Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A Gellért-hegy szoknyáján átfut egy szerény, Serleg nevű zsákutca. Ennek a Serlegnek a mélyén ül egy ház, és annak mélyén egy titok. Nem fűszeres, bulvártitok, nem heroinszaküzlet, sem bérgyilkosok szerszámoskamrája, hanem csak egy hervadt, tanácsi titok: egy szétvert, vizes, 46 négyzetméteres, alagsori rejtély…

A rejtély valaha házmesterlakás volt, de már egy évtizede megürült, és azután úgy maradt. Elárvult, elrohadt, elgombásodott – ahogy ez történni szokott ebben a gazdag országban, ahol sok a lakás és kevés az eszkimó. A házmesterlakást csak a szomszédban dolgozó keramikusok használták lomtárnak, amihez jogalapjuk ugyan nem volt, de kulcsuk az igen.

Három évvel ezelőtt a szomorú lomtár fölötti 58 négyzetméteres lakásba beköltözött Tilless Béla szobrászművész és családja. A család már eredetileg is nagyobb volt egy kicsit a tervhivatali szabványnál, de még meg is szaporodott egy virgonc kerületi átlag szerint 2,9 főnek, a gellért-hegyi átlag szerint 2,4 főnek szabadna jutnia, ők viszont hatan voltak. Szerettek volna hát egy kicsit több teret. Amikor a keramikustól megtudták, hogy ő nem bérli, éppen csak használja a házmesterlakást, rájöttek, hogy a több térért nem kell messzire menniük, csak a saját lakásuk alá. Ha a tanács kiutalná nekik, ami éppen alattuk van, máris hozzájutnának, ha két szinten is, jogos lakásigényük minimumához.

Érdeklődtek írásban az IKV-nál: kiigényelhető-e a lakás? Az IKV azt válaszolta, nem, mert már ki van utalva. Ez a válasz elég meglepő volt ahhoz képest, hogy a ház lakói a színét sem látták soha semmiféle bérlőnek. Tillessék írtak is a tanácselnöknek, hogy világítaná meg ezt a rejtélyt. A tanácselnök megállapította, hogy a házmesterlakást ideiglenesen kiutalták egy bőrdíszműves kisiparosnak, aki azonban nem kötött szerződést az IKV-val, s akinek most felajánlanak egy másik, tevékenységéhez jobban megfelelő helyiséget a Budaörsi úton.

Ezzel végképp érthetetlenné vált minden. Hogy lehet az, senki sem tudott a helyiség kiutalásáról, miért nem hatálytalanították a kiutalási határozatot, amikor a kedvezményezett elmulasztott bérleti szerződést kötni a megadott határidőn belül, miért keresnek neki ezek után másik helyiséget, és mi köze ehhez a Serleg utca 5. lakóinak? Ha pedig megkötötték azt a bérleti szerződést, akkor hogyan lehetséges, hogy a tanácsnál erről senki sem tud, és nem is találják. Miért nem jelentkezik az a bérlő, és miért nem zavarja őt a keramikusok lomtára a bérleményében?

Továbbá: hol van az a határozat, amellyel lakás céljára szolgáló bérleményből egyéb célokat szolgáló bérleménnyé minősítették át a hajdani házmester otthonát? Sem az IKV, sem a tanács nem tud ilyen határozatról, s az átminősítésnek az ingatlan tulajdoni lapján sincs nyoma. Továbbá: miféle ideiglenes kiutaló határozat az, amely határidő megjelölése nélkül, visszavonásig érvényes? Továbbá: miért nem pályázat útján, miért nem nyilvánosan döntöttek a kiutalásról, miért nem értesítettek senkit arról, sem a házban, sem máshol, hogy a tanácsnak szándékában áll azt alagsori lakást műhelyként hasznosítani?

A Tilless család addig kilincselt a tanácsnál annak érdekében, hogy a bérleti díjat amúgy sem fizető, a kisiparosok kerületi tanácsi névjegyzékében nem is szereplő fantombérlő több okból is érvénytelenítendő kiutalását érvénytelenítsék, amíg meg nem jelent a fantom. Ha nem is a bérleményében, de a tanácsnál, és bemutatta a nem létezőnek hitt bérleti szerződés másolatát. A szerződés eredetijét azóta sem látta senki, viszont a szerződés a másolat keltezése szerint sem a törvényben előírt 16 (8 plusz 8) napon belül, hanem a kiutalóhatározat után egy hónappal és öt nappal köttetett. A kiutalóhatározatot már csak ennek alapján is érvényteleníteni lehetne, illetve kellene. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy a szerződés szerint a bérlőnek egészen addig nem kell bérleti díjat fizetnie, amíg az IKV el nem végzi a bérlemény gombátlanítását. A kiutalóhatározat kelte: 1988. szeptember 7. Az IKV 1990. április 9-ig egyáltalán nem háborgatta a halálra ítélt gombákat, s a gombátlanítás befejezésétől még most is nagyon távol vannak.

