Skip to main content

Jelenetek egy háborúból

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bosznia-Hercegovina, Crna Gora, Horvátország, Macedónia, Szerbia, Szlovénia


„Bombázzák a repülőteret!” – kiált be Nick, a reuteros fiú a földalatti sajtóközpontba. Épeszű ember ilyenkor átvonul szembe, a Köztársaság tér alatt lévő óvóhelyre, de hát ki látott már épeszű újságírót? Rohanunk föl a lépcsőn, és közben mindenki kiabál az ismerősének: „Hé! Hol van a repülőtér?” Mi még szerencsésebbek vagyunk, a Nikon a cserélhető objektívekkel is könnyebb, mint a tévéseknek a kamera, ezért először nekünk kell lerázni az ajtónál rémüldöző lányokat. A Szlovén Tájékoztatási Minisztérium ugyanis újságírás–angol–német–francia szakos egyetemistákat küldött ide, hogy segítsék a munkánkat, ám a lányok most mindenféle nyelven azt kiabálják, hogy „Ne menjetek! Veszélyes!” Annál rosszabb, a sok vén kecske meg az egy-két zöldfülű most már a bátorságával is imponálni akar: „Nyugi Irene, majd jövünk, de legyen ám délre expresszkávé meg közvetlen vonal Bécsbe, akkor kapsz ajándékba egy egész bombát.”

Fönn a téren az utakat buszok, kamionok, teherautók zárják le. Eleinte azt hittük, hogy ezek csak arra alkalmasak, hogy a mi mozgásunkat akadályozzák, de kiderült, hogy a tankokat is képesek feltartóztatni. „Nézzétek, a busz ülései teli vannak gázpalackkal. Ha egy tank belelő, a robbanástól ő is felgyullad. Az egész csak azon múlik, hogy olyan szögbe kell állni, hogy messziről ne lehessen rálőni” – mondja a szakaszparancsnok, oxfordi angolsággal, és hozzáteszi, hogy civilben külkereskedő. Azt mondja, ő nem fél, csak azt nem érti, hogy a jugoszláv néphadsereg miért lő a polgári lakosságra is – de azért látszik rajta, szívesen hazamenne már. Máskor írnánk róla, megkérdeznénk, hány gyereke van és fotókat csinálnék, de most senkit sem érdekel az élete, csak engedjen már át, a repülőtérre kell mennünk, bombázzák, értse meg. Végül az osztrák újságíró-igazolványom győzi meg: „Ausztria az egyetlen barátunk” – mondja. „Oké, ezt megírom a Pressében, csak engedj már!” Még néhány perc és mehetünk, az angolok és olaszok kiabálnak utánunk „ha a központban nem bombáznak, a Rózsaszín Elefántban várunk, hozzatok fotókat nekünk is!”

Rozna Dolina

Négyen megyünk egy kis bérelt Jugóban Brin felé. Közben egy percre megállunk a város szélén. A Jugoszláv Néphadsereg laktanyája van itt, a kapu előtt úttorlasz (fotók), a rácsos kerítés mögött egy őrkatona, hátán Kalasnyikov, kezében banán (fotók). „Te, ezek éheznek – mondja Kókusz – én ismerem a hadsereget, különben nem tűrnék el az őrnek, hogy banánt egyen.” Tényleg, hallottunk már róla, hogy a szlovénok nem engedik be az élelmiszer-szállítókat a laktanyákba, és így a jugoszláv katonáknak nincs mit enniük. Most értem meg, hogy tegnap a Rozna Dolina utcában lelőtt helikopter mellett miért volt annyi kenyér. A roncsok között harminc-negyven darab kétkilós, kormos vekni szétszóródva, a szlovénok azt mondták, hogy a rakétával kilőtt helikopter egy kenyérszállító kocsira esett, csakhogy annak sehol nem volt semmi nyoma. „Porig égett” – mondták, s mi nem vitatkoztunk, hiszen ott voltak a helikopter roncsai is elégve (fotók), és főleg ott volt a két pilóta, illetve ami maradt belőlük (fotók), az újságírók falfehéren vagy öklendezve készítették a képeket, amik másnap minden világlapban benne voltak, a látványt soha nem lehet elfelejteni – gondolom én, de Marius azt mondta, hogy ez nulla a ’89-ben lezuhant Boeinghez képest. Csak most értem meg, hogy a Rozna Dolina utcai helikopter nem a légvonalban kétszáz méterre lévő Parlamentet akarta megtámadni tegnap este, hanem kenyeret hozott, valószínűleg épp ide, ebbe a körülzárt és kiéheztetett laktanyába, de hát honnan tudhatta volna ezt a légelhárító üteg parancsnoka – na majd ezt is meg kell írni. „Te, ez a katona lehet, hogy holnap épp azt fogja hátulról lelőni, aki ma banánt adott neki a kerítésen át.” „Csak semmi líra, Kókusz, gyerünk, bombázzák a repülőteret.”

