa, így válaszolt: „A jövőben inkább művészi és szakmai szempontok fognak uralkodni, mint gazdaságiak és üzletiek.” Hozzátehetnénk: épp ettől féltünk.
„Bors úr az elmúlt héten közölte, hogy az EMI céggel létre kívánnak hozni egy rt.-t. Az utazása előtti napra hívtuk be, és közöltük vele, hogy tovább nem tartunk igényt a munkájára” – mondja Fekete György államtitkár. „A változás tendenciáját nagyjából pozitívnak ítéltük meg, de nem volt módunk a tárgyalásokba belelátni, ezért nem akartunk egy új igazgatót már kész helyzet elé állítani.”
A Hungaroton csakugyan alapítani kívánt egy vegyes vállalatot. „A meglévő nyugati terjesztőhálózatunkkal eljutottunk egy határig, amin már nem lehet túllépni. Ezért olyan partnert kellett keresni, amely hajlandó 15 millió dollárt befektetni az MHV-be, de ugyanakkor saját terjesztőhálózattal is rendelkezik. Mert a lemezt nem elég legyártani, el is kell adni. Minden más szóba jöhető vállalattól is kértünk ajánlatot, s ezeket állandóan egyeztettük a Pénzügy- és a Művelődési Minisztériummal” – mondja Bors Jenő. A tervezett üzletről információkkal rendelkezett a Vagyonügynökség is, ami a múlt hónap végén álláspontjáról értesítette az illetékes államtitkárokat. Hogy ez mi lehetett, nem tudjuk, hiszen folyamatban lévő ügyekről nem adnak felvilágosítást, nehogy rontsák a cég esélyeit. Azt azonban maguktól a zeneművészektől lehet tudni, hogy ők levélben fordultak az állami szervekhez, hogy az EMI-üzlet nyugati többség mellett ne jöjjön létre. Miért? Mert csak így biztosíthatók a nemzeti kulturális érdekek.
MDF-”piac”?
Mi történt a Hungaroton-ügyben? Van egy művészcsoport, amelyben a hangadók két körből kerülnek ki: egyrészt az előző rendszerben is némiképp érvényesülők, de jelentős nemzetközi karriert be nem futottak, másrészt, akiknek még ez sem sikerült. Létrehoznak egy szervezetet, ahol egyéni sérelmeiket az átkos régi rendszer bűneként tüntetik fel, s fejeket követelnek. Ugyanakkor azt hangoztatják, hogy a nemzeti kultúra értékeit nem szabad a piac martalékául vetni. E harc az immár nem kommunista, hanem „nemzeti” címen jutó előnyökért.
A Hungaroton 20 művészt fel tudott vinni a csúcsra – kétszázat nem fog tudni. Esetleg szép lassan önmaga fog lépésről lépésre visszacsúszni oda, ahonnan vétetett: a kábelgyári kócerájba. S ha maguk a művészek ezt nem veszik figyelembe – ám tegyék, hisz ők élni akarnak. De azért van a vállalat „tulajdonosa”, a magas minisztérium, hogy tudja: bár nem tilos kecskére káposztát bízni, csak nem kifizetődő. Különösen akkor, ha a „kecskék” között még csak nem is pályázat, hanem a (hatalom)éhség dönt.
- Belföld [6]