Mi a mulasztás oka? Az, hogy a testi másság és az ebből eredő hátrány nem került be a köztudatba, így az új vezetés sincsen tisztában azzal, milyen sürgős intézkedésekre lenne szükség ezen a területen (is). Az előző rendszer egyszerűen nem tudott mit kezdeni a fogyatékos emberekkel, ezért kirekesztéssel és alamizsna rokkantnyugdíjakkal „intézte el” gondjaikat. A súlyosan sérültek ellátásának feladatát – ez a fejlettebb országokban a társadalom vállain nyugszik – hanyag eleganciával terhelték a családokra, amelyek tiltakozási lehetőség híján, nyögve viselték terheiket.
A legnagyobb bűn ebben nem is a tehervállalás áthárítása volt, hanem a rokkantak kirekesztése. Az otthon élő és az intézetbe dugott embereket, mivel nem voltak szem előtt, nem számították a népességhez, semmiféle tervben nem számoltak velük. Ennek aztán további következménye, hogy a társadalomban nem alakulhatott ki a tolerancia sem, nemhogy a fogyatékosok iránti felelősségérzet. Pedig csupán a többség érzékenysége és a felelősségérzete befolyásolhatná úgy a döntéseket, hogy azok az érdekképviselettel nem rendelkező fogyatékosok elemi szükségleteit is szem előtt tartsák.
Úgy vélem, még egy Contergan-bébi is meg tudná a két kezén számolni, hány olyan iskola épült az utóbbi 40 évben, ahová súlyosan mozgássérült tanulók, ne adj’ isten! akár még kerekes székkel is, bemehetnének. Társadalmunk, amely teljes mellszélességgel áll ki a dél-afrikai fajgyűlölet ellen, közönyösen sétál el saját mindennapos apartheidjeink mellett, mint amilyenek pl. a társadalmi részvételt gátló környezeti akadályok. Egy soklépcsős, lift és rámpa nélküli épületen lelki szemeinkkel a következő feliratokat látjuk: „Mozgássérülteknek TILOS A BELÉPÉS!” Milyen jogon állítható, hogy egyenrangúak azok az állampolgárok, akik elől a középületek 80-85%-ában építészeti akadályok zárják el a belépést? Lehetnek-e egyenrangúak, akik nem vehetnek részt tömegközlekedésben, közoktatásban stb.? Ők ugyanolyan négerek itthon, mint a színes bőrűek amott.
Bármily keserűek is a tapasztalataink, most végre előre kell tekintenünk. Abban a pillanatban ugyanis, amint Magyarország felvételt nyer az Európa Tanácsba, szembe találja magát azzal a civilizált világban már természetes integrációs szemlélettel, ami jó néhány rokkantpolitikai ajánlásban is megmutatkozik. Remélem, hogy az Európához való visszatérésünk hangoztatásakor politikusaink ezt a területet sem hagyják figyelmen kívül. Mindazonáltal vannak bizonyos kétségeim afelől, hogy dr. Surján miniszter úr és tanácsadói ismerik-e pl. a HELIOS programot, azaz a rokkantak önálló életvitele feltételeinek megteremtését célzó, kormányszintű intézkedési tervezetet vagy a nemzetközi rokkantszervezetek ajánlásait.
Néhány lelkes szociológus igazán kiváló munkáján kívül ugyanis e területnek egyáltalán nincsen hazai szakirodalma. Valóban mély és átfogó elemzést a rokkantaknak társadalmunkban elfoglalt helyéről és meg(nem)becsültségéről pedig még senki sem írt. A leginkább fájó pont, hogy közgazdászaink sem veszik a fáradságot, hogy megmutassák, micsoda pazarlás a rengeteg rokkantnyugdíj kifizetése ahelyett, hogy kihasználnák a rokkantak értékteremtő energiáit, valós munkavégző képességeit. Észre kellene már végre venni, hogy a képzési rendszer elavultsága és a középkori szemlélet miatt potenciális munkaerő vész el. A rokkantnyugdíj a múltban valós megtakarítás lehetett, mert a bérek sem a munka valódi értékét és hasznát tükrözték. Ma viszont jó lenne odafigyelni azokra az amerikai elemzésekre, amelyek azt mutatják, hogy a rehabilitáció a legjobb befektetés, mert 1 dollárra 5-szörös haszon esik.