A sztráda bejáratánál újabb úttorlasz, nem jutunk át. Dühöngök: „Ezek a marhák már Ausztriát sem tisztelik.” Merthogy itt születés, anyanyelv, állampolgárság nem számít, csak a lap, aminek dolgozol, ezért én itt „osztrák” vagyok a Die Presse miatt, Szabolcs esete bonyolultabb, ő az Újvidéki Magyar Szónak dolgozik a Vajdaságban, ami ma már Szerbia, így mindig csak a második körben derül ki, hogy nem ellenség. Kókusz három útlevelet és legalább négy akkreditációt tart a zsebében, ő itt a nagyöreg, neki dolgozik Ali is, ő meg török, de Bécsben él, legtöbbször fotózik, meg néha megírja azt, amire Kókusznak nincs ideje.

Airport? Flughafen?

Balra fordulunk, ismeretlen nevű falvakon vágunk át, néhol úttorlasz: „Airport? Flughafen?” – kiabáljuk a járókelőknek. Értetlenül néznek, azután tétován mutatnak valamerre, meg szlovénül mondanak valamit, de Szabolcs nem érti: „A szerb meg a szlovén teljesen más nyelv, én itt semmivel nem értek többet, mint ti.” Kókusz lesújtóan ránéz, látom, ezt a fiút se fogja többet magával vinni sehová. Majd valami erdőben megyünk, itt-ott szlovén katonák, fotózni nem hagyják magukat, de mehetünk tovább. Egy kanyar után összetört kamionok keresztben az úton, előttük egy olasz rendszámú kocsi. „A francba előzött ez meg minket?!” Kiszállunk, Szabolcs mérsékli bűneit, talál egy pontot, ahol kitűnően lehet fényképezni az autókon valamikor átgázolt tank nyomait. Tovább gyalogol.

Földút, süt a nap, rozstábla a bal oldalon, jobbról egy szlovén csapatszállító. „Presse, novinari” – kiabáljuk neki. Barátságos, megmutatja a páncélöklét, német, még nem használta, peckesen forgolódik a kamerák előtt. Azt mondja, hogy a ljubljanai területvédelmisek bekerítettek egy jugoszláv páncélos egységet kicsit följebb. Legfeljebb egy-két tank tudott kitörni, azok valahol itt vannak, de ötven métert még nyugodtan mehetünk, többet nem, mert ott már senki sem tudja, hogy mi van, itt bármi megeshet. Azt mondja, a tankokban vegyi fegyverek vannak, mi nem vitatkozunk, oké, értjük, be van rezelve a fiú, vegyi fegyverek Európában…

Vagy ötszáz méterre újabb autók állnak keresztben a földúton, nagy nehezen kikerüljük őket, közben bokáig merülök a vízben. Szabolcs a legmagasabb, ő látja meg, hogy vagy két kilométerre van valami, ami akár repülőtér is lehet. Megyünk, tocsogunk. Elképesztően béke van. Talán a rozsföld miatt, meg körben a szikrázó napban kéklő havas hegycsúcsok miatt. Ljubljana repülőtere az egyik legszebb a világon – Kókusz is el van bűvölve, de azért vetélytársakat sorol tán Óceániából meg Paraguayból. Oké, ha arra járok, majd feltétlenül megnézem.

Megyünk tovább. Igen, tényleg az a repülőtér, már látszik az irányítótorony meg egy kifutópálya, amin keresztben teherautók, autóbuszok, hogy megakadályozzák a leszállást. „Pancserok – mondja Kókusz – egy helikopterkommandó bárhol leszállhat.” Egy helyen a kerítés ki (vagy inkább be) van döntve. Egy páncélos nyomai láthatók, ami a távolabbi kiserdőből a rozsföldeken át így jutott be a repülőtérre. „Ennek már lőttek – mondja Ali – a repülőtér a szlovénok kezében van, nekik meg nincsenek páncélosaik, csak páncélökleik.” A kidöntött kerítésen megyünk be mi is, elgyalogolunk a kifutópályához. Elképesztő látvány, millió fekete gumicsík van rajta, ahogy landoltak a gépek, mindenütt megmarad a nyomuk, látszik némelyikről, hogy visszapattant. Csak Szabolcs sajnálkozik: „Ezt napilapban nem lehet lehozni, a rotáció elkeni a dolgokat, én meg már nem küldök hetilapoknak semmit, azok mindent a hírügynökségektől vesznek.” De azért csinál vagy egy tucat képet, amikor a kifutópályán megtaláljuk a légelhárító üteg töltényhüvelyeit: „Bizonyára ezekkel lőttek a bombázógépekre.”

