Skip to main content

Se lú, se szobor

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Medgyessy Ferenc, mondják, amikor azzal kritizálta egy atyjafia az egyik lovas szobrát (talán a debreceni Kis lovast), hogy a ló tompora nem is olyan, így válaszolt néki: „Nem lú az, fiam, hanem szobor.”

Mészáros Mártával az a baj, hogy az ellenkezőjét mondja. Azt állítja filmjének hőséről, hogy Nagy Imre. Azért csinálta, úgymond, azt a filmet és azért kellett volna neki erre a magyar közkasszából több pénzt adni, hogy végre megtudjuk és pláne a fiatalok is megtudják, milyen a lú. Vagyis milyen volt Nagy Imre, és hogyan vált hőssé. Mészáros Márta úgy pozicionálta a filmjét, mintha nem az lenne, ami – játékfilm. Ez abszurd dolog, de érthető. És gyakori. Nem is tűnik föl. Egy korszak bevett abszurditásai nem szoktak föltűnni a korszakon belül. A jelentősebbek sem.

A történelem föltárása tudományos munka, a történelmi ismeretek terjesztése ismeretterjesztő munka. A játékfilmkészítés pedig művészi vagy szórakoztatóipari alkotómunka. Mások a törvényei, normái, ambíciói. A dokumentumfilmes követheti és művelheti a tudományt, terjesztheti az ismeretet. Ha viszont műalkotás vagy műalkotásnak szánt kulturális termék ismeretterjesztésre készül vagy alkalmaztatik, akkor baj van. Ilyen baj gyakran van.

A történelmi témájú műalkotás – a valósághoz mérve – mindig és föltétlenül történelemhamisítás. Nem is lehet más. Csak az igazsághoz mérve és csak műalkotásként nézve tud igazat mondani a történelemről is. Ha tud. A hamisítás garantált, a minőség nem.

Tudjuk, hogy igazából minden másképp volt, mint Katona Bánk bánjában. Gertrúdot nem Bánk ölte meg, nem a palotájában ölték meg, a király nem volt ott a temetésen, Melinda nagymama volt már a sajnálatos események idején, és nem valószínű, hogy fölköltötte Ottó érdeklődését, a „békétleneknek” nem az idegenekkel volt bajuk, hanem az erősebb szövetséget és több hasznot ígérő francia–bizánci orientációt támogatták a meráni helyett… és így tovább. Mindez Katona drámájának vitathatatlan jelentőségét és – nem vitathatatlan – minőségét nem befolyásolja.

Shakespeare-től Schilleren át Sütő Andrásig számtalan műről leírhatnánk, hogy minden másképp volt, a mű mégis érvényes. Legyen a harminckét éves, daliás II. Fülöp visszataszító vénember és legyen helyette daliás a félnótás, bigott, dadogós és nyavalyás infáns, ha ez a fölállás vezet le minket a zsarnokok és a szabadság felé hősiesen előre ravaszkodó politikusok meghasonlásának rejtelmeibe.

Mészáros Márta filmje még közelebb is van a valósághoz, mint számos történelmi tárgyú remekmű, de ez a különbség érdektelen. Remekmű esetében a távolság érdektelen, a valóságbemutatás igényéhez képest pedig a remekművek példája.




A történelem leírásában a műalkotás (vagy alacsonyabb rendű fiktív kulturális termék) létrehozásának valamennyi eszköze érvénytelen. Érvénytelen valamennyi szempont, ami egy fikcióban az események, a szereplők szelekcióját, súlyát, szavait, időbeli-térbeli viszonyait, a leírás arányait stb. meghatározza. A mű dinamikája, zártsága, hatásmechanizmusa, műfaji törvényei, formai kötöttségei, belső logikája határozzák meg ezeket, és az a komplex igazság, ami a művet kiemeli tárgyának korából, hozzáköti megalkotásának korához, és kiemeli abból is. Olyan igazságot jelenít meg, amit az emberi világ, a történelem egésze hordoz, a mű konkrét tárgya csak részben. A partikuláris történelmi valóságot a műalkotás komplex igazsággá hamisítja. Evégett a szerző éppen azt teszi, amitől a történelem kutatójának, ismertetőjének és oktatójának tartózkodnia kell. Nekik éppenséggel ellen kell állniuk a külső szempontoktól meghatározott valóságátrendezés kísértésének. Amennyire lehet. Hogy mennyire lehet, az érdekes kérdés, messzire vezet, de arra most nem megyünk.




Egyetlen apró példával illusztrálnám Mészáros Márta filmjének egzisztenciális problémáját: Nagy Imrén kívül egyedül veje, Jánosi Ferenc szerepel a saját nevén a per vádlottjai közül. Ő nem ott állt a filmben, ahol a valóságban, nem kilencedrendű vádlott volt, nem akkor szólalt meg, nem azt mondta stb. Ezt mind meg lehet változtatni dramaturgiai okokból. De nem lehet közben a sajtóban a jegyzőkönyvek áttanulmányozására való sűrű hivatkozással azt a látszatot kelteni, hogy a film mintegy restaurálja a tárgyalást rögzítő, elégetett filmet.

A temetetlen halottban a halott és családja megőrzik nevüket, Nagy Erzsébet a saját arcával is megjelenik, az igazi Nagy Imre igazi csontját emelik ki a földből. Ezek hangsúlyos elemek, azt hangsúlyozzák, hogy nem egy történelmi személyiség ihlette filmfőhősről van szó, hanem Nagy Imréről magáról.

Ahhoz, hogy a filmhős és a történelmi hős közvetlen megfelelésének igényét fönn lehessen tartani, viszont a fikció és a koncepció követelményei szerint mégis el lehessen szakadni a valóságtól, a többieket meg kell fosztani a nevüktől. Ez a hasadás a nevüket megtartó és elvesztő szereplők között műfaji hasadást jelez. A vállalkozás képtelenségét jelzi: nézzék úgy a nézők – főleg a fiatalok – Jan Nowickit, mintha magát Nagy Imrét látnák, a többieket viszont ne nézzék úgy, mintha Losonczyt, Harasztit, Tánczost stb. látnák. Nekik nem ér a nevük. A valóság-bemutató Mészáros Mártának a Nagy Imre-család határáig ér a neve, azon túl a játékfilmkészítő Mészáros Márta neve ér…

Ha a többiek is megtartották volna a nevüket, el kellene számolni velük. Szilágyi Józseffel, aki a vádlottak közül a legelszántabban és legszenvedélyesebben védte a forradalmat a félbeszakított első tárgyaláson, amiről a filmben szó sem esik; Maléterrel, aki az utolsó előtti pillanatig képviselte a forradalmat a tárgyaláson; Gimessel, aki az értelmiségi ellenállás legelszántabb hőse volt ’56 novemberében, s egyáltalán mindenkivel, aki Nagy Imrét húzta, rángatta, taszajgatta előre a forradalomig és tovább. El kellene számolni az összes nagyimristával, aki nagyimristább volt Nagy Imrénél – szinte valamennyien azok voltak.

Márpedig velük Mészáros Márta nem tud elszámolni, őket mind kisikkasztották a történetből, mert Mészáros Mártának egy magányos, romantikus hősre volt szüksége, aki a maga „paraszti józanságával” mindig higgadtabban, reálisabban, bölcsebben mérte föl a valóságot, mint a többiek, s akit a végén (szinte) mindenki elárult. Jó, legyen a Mészáros Mártának ilyen hőse, ha ilyen kell neki. De Mészáros Márta nem a hősét, nem az ő Nagy Imréjét, hanem A Nagy Imrét állítja ilyennek, ahogy azt a lapunk novemberi számában megjelent interjúban is olvashattuk. Mészáros Márta valóságként állítja elénk azt a Nagy Imrét, akit egy fiktív kulturális termék alkotójaként ő állított elő.




A hatalom szereti – főleg az ifjúság okulására – populáris, fiktív és reprezentatív alkotásokban megjeleníteni és ebben a hamisított formában valóságként elfogadtatni a számára fontos történelmi korokról és személyekről alkotott ideologikus koncepcióját. Így született hajdanán a Föltámadott a tenger, a Rákóczi hadnagya, mostanában A hídember, a Honfoglalás.

Ha Mészáros Márta filmajánlatát ilyen lehetőségként ragadta volna meg a hatalom, nem lett volna pénzszűkében a produkció. Még szerencse, hogy volt.

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon