Skip to main content

Tudósítás az Orient expresszről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Balkán-félsziget évezredek óta Kelet és Nyugat, Észak és Dél ütközőpontja. Nincs ez másként napjainkban sem: bizonyos jelek arra vallanak, hogy a messzi Baltikumban lejátszódott események akár az „örökös szovjet koronabirtoknak” tekintett Bulgáriában is megismétlődhetnek, a távoli Délen zajló Öböl-háború egy váratlan fordulata pedig hirtelen öntudatra ébresztheti a térség évtizedek óta emberszámba alig vett muzulmán lakosságát…

A bolgár közvéleményben nemrégiben nagy riadalmat keltett a hír, hogy az ország egyes városaiba orosz vendégmunkásokat várnak. A felháborodás olyan méreteket öltött, hogy a parlament kénytelen volt napirenden kívül foglalkozni a kérdéssel. Nehéz lett volna meggyőzni a már amúgy is szkeptikus bolgárokat arról, hogy épp most, a piacgazdaságra való áttérés időszakában, amikor a munkanélküliek száma napról napra növekszik, Bulgáriának külföldi munkásokra lenne szüksége.

Az aggodalom egyik fő oka a már évek óta Bulgáriában tartózkodó vietnami vendégmunkások körül uralkodó zűrzavar. Ők ugyanis nem váltották be a gazdaság hozzájuk fűzött reményeit, viszont a szinte mindenütt Saigonnak „becézett” lakónegyedeikben virágzik a feketepiac, az ellenőrizetlen prostitúció és sok más adómentes üzletág. Régebben hoztak ugyan egy határozatot arról, hogy a vendégmunkásoknak vissza kell térniük Vietnamba, ennek megvalósítása azonban gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult.

Az orosz vendégmunkás-tranzakció teljes egészében az előző, tisztán kommunista Lukanov-kormány műve volt, s az ellenzékben lévő Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) joggal tartott attól, hogy kétkezi munkások helyett a „feketesapkások” különítményének egy előőrse érkezik az országba, s ennek tagjai egy szép napon – Litvániához hasonlóan – idegen területen akarják majd érvényre juttatni alkotmányos jogaikat. Az országnak viszont aligha van szüksége szajgonok helyett sok kicsi – mondjuk – Rosztovra…

Cseppet sem megnyugtató, hogy a szovjet „bevándorlók” meghívásáról sem az egykori állampárti, sem pedig a Podkrepa (Támogatás) független szakszervezettel nem konzultált senki. Az előző kormány tagjai viszont gyanút keltő bizonytalansággal cáfolták meg a 150 000 (százötvenezer!) vendégmunkásról szóló egyezmény létrejöttét.

A parlament végül is elfogadott egy határozatot arról, hogy ki kell dolgozni a bolgárok külföldi és a külföldiek bulgáriai munkavállalásának törvényes feltételeit. Ezzel egyelőre sikerült elhalasztani a bolgár munkaerőpiac elleni békés (?) szovjet offenzívát.

Az 1990 júniusában tartott választásokon már indultak a szélsőségesen soviniszta pártok és mozgalmak (pl. Nemzeti Érdekeket Védő Bizottság, Hazafias Munkapárt stb.), amelyekről hamarosan kiderült, hogy a BKP egyes helyi szervezeteit fedik. Néhány képviselőjük még a parlamentbe is bejutott, ahol nyíltan elleneznek minden olyan javaslatot, mely a török kisebbség sérelmeit próbálja orvosolni. A neofita „szocialisták” tüntetőén hallgatnak az ilyen témájú viták során, és elégedetten nyugtázzák, hogy az eredetileg általuk szított sovinizmus mély gyökereket vert a bolgár társadalomban. A kommunisták napilapjában ennek kapcsán megjelent egy interjú Mincso Mincsevvel, a nacionálsoviniszták vezérével, aki kifejtette, hogy Zselev elnök mennyire téved, amikor szeparatistának nevezi őket. „De hisz nem is foglaltuk el a középületeket, a tömegtájékoztatási eszközöket, és saját fegyveres testületet sem állítottunk fel” – nyilatkozta meglepetten az egykori állambiztonsági tiszt.

Mincsev hazugságai persze nem öncélúak. Még 1989 nyarán, amikor a törökök tömegesen menekültek Bulgáriából, a helyi lakosság a megyei és a járási kiskirályok aktív közreműködésével, tisztességesnek a legjobb szándékkal sem nevezhető úton hozzájutott hátrahagyott vagyonukhoz. A közös bűntény minden tudatos szövetségnél erősebbnek bizonyult: most, amikor a számkivetetteknek majdnem a fele hazatért, a túláradó nemzeti érzés jól leplezi a rossz lelkiismeretet.

(Szófia)


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon