A Pesti Hírlap augusztus 4-ei számából megtudhattuk, hogy dr. Surján László népjóléti miniszternek döbbenetes élményben volt része. A hónap elején ugyanis Miskolcra látogatott, ahol – többek között – megtekintette a város hírhedt nyomornegyedét, a Szondi-telepet. A szociális ügyekért (is) felelős miniszter egy elsőbálozó kislány hamvasságával csodálkozott rá arra, amit ott tapasztalt: „Mélyen megrendített az a tény, hogy Magyarországon még mindig élnek ilyen körülmények között emberek.”
A döbbenet úgy látszik ragadós, mert bennünket viszont a miniszter megdöbbenése döbbentett meg. Két okból is. Mint köztudott, Surján úr a NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) bárkáján evezett be a Népjóléti Minisztériumba, márpedig a nagycsaládosok jelentős hányada ehhez hasonló vagy még rosszabb körülmények között él. Vajon kiknek az érdekeit viselte lelkén és cégtábláján az egyesület elnökeként Surján László, ha nóvum számára mindaz, amit a miskolci Szondi-telepen látott? Ennél is meglepőbb azonban, hogy a miniszterségéből eddig eltelt idő sem bizonyult elegendőnek a hiányok pótlására. Mintha a pénzügyminiszter két hónappal a beiktatása után egyszercsak felkiáltana: „Te jó Isten, ekkora az államadósság?! Ezt azért nem gondoltam volna!”
Surján úrnak nyilván zsúfolt programja volt Miskolcon, és így nem állt módjában alaposabban körülnézni. Ha eljutott volna az Álmos vagy a Török utcába, az ún. számos utcák környékére vagy a József Attila-telepre, Perecesre vagy a lerohadt harlemi bérkaszárnyákra emlékeztető, patkányoktól hemzsegő repülőtér melletti barakkba, akkor tapasztalhatta volna, hogy a Szondi-telep csak csepp a tengerben, hogy csak Miskolcon tízezrével élnek hasonló körülmények között, s bizony szép számmal akadnak olyanok is, akik a Szondi-telepinél is nyomorúságosabb viszonyok között – fáskamrákban, pincékben, romos épületekben, és egyéb lakás céljára elvileg tökéletesen alkalmatlan helyeken – laknak, nem is beszélve a hajléktalanokról. S ha netán egyszer módja nyílna szétnézni az egész országban: a többi nagyváros hasonló nyomortelepein és menhelyein, a téeszek és állami gazdaságok szezonmunkások számára kialakított szállásain, a hajdani uradalmi puszták ma is lakott, lerobbant cselédházaiban avagy a falusi viskókban, akkor képet alkothatna a lakásínség és szegénység milliós táboráról, és elmerenghetne azon, hogy hol is találhatók ma Magyarországon a nyomorúság legmélyebb bugyrai.
A mai magyar valóság hozzávetőleges ismeretében a miniszter úr talán felülvizsgálná a parlament egészségügyi, szociális és családvédelmi bizottságában ismertetett álláspontját, amely szerint a gyerekek különóráinak (nyelvtanulás, sportolás) a költségeit be kell építeni a létminimumba, mert belátná, hogy a szűkös szociális forrásokat ennél lényegesen szerényebb célok kielégítésére kell fordítani.
Surján úr Auguszta főhercegnőt idéző megrendülését a miskolci városi tanács jelen lévő vezetői igyekeztek a maguk javára kiaknázni. Meggyőzték a minisztert, hogy ez a szörnyű telep már nem is létezne, ha tavaly „különböző szervezetek országos hírverés közepette” nem „torpedózzák meg” a csökkentett komfortfokozatú lakások fölépítését. A szóban forgó családok „azzal érveltek, hogy a tanács »gettóba« akarja áttelepíteni a telep jórészt cigány lakóit. Hangzatos érvelésüknek még a telepen élők egy részét is megnyerték.” A miskolci vezetők jól számítottak, az érző szívű miniszter melléjük állt és nyilatkozatával egy év múltán igazságot szolgáltatott nekik: „Ismerem az előzményeket, s roppant sajnálatos, hogy bár szép ideológiába csavartan meg lehetett hiúsítani egy olyan elképzelést, ami pedig legalább átmenetileg jó megoldás lett volna az itt élők elmondhatatlanul súlyos gondjaira.”
