Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

„Az idegenek gyűlölnek minket” – mondja Szlobodan a Borovo Szelo-i út oldalán a fűben hasalva, és közben nem kis rutinnal, fél szemével a pár száz méterre álló páncélost nézi. Forróság van, tömény hársillat, meg néhány fegyver az úton. „Az idegenek nem ismernek minket” – folytatja Szlobodan. „Azért mondanak olyanokat, hogy mi levágtuk a horvátok fejét. Pedig tudhatnák, hogy a Thomson géppisztoly olyan, hogy ha azzal valakit nyakon lövök, akkor annak lerepül a feje.” Gondolkodik egy kicsit. „De legalábbis kiugranak a szemei.”

Szlobodan tudhatja, ő itt, ebben a falucskában tavaly augusztus óta áll őrséget, és eddig háromszor keveredett tűzharcba a horvátokkal. Borovo Szelo – kilencezer lelkes falu Szerbia és Horvátország szélén, közvetlenül a határfolyó, a Duna mentén. A lakosok 80 százaléka szerb, a többi horvát. Már 300 éve élnek így. A világlapok címoldalára azonban csak május 2-án kerültek, amikor a horvát rendőrség megpróbálta a „sakktáblás” horvát nemzeti lobogót kitűzni a jugoszláv zászló helyébe. „Á, tapasztalatlan kis rendőrök voltak azok – mondja Szlobodan –, tüzeltünk rájuk, és úgy hullottak, mint az agyaggalambok.” A négy és fél órán át tartó tűzharcban tizenkét horvát rendőr veszett oda, de Szlobodan szerint 137. „És voltak köztük románok, csehek és Fülöp-szigetiek. Azoknak ugyanis zsoldosaik vannak. Meg elcsapott koszovói rendőreik.”

Váltófutás

A koszovói rendőröket a szerbek csapják el százával, és váltják fel más nemzetiségűekkel őket. S mivel ellenségem ellensége a barátom, így a szerbek fejében könnyen összeállt a kép: hová is mehetnének ezek máshová, mint a horvátokhoz. Esetleg a szlovénekhez. „De azokhoz csak kevesen. Szlovénia nem érdekes, ott alig laknak szerbek. Szakadjanak el, csatlakozzanak Ausztriához vagy Olaszországhoz: majd meglátják, hogy köveket fognak enni! Könyörögni fognak vissza Jugoszláviába, de akkor majd mi mondjuk meg, hogy hogyan jöhetnek.”

Szlobodan egészen megváltozik akkor, amikor a horvátokról beszél. Az arca nem lesz indulatos, ellenkezőleg: mintha valami régi történetet mesélne, hosszan, rettenetesen szomorúan; mintha valahová a régmúltba nézne, mintha az évszázadok története filmként peregne a szemei előtt, s most ezt a vetítést nézné, és sorra mondja a vajdák, pópák, költők és hadvezérek neveit. „Háromszáz éve vettük meg aranypénzen ezt a földet. Kifizettük Lipót császárnak, Bécsben megvannak a szerződések is, de nem adják ki, mert az osztrák mindig a horváttal tart. Azoknak voltak eddig is a kutyái, meg a magyaroké. Azok meg eladták nekik a sugárfertőzött Kalasnyikovokat.”

„Ha senkinek nem jut eszébe arról beszélni, hogy Alaszka legyen újra az oroszoké, mert az amerikaiak megvették tőlük, akkor most nekünk miért kell bizonyítanunk, hogy ez a föld Szerbiáé?! Az arany – vér, tehát mi véren vettük meg ezt a földet, s csak vérért adjuk. Nagyon sok vérért.” Szlobodan fegyelmezett katona: hat órája tart már fogva – vagy hogy is nevezzem. Egy francia lap megbízásából járom a vidéket, s gondoltam, el kell jönni ide is, ahol a legsúlyosabb vérengzések történtek. Vukovárig elhozott a taxi, utána a sofőr megmondta, hogy fél, menjek tovább gyalog és egyedül. „A magyarokat nagyon gyűlölik” – próbált elijeszteni. „Maguk adtak a horvátoknak Kalasnyikovokat. Mondja inkább azt, hogy francia… de akkor se biztos, hogy megússza.”

A jugoszláv néphadsereg gyűrűt vont a falu köré, az út mentén mindenütt páncélosok, a lövegtoronyban élesre töltött golyószórók mögött 24 órán át váltják egymást a katonák. A parancsnok közli, hogy a Jugoszláv Néphadsereg nem képes szavatolni a biztonságom, csak a saját felelősségemre mehetek be. A taxis még vár egy darabig, hátha meggondolom magam, s akkor lesz fizető utas a visszaútra is.

