Szergej Baruh

Nyomtatóbarát változat

A tavaly júniusi első demokratikus választásokon az ismeretlenségből felbukkant bolgár ellenzék ha nem is súlyos, de a vártnál nagyobb vereséget szenvedett. Ennek ellenére az elmúlt egy évben a DESZ jelentős politikai sikereket ért el: vezetőjüket, Zselju Zselevet elnökké választották, a gazdasági tárcák élére ellenzéki politikusok kerültek, többséget szereztek az önkormányzatokban.

Nekünk forradalom kell!

A frissiben öntudatra ébredt demokraták közül azonban néhányan unalmasnak, nem eléggé látványosnak találták a törvényhozás hétköznapjait, s úgy döntöttek, hogy „forradalmasítják” a parlament „megfáradt” intézményét. „A kommunizmus erőszakot követett el rajtunk, mi pedig – ha kell – hasonló módon szabadulunk meg tőle” – döntöttek a megalkuvást nem ismerő „radikálisok”. A DESZ májusi nemzeti választmányi ülésén (mely a későbbiekben a „hosszú kések éjszakája” néven vonult be a bolgár politika történetébe) a megjelentek saját szervezetük alapszabályával ellentétben kimondták, hogy döntéseik a DESZ-ben részt vevő összes párt képviselői számára kötelező érvényűek. A fórum határozattal kötelezte az ellenzéki képviselőket, hogy vonuljanak ki a parlamentből, s csatlakozzanak ahhoz a harminckilenc honatyához, akiknek csapata már az utca népét buzdította a „vörös szemét” eltakarítására.

Az alkotmány mégsem vész el

A DESZ befolyásosabb pártjai (például a szocdemek és a zöldek) rögtön provokációnak minősítették ezt az eljárást. A „radikálisok” válaszul rögtön „lekommunistázták” őket, s hadjáratot indítottak az állítólag KGB-támogatással működő egykori demokratikus ellenzék (!) jelenleg mérsékelt álláspontot képviselő tagjai ellen. A parlamentet elhagyó képviselők azonban kevesen voltak ahhoz, hogy a „vörös” nemzetgyűlés kimondja saját feloszlatását, ezért húsz-egynéhány (populista hajlamú) szenátor éhségsztrájkba kezdett Szófia egyik központi parkjában. A honatyák a következő, látszólag körmönfont, valójában teljesen képtelen követelésekkel álltak elő: 1. ne kelljen felesküdni az új alkotmányra; 2. írjanak ki szeptember végére parlamenti választásokat; 3. az alkotmány megszavazása után tartsanak népszavazást az alkotmányról, s csak kétharmados többség esetén ismerjék el jogerősnek. Nem zavarta őket, hogy a második kívánság például teljesen jelképes, mert már hónapokkal ezelőtt megállapodtak abban, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatása után kora ősszel megtartják a választásokat. A harmadik követelésük a legképtelenebb: az alkotmánytervezet megfogalmazása szakmai kérdés, az elfogadása pedig az erre a célra megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlés, nem pedig az utca emberének feladata.

Meg kell hagyni, az alkotmány valóban nem mestermű. A török kisebbség emberjogi pártjának képviselői például teljes joggal utasítottak vissza egy olyan alaptörvényt, mely egy szóval sem garantálja a kisebbségek jogait. Az alkotmánytervezet hibái azonban nem arra indították az ellenzéki képviselőket, hogy a parlamenten belül küzdjenek meg a kommunista többséggel, inkább felverték a mutatványossátrakat, és naphosszat hallgatták gyomruk korgását.

Éhezőművészek a pofonok völgyében

A többségében testes és korosodó honatyák és -anyák a körülményekhez képest jól tűrték a kilencnapi böjtölést a fullasztó hőségben. Meglepő módon két éhezés között ihletett és hosszadalmas szónoklatokat tartottak a tévé nyilvánossága előtt, s jutott erő arra is, hogy támogatóik népes táborát „hőstettekre” buzdítsák. Egy alkalommal éhező népképviselők egy lelkes csapata úgy látta helyesnek, hogy épp a rendőrkordont áttörve vegyüljön el „szimpatizánsaik tengerében”. A rebellisek mindent elkövettek a rendőrök hergelésére (egy macedóniai képviselő alaposan helyben is hagyott egy „vörös zsarut”), amiért is „leosztottak” nekik néhány pofont. A sértettek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült a „hőstettből” politikai tőkét kovácsolni, mert a sajtótájékoztatón levetített videofelvételekből egyértelműen kiderült, hogy a karhatalom teljesen jogszerűen (mondhatni önvédelemből) használta az öklét és a bakancsát.

A legszégyenletesebb jelenet azonban július tizenötödikén játszódott le, amikor az éhezők néhány híve meglincselte a főváros zöld párti polgármesterét, Alekszandar Karakacsanovot. A város első embere néhány könnyebb zúzódással megúszta a rohamot, a segítségére siető civil rendőrnek azonban egy ép csontja sem maradt. A polgárok csupán azt szerették volna igazolni, hogy Karakacsanov tévedett, amikor egy vidéki nagygyűlésen kijelentette: a politikai harc színtere nem az utca, hanem a parlament.

Vörösök, proletárok

Meglepő lett volna, ha a kommunisták pártja ezekben a zűrzavaros időkben nem próbálta volna meg a saját malmára hajtani a vizet. A higgadtság és a társadalmi megbékélés hirdetői nem szalasztottak el az alkalmat, hogy a legfeszültebb pillanatban alig néhány száz méterre az éhezőktől nagygyűlést szervezzenek. Ekkor vetették be a polgárok a balkáni politika leghathatósabb érvét, a kérges öklöt, s Bulgária mozgalmas hetek elé nézett volna, ha a „vörösnek” titulált rendőrség nem avatkozik közbe. Csupán egyetlen halálos sérülés elég lett volna ahhoz, hogy a „munkások forradalmi pártja” döntő harcba induljon a birtoklók ellen, s ebben a küzdelemben aligha találtak volna legyőzőre…

A politikai bohózat végül is nem fejlődött tovább tragédiává: az éhezők követelései (a népszavazást kivéve) maguktól teljesültek, mivel ezekkel a képviselők mindvégig nyitott kapukat döngettek. Mindenki fellélegezhetett, s a hősök végre a jól végzett munka tudatával ülhettek asztalhoz.

Két hónappal a választások előtt, a két nagy politikai tömörülés sorozatos baklövéseit követően a közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy sem a szocialisták, sem a demokraták nem remélhetnek abszolút többséget a következő parlamentben. Erősödik néhány parlamenten kívüli párt (például a vállalkozók pártja), tartja népszerűségét a nemzetiségi (török) szervezet, de rohamosan növekszik az agrárpárt vonzereje. Ez azt jelenti, hogy a parlament és a kormány áhított stabilitása a közeli években továbbra is csak ábránd marad.

(Szófia)

• Külföld