Az IKV nagyvonalúsága egyenesen megejtő. A ház fél évtizeddel ezelőtt végrehajtott felújítása során még a hetvenéves eternitcsövek kicserélésére sem futotta (el is törtek azóta), a házmesterlakáshoz hozzá sem nyúltak, most pedig, amikor kedvükre válogathatnának az olyan bérlők között, akik hajlandók lennének a saját költségükön is rendbe hozatni az alagsort, és kipusztítani a gombákat (ezt Tillessék is vállalták), az IKV felújítani szándékozik a félhomályos romhalmazt a titokzatos bérlő számára, és még bérleti díjat sem kér addig, amíg ezt meg nem teszi.

1990. február 20-án nagy nehezen megszületik végre a határozat a kiutalás visszavonásáról. A határozatot megfellebbezték, a fővárosi tanács a fellebbezésnek helyt adott, és új eljárás lefolytatásával bízta meg – semleges félként – a IX. kerületi tanácsot.

Azon a napon – 1990. április 9-én –, amikor a fővárosi tanács határozata megszületett, az IKV emberei munkához láttak az alagsorban. Három nap alatt szétvertek mindent, amit lehetett, kidöntöttek néhány válaszfalat, és mint akik jól végezték dolgukat (bizonyára jól is végezték), elvonultak, s nem kerültek elő azóta sem. Munkájuknak annyi eredménye mindenesetre volt, hogy most már semmilyen helyszíni szemle semmilyen korábbi állapotot rögzíteni nem tud.

Közben Tillessék elkészíttetik a lakásbővítés terveit, és áprilisban megkapják az elvi építési engedélyt. De hiába kapják meg, mert a IX. kerületi tanács a kisiparos javára dönt, és a kiutalás érvényben marad. Az egész eljárás során az ügyhöz tartozó dolgok közül egyedül azt vizsgálták – pedig láttuk, mi mindent vizsgálhattak volna –, hogy a bérlő használatba vette-e a bérleményt vagy sem. Ezzel kapcsolatban pedig elfogadták igénybevételnek azt a két rozsdás, használhatatlan varrógépet, amely egy ideig valóban az alagsorban tartózkodott. A bőrdíszműves azért sem tárolhatta ott a munkaeszközeit, mert azokkal máshol dolgozott. A bérlő maga adta elő fellebbezésében, hogy 1987 óta rendszeres szállítója az IDEA-nak.

A lakók, amikor értesültek a ferencvárosi tanács pártatlan döntéséről, levelet írtak a tanácselnöknek, amelyben tiltakoztak az ellen, hogy az alagsori lakást a bőrdíszművesnek adják ki, és megtámogatták Tillessék kérelmét. A levelet aláírta a ház valamennyi lakója.

A levél kelte 1990. július 30. Augusztus 30-án a tanácselnök fogadta Tillesséket, s Tilless Béláné feltette a tanácselnöknek azokat a kellemetlen kérdéseket, amelyeket ebben a cikkben is megtalál az olvasó. A tanácselnök a kérdések elől abba az ígéretbe menekült, hogy ha a bőrdíszműves hajlandó cserehelyiséget elfogadni, akkor a felszabaduló bérleményt Tillesséknek kiutalják. Tillessék után a tanácselnök a bőrdíszművest fogadta, aki ráállt a cserére, feltéve, hogy egy hónapon belül találnak neki való helyiséget. Lapzártakor a tanácsi apparátus lázasan kutat bőrdíszművesnek való helyiség után.

Közeledik – ha ugyan… – a boldog vég. A bőrdíszműves és a tanács megújíthatja a maga szövetségét egy kevésbé feltűnő helyen és ügyesebb formában. Alkalmasabb zsákot szabhatnak a lólábra. Kielégíthetik azokat, akik megzavarták a kisiparos és a hatóság összjátékát. A kitűnő szobrász és családja engedélyt kap arra, hogy rendes lakást csináljon abból, ami az IKV keze alatt romhalmazzá változott.

Felszáll a homály a Gellért-hegy szoknyája alól, és ismeretlen – de közeli – helyre távozik. Köztünk marad.

• Lakás-ügy