Szergej Baruh

Nyomtatóbarát változat

Rövid hatalomtörténet

A bolgár példa alapján cáfolni lehetne azt a marxi tételt, mely szerint a történelem az osztályharcok története. Bulgária legújabb történelme ugyanis az utcai küzdelmek története. Az első szabad választások előtti eufóriában még természetesnek tűnt, hogy az emberek hóban-fagyban az utcán tiltakoztak és éljeneztek, éjszakai gyertyás tüntetéseket szerveztek, élőláncba kapaszkodtak, és telefirkálták Dimitrov mauzóleumát. Az első válaszásokat 1990 tavaszán a szocialistává „vedlett” kommunisták nyerték meg. Ekkor a felbőszült tömeg felgyújtotta a székházukat, az emberek egész nyárra kiköltöztek sátraikkal a városok központi terére. Az 1990 decemberében tartott általános munkabeszüntetéssel megbuktatták az egypárti kormányt, s megalakult a „szégyenlős koalíció” a szocialisták és a demokraták között. Ezzel persze még nem ért véget az éjjel-nappal tartó szófiai happening: az alkotmányozó nemzetgyűlésben akadozott a munka, az utcákon állandósult a tömeg. 1991 nyarára az ellenzéki képviselők egy része felismerte, hogy a szocialista többségű parlament „szocialista” alkotmányt fog elfogadni, ezért kivonultak a közeli parkba, éhségsztrájkot hirdettek, s kíméletlenül lekommunistáztak mindenkit, aki nem koplalt velük. Zselev elnök nem szimpatizált az éhezőkkel, s az amúgy is rendkívül kényes egyensúly felbomlását látta abban, hogy a szemben álló felek egy időben, egymástól alig ötven méterre szerveztek tüntetéseket, s a tömeg politikusokat lincselt meg.

Éhezők és aláírók

Azóta két választás is lezajlott: egy parlamenti tavaly ősszel s egy elnökválasztás az elmúlt két hétvégén. Bebizonyosodott, hogy továbbra is csak a szélsőségek – a szocialisták, illetve a radikális antikommunisták – élvezik a tömegek támogatását. A jelenleg kormányzó Demokratikus Erők Szövetségéből kivált szociáldemokraták és liberálisok nem kerültek a parlamentbe, az ország irányítása tehát azoknak a képviselőknek a kezébe került, akik a politikai konfliktust nem politikai, hanem partizánmódszerekkel oldották meg. Az egykori éhségsztrájkolók és az elnök környezete között továbbra sem lehet felhőtlen a viszony. Erre vall az, hogy Zselev mellé alelnöknek Blaga Dimitrovát, a hetvenesztendős költőnőt jelölték, aki becsülettel koplalt, majd versbeszédben megátkozta az alkotmány aláíróit (száradjon le a kezük stb.).

Az abszurd módon egykori „éhezőkre” és „aláírókra” oszló bolgár politikai vezetőséget nehéz a hazai sajtónyelv kifejezéseivel meghatározni, bár bizonyos analógiák felfedezhetők. Az „éhezők” zárt csoportja talán Antall miniszterelnök „rokonai és üzletfeleidnek felel meg, az „aláírók” pedig a mindenkori hatalmi harcban félresöpört ellenfelek. A „török-párt” jellegzetesen az a koalíciós partner, mely kiszolgálja a „nagy fehér főnököt” (jelen esetben a DESZ-t), viszont cserébe egyszer majd kérni fog valamit – mondjuk, éppen a költségvetési vita során, hazai kisgazdáink nagyobbikához hasonlóan. A kulturális tárca sajtószabadságról alkotott elképzelése Kónya Imre hányatott sorsú apokrif művével vethető egybe: a minisztérium által kiadott, liberális Kultúra című hetilapot szemrebbenés nélkül megpróbálták lecserélni a mocskolódásairól ismert, radikális párti orgánumra, a Vek 21-re („az ottani” Magyar Fórumra). A két kormánykoalíció közötti legnagyobb hasonlóság a frazeológiában fedezhető fel: Sztojan Ganev bolgár külügyminiszter Magyarországon tett látogatása után úgy nyilatkozott, hogy Bulgária számára a térségben kizárólag Magyarország partner, hiszen a mi országaink a béke egyedüli szigetei Kelet-Európa háborgó óceánján. Antall József sem mondhatta volna szebben (mert pontosan így mondta).

Spontán messianizmus

A nép azért mégis úgy érzi, néha valami kárpótolja az utóbbi időben elszenvedett hatszáz százalékos inflációért, a nyomorért, az utcai csetepatékért, s ez: a választási tévéműsor. A húsz-egynéhány jelöltpár túlnyomó többségét a kommunisták által annak idején létrehozott nacionalista fantompártok állították. A tévében fellépők leginkább Rejtő regényhőseire emlékeztetnek, beszédeik és vitáik egy része azonnal szállóigévé vált… Emlékezetes marad egy hölgy felszólalása, aki megígérte, hogy megválasztása esetén vármegyékre osztja fel az országot, s minden egyes országrészt egy-egy nagyhatalom gondjaira fogja bízni: Vraca környékét az amerikai beruházókra, Plovdivot a franciákra stb. Akadt más is, aki úgy tett, mintha nem államelnöknek, hanem legalább úristennek jelölték volna. A „spontán messianizmus” megnyilvánulásának tekinthető a Spanyolországban élő II. Szimeon cár népszerűségének a növekedése, s nem is minden esetben bizonyult rossz taktikának a megváltói póz. Ez mondható el például Zsorzs Gancsevről, a populista „vicces ember”-ről, aki úgy érvelt: ő tudja, mi ennek a gazdaságnak a baja, itt mindenki csak a bolgár nép vérét akarja szívni. Ezt a bolgár szavazók tizenhét százaléka hitte el neki az első fordulóban. Petar Beron, az egykori ellenzéki, majd lebuktatott besúgó kerek perec megmondta, hogy egy országnak nem lehet olyan töpszli elnöke, mint Zselev, akit a nyugatiak nem találnak meg a fogadásokon. A szocialisták támogatásával indult a másik „hőskori” ellenzéki, Rumen Vodenicsarov, a törökgyűlölő emberjogi harcos, aki már DESZ-es képviselő korában rendszeresen a kormánypártiakkal szavazott. Az egykori „állampártiak” a parlamenti többség elvesztése után mintha nem ragaszkodtak volna annyira a gyakorlatilag csak jelképes hatalomhoz. Éppen eleget főhet szegények feje, mibe is fektessék a kormányzásuk másfél éve alatt átmentett vagyonukat.

Zselev elnök tehát újra nekiláthat az egyensúly megteremtéséhez. A Macedónia körüli perpatvarban nyíltan szembe mert helyezkedni a külügyminiszter álláspontjával, s keresztülvitte Macedónia elismertetését. Ám így is vár rá a kampány idejére a szőnyeg alá söpört problémák megoldása. Vissza kell szereznie az elnöki hivatal tekintélyét, nyíltan állást kell foglalnia a törökkérdésben, le kell csillapítania a majd mindennapos éhséglázadásokat és a várható sztrájkokat. Valaminek változnia kell, különben az utca embere új messiás után kiált, s újra az utcán dől el az ország sorsa.

• Külföld