Az imént nehezményeztük a népjóléti miniszter tájékozatlanságát, ezúttal azonban jobban örülnénk, ha kiderülne, hogy állításával ellentétben mégsem ismeri olyan jól az előzményeket. Éppen ezért kíváncsiak lennénk, tud-e a miniszter úr arról, hogy a „csökkentett komfortfokozatú” lakások megépítésével egy új Szondi-telep jött volna létre, hiszen hasonló alapterületű szoba-konyhás lakásokból állt volna, amelyekben az eredeti tervek szerint éppúgy nem lett volna víz, WC és gáz, ahogy a Szondi-telepen sincs, a többi civilizációs vívmányról már nem is beszélve? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a telep a város közigazgatási határán kívül, minden közintézménytől távol, a lakatlan Sajó-parti prérin épült volna meg? Tud-e a miniszter úr arról, hogy ezek az alacsony színvonalú lakások m2-ként 30 ezer Ft-ba kerültek volna, annyiba, amennyiért akkor még a Rózsadombon lehetett összkomfortos lakást építeni? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a tervet a megyei és városi rendőrkapitányság vezetői egy olyan új cigánypolitika előhírnökeként népszerűsítették ’88 novemberében a miskolci tévé adásában, amely végre kiebrudalja a tisztes polgárok közül, és kellőképpen elszigeteli az asszimilálódni úgymond képtelen cigány családokat? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a város számos hivatalnoka és közrendű polgára is így értelmezte a tervet? Tud-e a miniszter úr arról, hogy az amerikai nagyvárosok kizárólag négerlakta, elslumosodott nyomornegyedeit négergettónak nevezik? Tud-e a miniszter úr arról, hogy az idők folyamán a hivatalos és félhivatalos megnyilatkozásokban ugyan számtalan verzió hangzott el arra nézve, hogy kiket is akarnak a Sajó-parti telepre költöztetni, de hogy netán a Szondi-telepen élő családokat, az soha, sehol, semmilyen formában föl nem merült? Tud-e a miniszter úr arról, hogy az általa manipulációval („szép ideológiába csavartan”) vádolt szervezetek nem csupán az eredeti terv megvalósulását kívánták megakadályozni, hanem legalább ilyen fontosnak tartották egy mindenki számára előnyös alternatív javaslat kidolgozását? Tud-e a miniszter úr arról, hogy ez a javaslat az érintett szervezetek (Gettóellenes Bizottság, majd Phralipe, Raoul Wallenberg Egyesület) hathatós közreműködésével meg is született? Tudja-e a miniszter úr, hogy ennek az új javaslatnak az volt a lényege, hogy a telep megépítésére szánt 100 millió Ft-tal összkomfortos lakótelepi lakásokban lakó, de családi ház megépítésére hajlandó családok kiköltözését kell támogatni és az ily módon megüresedő lakások felhasználásával, lépcsőzetes cserével több száz családot lehet a korábbinál jobb minőségű új otthonhoz juttatni? Tudja-e a miniszter úr, hogy ez a megoldás a legkülönbözőbb társadalmi csoportok közös érdekét szolgálta volna? Tudja-e a miniszter úr, hogy az alternatív javaslat kiindulópontja az a tétel volt, hogy a XX. század végén nem szabad új komfort nélküli lakásokat építeni és különösen nem egy olyan városban, ahol az ilyen lakások aránya amúgy is kiugróan magas? Tudja-e a miniszter úr, hogy az alternatív javaslat ugyan már 1989 nyarán megszületett, de annak végrehajtását a városi tanács hónapokig szabotálta? Tudja-e a miniszter úr, hogy ezalatt a Gettóellenes Bizottságból született miskolci Phralipe aktivistái szívós munkával pontos listát készítettek a legrászorultabb cigány családokról? Tudja-e a miniszter úr, hogy az érintett szervezetek kitartó küzdelmének köszönhetően a városi tanács idén tavasszal végre 25 millió Ft-ért megvásárolt húsz darab összkomfortos panellakást és a lépcsőzetes cserék révén 42, a Szondi-telepinél rosszabb körülmények között élő család a Phralipe listájáról is valamivel jobb minőségű lakásba költözhetett? (Miután a SZETA kifizette a lakás-használatbavételi díjak előlegét.) Végül tudja-e a miniszter úr, hogy a Sajó-parti telep felépítésére szánt 100 millió Ft-ból mindmáig csak a fent említett 25 milliót használták fel, a többi szőrén-szálán eltűnt, pedig a lépcsőzetes cserék további alkalmazásának nem volna semmi akadálya?
Nos, ha a miniszter úr mindezeket nem tudja, akkor nem kellett volna azt nyilatkoznia, hogy ismeri az előzményeket. Ha viszont tudja, akkor kénytelenek vagyunk vészjóslónak minősíteni a nyilatkozatot és különösen annak befejező részét: „Tíz napja bíztak meg azzal, hogy az új lakáspolitika elvi kidolgozásának egyik felelőse legyek. Itt szerzett tapasztalataim egyrészt sajnálatos, de pótolhatatlan tapasztalatokkal szolgáltak ehhez, másrészt nyomban ki is bővítették tennivalóim körét.”
A gettóellenes mozgalom résztvevői nagyon jól tudták, hogy az országban zajló demokratizálódási folyamat és a sajtó nekibátorodása nélkül küzdelmük nem lehetett volna sikeres, de nem gondolták volna, hogy alig egy évvel később a szabad választások nyomán megalakult demokratikus kormány első népjóléti minisztere néhány héttel a helyhatósági „rendszerváltás” előtt Grósz Károly Miskolc fölött lebegő szellemét fogja rehabilitálni.