Krokodilok a fűben


„Nem lesz nagy szám ez az egész” – mondja a földön hasalva Kókusz a nagy öregek magabiztosságával, amikor meghallottuk a rövid sorozatot. A betonon komótosan bepakoljuk a fényképezőgépeket a táskába. „Figyelmeztető lövést adni felszólítás nélkül! Micsoda barmok.” Senkinek nem jut más eszébe, de azért felállni mégsem akaródzik „Presse, novinari” – kiabáljuk, és néhány pillanat múlva újabb sorozat jön, de ezúttal már csak vagy négy-öt méterre tőlünk csapódnak be a golyók „Úristen, ezek ránk lőnek” – mondom, és iszonyúan kezd lüktetni a fejem. Kókusz őrült sebességgel kúszik a fű felé. „Arról lőnek, te hülye! – kiabálom. „Gyere és fogd be a szád!” – mondja már vagy tizenöt méterről. Kúszok, egészen a betonba tapadva, úgy érzem, ha elérem a füvet, biztos megmenekülök. Az újabb sorozat egy narancssárga hókotróról pattog szerteszét. „Nincs valakinél egy fehér zászló?” Ali megpróbálja letornászni a trikóját. „Presse” – üvölti Szabolcs, én meg csak kúszok. Zászlólengetés – újabb sorozat, de már a füvön vagyunk. Megnyugszom, a fene tudja miért, kúszás közben sárga és lila virágok csapódnak az arcomba. „Szerencsére csak kicsit köves a talaj.” Az egész teljesen hihetetlen, semmi közöm ehhez a háborúhoz, mi a fenéért lőnek rám? És egyáltalán kik? „Presse” – üvöltöm teli torokból, szerencsére nem válaszol rá újabb sorozat.

Kúszunk. Mint valami öreg krokodilok a fűben. Szabolcs előveszi újra a Nikont, és csinál egy képet. „Ez jó – gondolom – legalább marad Magdinak.” A könyökömön már nincs bőr, az oldalamon próbálok araszolni. „Rohadt szemetek, rohadt szemetek” – mondom minden mozdulatnál. „Oké, most már jól kiröhögték magukat rajtunk a fiúk, felállhatunk” – mondja Kókusz, de azért megvárja, amíg utolérjük. Fekszünk a fűben és lihegünk, megvitatjuk a helyzetet. Az erdőből lőttek és golyószóróval, tehát csakis egy jugoszláv páncélos lehetett. Egy azok közül, amelyek kitörtek a gyűrűből, talán épp az, ami lenn összetörte a teherautókat. Legalább két napja vannak itt étlen-szomjan, tudják, hogy körül vannak kerítve, hogy a szlovénoknak páncélökleik is vannak, nyilván rettenetesen félnek és fáradtak. A repülőteret is azért bombázhatták, hogy a zűrzavarban ezek ki tudjanak törni, de úgy látszik, nem sikerült nekik. „Szerencsére a rozs miatt nem látja be a kerítés melletti részt, csak a kifutópályát” – mondja Ali, aki állítólag maga is a páncélosoknál szolgált. Azt mondja, hogy ne álljunk föl, kússzunk legalább a kidöntött kerítésig. Senki nem ellenkezik. Útközben azért megjön a bátorságunk, már nem a cafatokká tépett könyökünkön kúszunk, hanem négykézláb lajhározunk. Ez se könnyebb, szakad rólunk a víz, görcsöt kap a rekeszizmunk, mégsem állunk fel a kerítésnél, ott is felemelt kézzel. Szabolcs találta ki, hogy így menjünk, azt mondja, végre kinyújtóztathatjuk magunkat. „Ez jó, kinyújtóztathatjuk…” Felemelt kézzel megyünk.

Már majdnem elértük a földúton keresztben álló buszokat, amikor óriási lövöldözés kezdődik. Rutinosan hasra vágódunk. „Ezek most nem ránk lőnek” – de azért csak fekszünk moccanatlanul. Nem kúszunk, csak egyre döbbentebben hallgatjuk a hosszú sorozatokat perceken keresztül. „Micsoda mázlink van, épp kikerültünk a tűzvonalból, amikor megindult a támadás” – mondom. Hasalunk még, aztán mégiscsak kúszunk a sáros, kövecses úton. Később újra oldalazunk, lajhározunk, aztán peckesen „kinyújtóztatjuk magunkat”. Szabolcs fényképez: „Fiúk, mosolyogni, nem Sztálingrádnál vagyunk!” Végre beülünk a kocsiba, minden tagom fáj, a nyelvem szinte lereszeli a szájpadlásom. „Oké fiúk, élünk, na uccu! Ezek a barmok, felszólítás nélkül…”

A sajtóközpontban Irene sír. „Nem találtunk bombát” – mondja Ali. A viccen nem nevet senki, szemben a falon egy kis papír „IM MEMORIAM NICK VOGEL & NORBERT WERNER.” „A repülőtéren?” – kérdezi Kókusz. Irene bólogat. „Úristen, utánunk rájuk lőttek!” A két fiú északról jutott el a repülőtérig, az osztrák újságíró-igazolvány miatt őket is átengedték a kordonon. A repülőtér túlsó oldalán hajtottak be, hogy lefotózzák a lebombázott kifutópályát. A fehér BMW az első sorozat után lángra kapott, s talán megsebesültek, mert nem tudtak kiszállni. Szlovén katonák rohantak, hogy kiszabadítsák őket, de a páncélos rájuk is tüzelt. Estig nem tudták elhozni a kocsit. A Tv-híradóban teleobjektívvel mutatták a kiégett roncsokat. Irene keservesen zokog, Nick, a reuteros fiú szól: „Srácok, öt perc múlva sajtóértekezlet.” Addig még megiszunk egy whiskyt.





























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon