Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

Konspirálunk

A magyarok csendben maradtak, mégis nekik lett rosszabb. Addig csak fasisztának mondtak mindenkit, ekkortól meg még sovinisztának is. Azután pedig, hogy egy napon összeszedték a papokat, és nagy harangozás alatt jöttek helyettük az ortodox pópák, és aki nem keresztelkedett át hozzájuk, az még klerikális reakciós is lett. Utoljára meg kulákká váltak a magyarok, mind, aki első szóra nem írt alá a kolhoznak. Voltak nálunk két-három holdas kulákok is, hát az apám a maga öt holdjával nagy szálka volt a szemükben. Pedig a földjét hagyta, hogy elvegyék, csak a lovakat meg a szekereket akarta megtartani, hogy fogatosként megélhessen. Ungvárra még mint kulákot vitték, de már mint nacionalistát ítélték el. Az volt ellene a tárgyi bizonyíték, hogy az órája nem a moszkvai, hanem a budapesti idő szerint járt. Hruscsov még épp jókor jött neki, mert így több mint ötöt elengedtek a tíz évéből.

Másodszor csak ’64-ben ítélték el, mert egy ideáti rokontól levélben kérte, hogy próbálja meg a minisztériumban elintézni az áttelepülést. Amikor elvitték, azt hitte, hogy megint ráhúzzák a nacionalizmust, de ekkor meg spekulációért kapott négy évet. Az volt a spekuláció, hogy az üres istállóban palántákat nevelt, amit elcserélt mindenre, ami volt. Hát ha ez spekuláció volt, akkor mindenkit el kellett volna ítélni, mert a kolhoz akkor még pénzt szinte semmit se adott, az embereket természetben fizették ki, így azt csereberélték, amit kaptak. De hát az ő levelét megfogták a határon.

Engem csak az ukrán iskolába vettek fel, pedig volt magyar is, de egy nacionalista fia oda nem járhatott. Én ott nagyon csöndben voltam, mert otthon azt mondták: ha élni akarsz, akkor másokkal feledtesd el, hogy ki vagy, elég, ha csak te tudod. Hát én pont olyan voltam, mint az ukránok, ezért azt hittem, hogy a dossziémra nem kerül rá a magyarság meg a nacionalizmus. De tévedtem. A katonaságnál a felderítőkhöz vittek, utána meg idehoztak Magyarországra. Itt azután az első héten behívatott az elhárítótiszt, aki elkezdte mondani, hogy én eltitkoltam, hogy ilyen meg olyan nacionalista vagyok, mert az apám is az, és ezért engem hadbíróság elé fognak állítani. Nagyon megijedtem, mert tényleg nem jelentettem sehol, igaz, nem is kérdezték. Később kisebb hangon azt mondta, hogy elnézi a dolgot, ha aláírom neki, hogy konspirálunk. Gondoltam, hogy majd semmiségeket mondok, és ha látja, hogy nem tud használni, békén hagy.

Először ukránként kísérni kellett a tiszteket, és hallgatni, hogy ha magyarokkal találkoznak, akkor azok mit beszélnek egymás között. Egyszer se tudtam nekik érdekeset mondani, de azért csak mindig ott kellett lennem, meg azt is kihallgatni, amit a gépkocsivezetők beszélnek. De hát mi lett volna ez más, mint mindig a tv meg a foci. Néha rám szóltak, nehogy elhallgassak valamit, meg hogy mások érdekesebb anyagot szállítanak, békén nem hagytak.

Végre azután áthelyeztek Veszprémbe, itt már rendes tolmács és fordító voltam. De arról itt se szoktak le, hogy mindig jelentenem kellett, hogy a velük tárgyaló magyarok mit beszéltek egymás között. Itt ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel is, aki a KISZ-bizottságon dolgozott, és segítséget kért egy sportpálya építéséhez. Nemsokára beadtuk a házassági kérelmet, erre azt mondta az ezredes, hogy csak akkor járul hozzá, ha megbeszélem a feleségemmel, hogy ő is aláír, mert nagyon fontos tudni, hogy mi folyik a KISZ-ben. Akkor én majdnem ráborítottam az asztalt, és üvöltöttem, hogy az én feleségem nem fog konspirálni.

Kabul felé

Moszkvából mégis megjött a házassági engedély, de ahhoz nem járultak hozzá, hogy a leszerelésem után Magyarországon telepedjünk le. Még időnk sem volt gondolkozni, hogy mit tegyünk, amikor parancs jött, hogy mennem kell Afganisztánba. Szerencsére csak Kazahsztánig jutottam, több mint fél évig minden reggel úgy keltem, hogy holnap már Kabulban ébredek. Máig sem tudom, hogy minek köszönhetem, hogy maradtam. Amikor leszereltem, aláírattak velem egy papírt, hogy a tudomásomra jutott titkokat megőrzöm. Kérdeztem, hogy mi a titok? Azt mondták: minden.

Otthon útlevelet akartam kérni a feleségemhez, de át se vették a papírjaimat. Mondom, akkor legalább meghívólevelet szeretnék küldeni neki, mert anélkül akkoriban nem lehetett hozzánk jönni, de azt se engedték. Közben ő is próbálkozott mindennel: befizetett egy nyaralást Szocsiba, de nem kapott vízumot. Rátették valami moszkvai delegációs listára, de a főnökének ment egy telefon, hogy vegye le róla. Három évig próbálkoztunk, leveleztünk, aztán elváltunk. De még akkor se láthattuk egymást, minden papírt neki kellett bevinnie a budapesti konzulátusra.

’86-ban újranősültem, egy évre megszületett a kisfiúnk. Nehezen éltünk, általában segédmunkás voltam, maximum rakodó. Amikor szabad lett az utazás, én is beadtam a kishatárkérelmem. Nem sokkal később, este beszól egy ember a kapu fölött, hogy nem adnék-e egy pohár vizet? Behívom, mire mondja, hogy ő tudja, hogy felderítő voltam, meg hogy ukrán iskolába jártam, s ha útlevelet akarok, akkor megint alá kell írnom. Mondom neki, hogy én többet nem fogok magyarokra spionkodni, mire közli, hogy nem a magyarokra kell, hanem az ukránokra. Mert azok most szervezkednek ugyanúgy, mint az örmények meg a litvánok. Mondom, ehhez nekem semmi közöm.

Majd lesz – válaszolja –, mert az ukránok épp titeket magyarokat gyűlölnek a legjobban. Itt mindig ti voltatok az urak, most is ti jártok Magyarországra üzletelni, gazdagodni, amit ők nem fognak tűrni, és ha nem segítetek nekünk, úgy jártok, mint a bakui örmények.

Én akkor nem mondtam neki se igent, se nemet. Leültünk az apámmal meg az apósommal, és megbeszéltük, hogy ha megkapom a papírt, akkor átjövök, s aztán mint a keletnémetek: irány a Nyugat. A feleségem meg a gyerek ott maradt, ha már leszek valahol, megpróbálom őket is kihozni. Csak nem ide. Mert én Magyarországon nem maradok. Ahogy megyek az utcán, mindig nézem az embereket, hogy én őket kihallgattam. Hivatalhoz nem merek fordulni, mert aki ilyet tett, azt a helyükben én sem fogadnám be. Az osztrákok rendesek voltak, mert amikor átszöktem hozzájuk és elfogtak, nem adtak át a magyaroknak, csak visszafordítottak. De már nagyon sok ez a fél év, amióta itt bujdosok, és levelet se írhatok haza, nehogy elfogják a határon, és megtudják, hol vagyok.

– Nem tudna segíteni, hogy valahogy eljussak Amerikába?

• Külföld