Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Az 1991-es parlamenti választásokkal Lengyelországban is lezárult a politikai rendszerváltás hosszan elnyúló folyamata. A finis oly mértékben átrendezte és szétzilálta a lengyel politikai palettát, hogy az új korszak kezdetét jelentő Olszewski-kabinet megalakulására csaknem két hónapot kellett várni.

A szejm

Kétségtelenül az október 27-i választások legszembetűnőbb eredménye lett, hogy a szejm szétaprózódott, ugyanakkor kiegyensúlyozottá vált. Az új szejmben 29, a parlament két házában pedig több mint 40 párt képviselői jutottak mandátumhoz. Persze, mint minden csoda, ez is csak három napig tartott, hiszen az már közvetlenül a választások után nyilvánvalóvá vált, hogy a szejmbe bekerült pártok száma igen gyorsan csökkeni fog. December elejére a 17 néhány mandátumos „pártból” már 11 „koalícióra lépett”, így mindössze 17 parlamenti klub alakult a szejmben.

Ettől persze még a kormányalakítás idején a vezető lengyel politikusok leggyakrabban használt eszköze a zsebszámológép maradt, mely nélkül igen nehéz lett volna válaszolni arra, hogy a különböző koalícióvariánsok többségiek, avagy kisebbségiek. Tény az is, hogy voltak olyan pillanatok, amikor a kormány megalakítása – egy ennyire széttagolt szejm mellett – szinte megoldhatatlan feladatnak mutatkozott.

Mint kiderült azonban, a széttagoltság, amely valóban bizonytalanná teszi a legtöbb lehetséges koalíciót, korántsem olyan tragédia, mint azt sokan még ma is sugallják. Kétségtelen: nehezebbé teszi a szejmbeli politikai „alkukat”, de egyben „kompromisszumképesebbé” is az alkukötőket. Leszek Moczulski, a Független Lengyelország Konföderáció vezére például novemberben még arról beszélt, hogy nincs és nem lehet olyan szituáció, amikor pártja a posztkommunista baloldallal együtt szavazna. December 17-én ugyanakkor a Demokratikus Unióval és a Baloldali Demokratikus Szövetséggel együtt szavazott Jan Olszewski lemondása mellett.

Az említett „koalíciókon” kívül tényleges politikai blokkok is körvonalazódnak. Így például, ha sikeresnek mutatkozik a Waldemar Pawlak vehette Lengyel Néppárt (PSL) és a Gabriel Janowski vezette Népi Megegyezés (SL) összefogása, a kb. 77-78 mandátum felett diszponáló „parasztblokk” akár a szejm legerősebb frakciójává is válhat. Úgy tűnik, hogy a Liberális Demokrata Kongresszus (KLD), a korábbi kormányfő, Jan K. Bielecki pártja sem mondott le arról, hogy a mérleg nyelve legyen a parlamentben, s közepes választási szereplését a lengyel „sörbarátok” két frakciójának támogatásával igyekszik kompenzálni. Az mindenesetre már az első szavazások alkalmával kiderült, hogy a Liberális Demokrata Kongresszus (KLD) akár 53 szavazattal is rendelkezhet a lengyel alsóházban. De nem elképzelhetetlen egy kereszténydemokrata egység sem, hogy csak a legvalószínűbb variációkat említsük.

A kormány

Mindez természetesen nem tette, s belátható időn belül nem is teszi igazán stabillá a lengyel parlamentet. Plasztikusan szemléltette ezt az Olszewski-kormány körülményes és hosszadalmas létrejötte. Az ún. ötök (ZChN, PC, KLD, KPN, PL) kezdeti lelkesedése és egyetértése azonnal szertefoszlott, illetve megtört, amint a kormányprogram került terítékre. (Így a magyar sajtóban is beharangozott „jobboldali-keresztény előretörés”, mely a szejmvezetés megválasztásánál érzékelhető volt, téves prognózisnak bizonyult.) Míg a KLD a kormány gazdasági programja miatt, a Független Lengyelország Konföderáció (KPN) azért hagyta ott a koalíciót, mert a szélsőségektől óvakodó Jan Olszewski nem kívánt miniszteri posztot juttatni a pártnak, illetve magának Moczulskinak.

A 8 pártonkívülivel felálló Olszewski-kormány végül a Centum Megegyezés, a Keresztény Nemzeti Egység, a Népi Megegyezés és a kereszténydemokraták koalíciójából, a Lengyel Néppárt támogatásával jött létre, mindössze 51 százalékos szavazati aránnyal. A kabinet bizonytalanságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy 1989-ben Tadeusz Mazowiecki kormányát közel 90, a Bielecki-kormányt pedig 70 százalékos szavazataránnyal fogadta el az egykori szejm. Nem véletlen tehát, hogy a parlament alkotmányügyi bizottsága már dolgozik egy, a kormány pozícióit erősítő alkotmánymódosítási tervezeten.

Ami a legfontosabb kérdést, a Balcerowicz-program valamiféle folytatását illeti, a kabinet személyi összetétele – különös tekintettel a gazdasági tárcák élén állókra – a megfigyelők szerint nem annyira szellemiségében, mint inkább hozzáértésben marad el a korábbi csapattól. Jerzy Eysymontt, a Központi Tervezési Bizottság elnöke és Andrzej Lipko ipari- és kereskedelmi miniszter ugyanis valaha Balcerowicz ellenzéki gazdaságpolitikai műhelyének volt tagja, Karol Lutkowski pénzügyminiszter pedig 1989–91 között tanácsadóként tevékenykedett elődje mellett. Kérdés persze, hogy a politikai csatározások és a parlamenti konszenzus esetleges hiánya mennyiben korlátozza tevékenységüket.

Az elnök

A Balcerowicz-program szempontjából kulcsfontosságúnak tűnik Lech Walesa álláspontja is. Az elnök ugyanis személyesen állt ki amellett, hogy Balcerowicz a lengyel gazdaságot meghatározó pozícióban maradjon, amivel korábbi „szövetségesét” (a Centrum Megegyezést) alaposan meglepte és haragra gerjesztette. Emellett természetesen a választásokat ismét saját hatalmának kiszélesítésére kívánta felhasználni, jelen esetben nem minden rációt nélkülöző módon: előbb a kormány jellegére vonatkozó ajánlásait nyújtotta be, majd sorrendben immár harmadik alkotmánymódosító javaslatát. A korábbiakban igen élesen bírált köztársasági elnök általában is egyre inkább kiegyensúlyozó szerepkört tölt be a lengyel politikai életben, s nem elképzelhetetlen, hogy hamarosan eléri alig titkolt célját: az elnöki rendszer lengyelországi megteremtését. Hogy ez sikerül-e vagy sem, az ma alapvetően a szejmen múlik.

• Külföld