Más a helyzet magának a kiállításnak a megépítésével és üzemeltetésével. A bécsi Expo 10 milliárd schillingnyi költségeinek fedezetét a magánszektortól várják a rendezők. A magánszektor bevonására az Expo Vienna AG privatizációja, részvényeinek magánkézbe adása révén kerülhet sor. Beépített biztosíték a privatizáció végrehajtására határidő megszabása (1990. december 31.). Ezzel is igyekeznek elkerülni, hogy a világkiállítás finanszírozása végképp a kormány nyakán maradjon. Kockázatmérséklő stratégiai elem, hogy ha a privatizáció a megadott időpontig mégsem sikerülne, olcsó, „egyszer használatos” verzióban építenék meg az Expót.
A tapasztalatok szerint a világkiállítás magánkézbe adása nem könnyű, nem magától értetődően sikeres, hanem szívós üzleti munkát, többszöri nekifutást igénylő vállalkozás. Bár a magánkézbe adás esélyeit javítja, hogy az expotelek tulajdonviszonyai rendezettek (az egész telek Bécs tulajdona, illetőleg rövidesen Bécsé lesz). A privatizációt eddig késleltette, hogy az erre kiszemelt bankok és vállalatok kockázatuk mérséklésére állami garanciákat és kedvezményeket vártak, s hogy egyelőre nem tisztázódott teljes mértékben az utóhasznosítás kérdése.
Bécs városa hajlamosnak mutatkozik garanciák nyújtására, az anyagi felelősség megosztására. A város vállalná, hogy a telekérték összegéig vagy benne marad a részvénytársaságban, vagy a telek eladásából szerzett bevételből – mintegy 2 milliárd schillingből (a költségek húsz százaléka) – veszteségfedezeti alapot képez az Expo-magánvállalkozás kockázatának mérséklésére.
Vállalja továbbá az Expo-telek előkészítésének hasonló nagyságrendű költségeit is. (Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a bécsi tanács évi 90 milliárd schillinggel gazdálkodik, évek óta deficit nélkül. Budapest ez évi költségvetése mintegy 70 milliárd forint.)
Mindezek alapján a bécsi világkiállítás finanszírozási kockázatát mérsékeltnek ítélhetjük.
Magyarországon éppen ellenkező a helyzet.
Köztudomású, hogy nálunk a szükséges infrastruktúra megépítése – Ausztriával szemben – sem költségvetési pénzből, sem külföldi hitelekből nem oldható meg a közeljövőben. Az egyedüli megoldást a külföldi működőtőke-befektetések jelenthetik, csakhogy az infrastruktúra a működőtőkének nem kedvelt, nem súlyponti befektetési területe. A pénz- és időszűke a világkiállítás hazai előkészítőit az infrastruktúra megteremtésének financiális feltételeit illetően nem a kockázatmérséklő, hanem a kockázatnövelő koncepciók felé tereli. A működőtőke bevonásának egyre nagyvonalúbb, s persze egyre drágább és Európában eléggé szokatlan formájában gondolkodnak. Újabban leginkább a nagy volumenű koncessziók kiterjedt rendszerében.
De vannak nehézségek a szűken vett Expo előkészítésével is.
Béccsel szemben a világkiállítási terület tulajdoni helyzete nem rendezett. A budapesti Expo megvalósításának a Bécsivel nagyságrendileg azonos összegű befektetését is magánvállalkozóktól várják az előkészítés felelősei. Az Expo-ügyek pillanatnyi állása – a konkrét helyszínnel kapcsolatos végső döntés késlekedése, a szervezeti, gazdálkodási előfeltételt jelentő Expo Budapest Rt. hiánya – nem teszi lehetővé a komoly tárgyalásokat a magánvállalkozásba adás konkrét lehetőségeiről. Igazában a befektetői szándékok komolyságának megítélésére sincs mód.
Mindez nem elhanyagolható kockázati elemeket visz a szűken vett világkiállítás finanszírozási koncepciójába is.
Megkérdőjelezi, egyáltalán reálisak-e a magánvállalkozásba adás lehetőségével kapcsolatban táplált remények, különös tekintettel arra, hogy mint említettük, ez a sok szempontból lényegesen kedvezőbb helyzetben lévő Bécs számára sem könnyű, problémamentes folyamat, hanem kemény üzleti munka. Budapesten egyelőre szóba sem került az Expo Vienna Rt. bemutatásakor említett biztosítékok beépítése, de annyi már most bizonyosnak látszik: akár a fővárosi tanácsnak, akár a magyar kormánynak aligha lesz anyagi ereje 12 milliárd forintos veszteséggaranciával csalogatni a magánvállalkozókat az Expo Budapest Rt.-be.
A magánvállalkozási finanszírozás állami kedvezményekben, rendkívüli ösztönzőkben, támogatásokban mért várható „költségeit” mindenesetre növelheti, hogy az idő múltával a potenciális befektetők alkupozíciója egyre javul, míg az Expo privatizációját az idő szorításában bizonyára egyre kétségbeesettebben szorgalmazó magyar kormányzaté egyre inkább romlik majd.
Ahhoz képest, hogy a világkiállítás megrendezésével menynyivel kevesebbet kockáztat Ausztria, mint Magyarország, szembetűnő, milyen szorgalmas, alternatív stratégiákkal készült fel az esetleges magyar kiválásból következő kockázatok mérséklésére.
Ausztria számol a kiállítás pusztán osztrák vállalkozásban történő lebonyolításának lehetőségével is. Emellett a magyar kiválás esetére – egy másik koncepció szerint – készenlétben tartják a partnerként felajánlkozott Pozsonyt és további városokat.
Végső esetben – akár egyedül is – esetleg nem az 1995-ös Expót rendeznék meg, hanem más programmal és egy évvel később egy olyan látványos nagy rendezvényt, mely az Expóhoz hasonlóan igazolná és indokolná azt, ami Bécs számára a lényeg, s amire Bécsnek telik is: egy második városközpont kialakításának nagyvonalú koncepcióját. Az osztrák fél emellett rugalmasságot mutat a kiállításnak a magyar partnert kevésbé terhelő, nem fele-fele arányú megosztására is.
Ahhoz képest, hogy mennyivel nagyobb kockázatot vállal Magyarország Ausztriánál a világkiállítással, megdöbbentő, mennyire merev és egysíkú a világkiállítással kapcsolatos hivatalos magyar állásfoglalás. Az egymást követő kormányok több éve görcsösen – és az előkészítés állapotát tekintve egyre hitetlenebb módon – ugyanazt hangoztatják: érdekeltségünket a világkiállítás megrendezésében. Bizony, Magyarországon még a világkiállítás diplomáciájába se épültek be biztosítékok (ahogyan a budapesti Expo előkészületeinek egyéb területeibe sem). Az óvatos Ausztria felkészültebb egy esetleges magyar kiszállás esetére, mint maga Magyarország. Azt már csak a kisördög kérdezteti a megfigyelővel: vajon mit tennénk abban a valószínűtlen esetben, ha ilyen vagy olyan okból egyszer csak Ausztria gondolná meg magát?