Ha el akarjuk érni, hogy a rokkantak társadalmunk teljes értékű tagjai lehessenek, négy irányelvet kell szem előtt tartanunk: rehabilitáció, hátránykompenzáció, esélyegyenlőség és integráció. Ezek egymást feltételező fogalmak, ezért egyik sem lehet meg a többi nélkül.
A rehabilitáció célkitűzése, hogy
– az egészségügyi ellátással, továbbá a megmaradt fizikai képességek maximális szintre történő fejlesztésével segítsen elsajátítani a rokkant személy érdeklődési körével összhangban lévő szakmát;
– segítséget nyújtson a munkavállalásban és az otthonteremtésben.
A hátránykompenzáció elvét szem előtt tartva kell mindenkinek megadni mindazokat az anyagi és egyéb eszközöket, amelyekkel a rokkantak a lehető legteljesebb mértékben le tudják küzdeni fizikai hátrányaikat.
A gyakorlati segítség mellett elvileg is deklarálni kell az esélyegyenlőséget, azaz hogy a rokkantak az élet minden területén egyenlő elbírálásban részesüljenek ép társaikkal.
Ha a fentiek megvalósulnak, megtörténik az integráció is, azaz a rokkantak teljes értékű tagjai lesznek a társadalmunknak.
Ezek voltak az európai integrációban alkalmazott alapelvek. Vizsgáljuk meg ezzel szemben, hányszoros hátrányt szenved egy súlyosan mozgássérült újszülött, mire munkaképes korba ér:
Esetleges a szakképzett gyermekvédelmi-egészségügyi ellátás, amivel a kórházból hazatérő, amúgy is kétségbeesett édesanya gondjain segíthetnének. Rendkívül nehézkes az óvodai elhelyezés. Optimális lenne, ha a sérült gyermek együtt nevelkedne ép kortársaival. Valójában a rokkant gyermeket nem veszik föl, és az egyik szülőnek otthon kell maradnia (kettős hátrány, mert a pénzkiesés mellett ez nincs jó kihatással a gyermek szociális fejlődésére sem). A gyereket 90 százalékos valószínűséggel nem veszik föl a körzeti iskolába, mert az nem akadálymentes és/vagy a gyerek nem iskolaérett, esetleg épp az óvoda hiánya miatt. Ennek az a következménye, hogy a szülőknek vagy az egyetlen (!!!) mozgássérülteket nevelő iskolára kell hagyatkozniuk (legyen az mégoly magas színvonalú is), vagy az otthoni heti 6 órás korrepetálásra. Gondolom, nem szükséges magyarázni, hogy ez utóbbi oktatási forma a rokkantaknak adott alamizsna egyik legmegalázóbb fajtája. Mit jelent mindez? Az intézeti elhelyezés vagy a magántanár többletkiadást, míg az ép kortársaktól való újabb izoláció mindkét esetben tovább növeli a szocializációs zavarokat. Amennyiben nincsen se pénz, se kollégiumi vagy iskolai hely, akkor az ép kortársaktól való lemaradás jószerivel végleges és behozhatatlan. Az oktatásbeli és szociális hátrányok ezen akkumulálódását tekintve, nem csoda az, hogy népességbeli megoszlásukhoz képest csak 15%-os a súlyos fizikai fogyatékosságban szenvedők reprezentáltsága a szakmunkás-, és 2-3% a felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében.
Ha mindehhez hozzávesszük az akadályokkal túlzsúfolt környezetet, a gondozói hálózat fogyatékosságát, a közlekedési eszközök hiányát, a család anyagi hátterét, érthető, hogy miért érzem magam rosszul a bőrömben a hangzatos ígéretek ellenére is.
- Belföld [6]