Medgyessy Ferenc, mondják, amikor azzal kritizálta egy atyjafia az egyik lovas szobrát (talán a debreceni Kis lovast), hogy a ló tompora nem is olyan, így válaszolt néki: „Nem lú az, fiam, hanem szobor.”
Mészáros Mártával az a baj, hogy az ellenkezőjét mondja. Azt állítja filmjének hőséről, hogy Nagy Imre. Azért csinálta, úgymond, azt a filmet és azért kellett volna neki erre a magyar közkasszából több pénzt adni, hogy végre megtudjuk és pláne a fiatalok is megtudják, milyen a lú. Vagyis milyen volt Nagy Imre, és hogyan vált hőssé. Mészáros Márta úgy pozicionálta a filmjét, mintha nem az lenne, ami – játékfilm. Ez abszurd dolog, de érthető. És gyakori. Nem is tűnik föl. Egy korszak bevett abszurditásai nem szoktak föltűnni a korszakon belül. A jelentősebbek sem.
A történelem föltárása tudományos munka, a történelmi ismeretek terjesztése ismeretterjesztő munka. A játékfilmkészítés pedig művészi vagy szórakoztatóipari alkotómunka. Mások a törvényei, normái, ambíciói. A dokumentumfilmes követheti és művelheti a tudományt, terjesztheti az ismeretet. Ha viszont műalkotás vagy műalkotásnak szánt kulturális termék ismeretterjesztésre készül vagy alkalmaztatik, akkor baj van. Ilyen baj gyakran van.
A történelmi témájú műalkotás – a valósághoz mérve – mindig és föltétlenül történelemhamisítás. Nem is lehet más. Csak az igazsághoz mérve és csak műalkotásként nézve tud igazat mondani a történelemről is. Ha tud. A hamisítás garantált, a minőség nem.
Tudjuk, hogy igazából minden másképp volt, mint Katona Bánk bánjában. Gertrúdot nem Bánk ölte meg, nem a palotájában ölték meg, a király nem volt ott a temetésen, Melinda nagymama volt már a sajnálatos események idején, és nem valószínű, hogy fölköltötte Ottó érdeklődését, a „békétleneknek” nem az idegenekkel volt bajuk, hanem az erősebb szövetséget és több hasznot ígérő francia–bizánci orientációt támogatták a meráni helyett… és így tovább. Mindez Katona drámájának vitathatatlan jelentőségét és – nem vitathatatlan – minőségét nem befolyásolja.
Shakespeare-től Schilleren át Sütő Andrásig számtalan műről leírhatnánk, hogy minden másképp volt, a mű mégis érvényes. Legyen a harminckét éves, daliás II. Fülöp visszataszító vénember és legyen helyette daliás a félnótás, bigott, dadogós és nyavalyás infáns, ha ez a fölállás vezet le minket a zsarnokok és a szabadság felé hősiesen előre ravaszkodó politikusok meghasonlásának rejtelmeibe.
Mészáros Márta filmje még közelebb is van a valósághoz, mint számos történelmi tárgyú remekmű, de ez a különbség érdektelen. Remekmű esetében a távolság érdektelen, a valóságbemutatás igényéhez képest pedig a remekművek példája.
A történelem leírásában a műalkotás (vagy alacsonyabb rendű fiktív kulturális termék) létrehozásának valamennyi eszköze érvénytelen. Érvénytelen valamennyi szempont, ami egy fikcióban az események, a szereplők szelekcióját, súlyát, szavait, időbeli-térbeli viszonyait, a leírás arányait stb. meghatározza. A mű dinamikája, zártsága, hatásmechanizmusa, műfaji törvényei, formai kötöttségei, belső logikája határozzák meg ezeket, és az a komplex igazság, ami a művet kiemeli tárgyának korából, hozzáköti megalkotásának korához, és kiemeli abból is. Olyan igazságot jelenít meg, amit az emberi világ, a történelem egésze hordoz, a mű konkrét tárgya csak részben. A partikuláris történelmi valóságot a műalkotás komplex igazsággá hamisítja. Evégett a szerző éppen azt teszi, amitől a történelem kutatójának, ismertetőjének és oktatójának tartózkodnia kell. Nekik éppenséggel ellen kell állniuk a külső szempontoktól meghatározott valóságátrendezés kísértésének. Amennyire lehet. Hogy mennyire lehet, az érdekes kérdés, messzire vezet, de arra most nem megyünk.
Egyetlen apró példával illusztrálnám Mészáros Márta filmjének egzisztenciális problémáját: Nagy Imrén kívül egyedül veje, Jánosi Ferenc szerepel a saját nevén a per vádlottjai közül. Ő nem ott állt a filmben, ahol a valóságban, nem kilencedrendű vádlott volt, nem akkor szólalt meg, nem azt mondta stb. Ezt mind meg lehet változtatni dramaturgiai okokból. De nem lehet közben a sajtóban a jegyzőkönyvek áttanulmányozására való sűrű hivatkozással azt a látszatot kelteni, hogy a film mintegy restaurálja a tárgyalást rögzítő, elégetett filmet.
A temetetlen halottban a halott és családja megőrzik nevüket, Nagy Erzsébet a saját arcával is megjelenik, az igazi Nagy Imre igazi csontját emelik ki a földből. Ezek hangsúlyos elemek, azt hangsúlyozzák, hogy nem egy történelmi személyiség ihlette filmfőhősről van szó, hanem Nagy Imréről magáról.
Ahhoz, hogy a filmhős és a történelmi hős közvetlen megfelelésének igényét fönn lehessen tartani, viszont a fikció és a koncepció követelményei szerint mégis el lehessen szakadni a valóságtól, a többieket meg kell fosztani a nevüktől. Ez a hasadás a nevüket megtartó és elvesztő szereplők között műfaji hasadást jelez. A vállalkozás képtelenségét jelzi: nézzék úgy a nézők – főleg a fiatalok – Jan Nowickit, mintha magát Nagy Imrét látnák, a többieket viszont ne nézzék úgy, mintha Losonczyt, Harasztit, Tánczost stb. látnák. Nekik nem ér a nevük. A valóság-bemutató Mészáros Mártának a Nagy Imre-család határáig ér a neve, azon túl a játékfilmkészítő Mészáros Márta neve ér…
Ha a többiek is megtartották volna a nevüket, el kellene számolni velük. Szilágyi Józseffel, aki a vádlottak közül a legelszántabban és legszenvedélyesebben védte a forradalmat a félbeszakított első tárgyaláson, amiről a filmben szó sem esik; Maléterrel, aki az utolsó előtti pillanatig képviselte a forradalmat a tárgyaláson; Gimessel, aki az értelmiségi ellenállás legelszántabb hőse volt ’56 novemberében, s egyáltalán mindenkivel, aki Nagy Imrét húzta, rángatta, taszajgatta előre a forradalomig és tovább. El kellene számolni az összes nagyimristával, aki nagyimristább volt Nagy Imrénél – szinte valamennyien azok voltak.
Márpedig velük Mészáros Márta nem tud elszámolni, őket mind kisikkasztották a történetből, mert Mészáros Mártának egy magányos, romantikus hősre volt szüksége, aki a maga „paraszti józanságával” mindig higgadtabban, reálisabban, bölcsebben mérte föl a valóságot, mint a többiek, s akit a végén (szinte) mindenki elárult. Jó, legyen a Mészáros Mártának ilyen hőse, ha ilyen kell neki. De Mészáros Márta nem a hősét, nem az ő Nagy Imréjét, hanem A Nagy Imrét állítja ilyennek, ahogy azt a lapunk novemberi számában megjelent interjúban is olvashattuk. Mészáros Márta valóságként állítja elénk azt a Nagy Imrét, akit egy fiktív kulturális termék alkotójaként ő állított elő.
A hatalom szereti – főleg az ifjúság okulására – populáris, fiktív és reprezentatív alkotásokban megjeleníteni és ebben a hamisított formában valóságként elfogadtatni a számára fontos történelmi korokról és személyekről alkotott ideologikus koncepcióját. Így született hajdanán a Föltámadott a tenger, a Rákóczi hadnagya, mostanában A hídember, a Honfoglalás.
Ha Mészáros Márta filmajánlatát ilyen lehetőségként ragadta volna meg a hatalom, nem lett volna pénzszűkében a produkció. Még szerencse, hogy volt.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]