A senki földje talán kétszáz méter. A kanyar mögött fekszik az őrség. Két fiatalabb férfi, előttük fegyverek, oldalukon pisztoly, a fa derekán valami szögön egy gumibot lóg. Hátul talki-walki, néhány fahasáb, azokon dézsa, tele lekváros fánkkal. Szlobodan jött elém, komótosan, és megkérdezte, hogy ki küldött. Mondom, hogy újságíró vagyok. Azt mondja, mutassam az útirendelvényt. Mondom, ez egy olyan újság, ahol ilyet nem adnak, csak pénzt, és azt mondják, hogy menjél. Hátramegy a társához, Ilicához. Ő az idősebb, s mint utóbb elmondta, ő horvát. „Én itt élek. Én a falumat védem. Nekem a szerb szerb, a horvát horvát, nekem csak a falum számít.”

Ilicának két faluval arrébb van videoüzlete. Vagyis volt, mert már hónapok óta nem dolgozik. „Azt mondták a horvátok, hogy felrobbantják a boltom, mert én a szerbeket pártolom. Meg rajta is vagyok a listán.” Milyen listán? „Azt kérdezze meg Tudjmantól!”

Cowboykávé

Pár perc, és kiderül, hogy nincs mitől félnem. Az igaz, hogy a magyarokat nem tartják barátjuknak, de indulattal sem viseltetnek irántuk. Magyar, német, olasz, francia, egyre megy: nem szerb. „Az idegenek gyűlölnek minket.” Pedig nincs igazuk – bizonygatják. Néhány perc, és kávét is kapok tőlük. „A legjobb kávét Szerbia és Bosnyákföld határán főzik, Visegrádnál. Az az igazi cowboykávé: ha rádobsz egy kávészemet, akkor megtartja a habja” – mondja Szlobodan. Beszélget még, de el nem enged. Se ki, se be. „Hat hete halt meg a falu vezetője. Nem, nem a harcokban. Felborult a csónakja, és a Dunába fulladt. És most kezdődött el az emlékező tor, minden parancsnok ott van. Most senki nem mondja meg, hogy elengedhetlek-e.” Kérem, hogy akkor engedjen be a faluba, kifelé úgyse tudok jönni, és addig legalább beszélek az emberekkel. „Inkább egyél fánkot, és írd meg, hogy Borovo Szelón sütik a legjobb fánkot a világon” – mondja, és nem tudom, hogy tréfál-e vagy komolyan mondja. De ettől legalább a félelme elszáll, ha meg kell írjam ezt a fánkhistóriát, akkor legalább el fognak engedni. Valószínűleg.

Közben lányok jönnek, akik a Dunán voltak fürdeni, de inkább öregasszonyok. Szokot, szörpöt hoznak, tréfálkoznak, legtöbbször a falu bolondját emlegetik, aki a horvát rendőrökkel vívott harc idején zászlókkal, szigszalaggal, babákkal és tollakkal kidekorált kerékpárján összevissza biciklizett a falu utcáin, „Hajrá partizánok! Üsd a fasisztát!” – kiabálta. „A bolondokat mindig megmenti az istenük” – nevetnek az öregasszonyok, és nyújtanak neki is egy fánkot.

Foglalkozása: hazafi

A kilencezer lakosból a többség nem jár el dolgozni, őket a szerb hazafiak adományaiból tartják el. Ezt már Sztoján mondja, aki estefelé fekete Opel Kadetten érkezik. Haja rövid tüskefrizura, oldalán fegyver. Ő a falu politikai vezetője, ő képviselte az itt élőket a múlt héten, amikor az egész világ szerbjeinek küldöttei összejöttek Koszovó egy ősi kolostorában. Sztoján közgazdász, amikor kérdezem, hogy hogy is történtek a május 2-i „események”, közli, hogy előbb el akarja mondani, hogy ezt a falut háromszáz éve az osztrák Lipót császártól háromszáz aranyért… Mondom, ezt már hallottam Szlobodantól. „Ki az a Szlobodan?” Mondom, az, aki ott áll az őrségben. „Ismered?” Nem. „Akkor honnan tudod, hogy Szlobodan?” Megmondta. „Beszéltetek?” Ösztönösen azt akarom mondani, hogy nem sokat, csak épp egy kicsit, merthogy az a hat óra ott a tűző napon, de aztán meggondolom. Mondom igen, Szlobodan elmondta nekem a falu történetét. „Őrségben nem mondhatta volna el” – de ezzel a kihallgatás a végére is ér.

Sörért megyünk a másik szobába, ahol ahogy annak lennie kell, épp géppisztolyokat tisztogatnak. „Ezeket zsákmányoltuk a horvát rendőröktől.” Szerinte hét-nyolcszázan jöttek a falu két oldala felől. „Az autóbuszok 60-70 kilométeres sebességgel végigrohantak a falun, és megálltak a faluház előtt. Azt hitték, hogy ott vannak a sebesült rendőrök.” Sebesültek? – kérdezem. „Ja, hát azok, akik előző nap jöttek, és felmásztak a lámpavasra a zászlókkal. Megsebesültek.” Hogyan? „Leestek.” Mitől? – tettetem a hülyét. Vállat von. „Mi elvittük őket Novi Sadba kórházba, de onnan kiengedték őket, mert nem volt súlyos sérülésük. A vinkováci rendőrség meg azt hitte, hogy mi tartjuk őket fogva. Ma már látom, hogy jobb lett volna, ha azt tesszük” – mondja, és először hunyorít a szemével.

Kitölti a sört, és mesél tovább a horvátokról. „Amióta Tudjmanék kijelentették, hogy csak tisztán horvát államot akarnak, nekünk őrséget kell állnunk. Tudtuk, hogy előbb-utóbb támadnak.” Felkészültek? Kinyitja a pisztolytáskáját, és elővesz egy Magnumot. Ez a világ legnagyobb kaliberű kézifegyvere, hatlövetes, amerikai. „Ez háromezer márka” – mondja. „De van más is.

Innentől már egyszerűen csak dicsekszik. Lefűrészelt végű golyót vesz elő, és a markomba nyomja. „Ez nemcsak átlövi a horvátok lábát, hanem le is tépi.” Mondom, hogy ez be van tiltva a világon. „Na és, a nemzetelnyomás nincs betiltva?! Senki nem mondhatja, hogy mi kezdtük!” Kérdezem, milyen fegyverük van még? Azt mondja, hogy főleg Thomson géppisztolyok. „A reguláris csapatoknál az is be van tiltva, mert túl nagy a kalibere. De mi nem vagyunk reguláris csapat.” De mutat még cseh pisztolyokat, amiket többre tart, mint a jugoszláv Zasztavákat. Szereti a hatlövetű szovjet karabélyokat is, de az igazi, mégiscsak a Magnum. „Négy tonna muníciót lőttünk ki az alatt a hat óra alatt, amíg tartottak a harcok.”

Győz az igazság?

Sztoján szerint háború lesz, ha a horvátok kikiáltják a függetlenségüket. „És ki győz?” – kérdezem. Viccnek veszi. „Az igazság” – mondja. „De mindenki azt mondja, hogy itt nem lehet igazságot tenni.” „Mi szerbek nem azt mondjuk. Különben is, annak van igaza, akinek jobbak a fegyverei. És a mi fegyvereink jobbak, mint a horvátoké.” „Meg a hadsereg is veletek van” – mondom. „Nagyjából. Tudod, ha Milosevics nem támogatna minket, sokkal nehezebb lenne. De nem lehetetlen.”

Milosevics – a szerb kommunistából lett nemzeti szocialista, aki „minden szerb elnöke, szabadon választott, demokratikus szerb államelnök”. Ő talán nem örül neki, hogy Szlobodanék hivatkoznak is rá, nem csupán szavazataikkal és fegyvereikkel támogatják, de nem is nagyon bánja. Csak így van lehetősége meghosszabbítani hatalmát, csak a Szerbián kívül élő szerbek ügyének védelmezőjeként tudta az egész kommunista apparátus a belügyet és a katonaságot átmenteni. De Borovo Szelón mégsem ő a legkedvesebb, hanem Seselj, az ultranacionalista, fasisztoid népvezér, aki nyíltan a csetnikek hangadójaként lép fel. Ám hadserege nemcsak neki van. Van Vuk Draskovicsnak is, akit „demokratikusabb nacionalistának” tartanak. Borovo Szelóról azonban elküldték Draskovics katonáit. „Itt nem kellenek a Draskovicsok, olyanok ők, mint a nevük: a Vuk farkast jelent.”

Ezután még beülünk a fekete Opelbe, és megnézzük a rendőrök szitává lőtt autóbuszát. „A motort kiszereltük belőle, és aggregátort csináltunk, hogy legyen minden posztnak külön villanytelepe” – mondja Sztoján, és hagyja, hogy lefényképezzem a busz előtt. Kivisz a falu széléig, úgy száz méterre a páncélosoktól megáll. Búcsúzóul még egyszer megkérdezem, hogy biztosan háború lesz-e. „Biztosan háború lesz, legyél nyugodt.”

• Külföld