A mai állapotok javulása a problémaérzékeny és demokratikusan működő kerületi önkormányzatok megjelenésétől várható. Természetesen ezek működési feltételeit a tulajdoni és az államháztartási törvényben meg kell teremteni. A főváros közigazgatási szerepe megmaradhat, és információs-koordinációs feladatkörei is nagyon lényegesek. De a főváros alapjában véve csak törvényben rögzített kerületszövetség lehet, vagyis úgynevezett „általános érdekei” csak a kerületi részérdekek egyeztetése alapján rögzíthetők. A főváros kerületeit idáig az nyomorította főképpen, hogy a helyi érdekek és a helyi akaratok semmibevételével a döntéseket egy központi bürokrácia hozta. A kerületi önkormányzati rendszer fő célja ennek a helyzetnek a megváltoztatása. Számos nagy fontosságú olyan probléma is van azonban, amelyeknek a megoldását csak fővárosi szinten lehet elérni. Ezt szolgálhatja a főváros „szövetségi” elvű felépítése. A fenti általános elvek előrebocsátásával a kerületben körvonalazható várospolitikai célok a következők.
A Déli pályaudvar megszüntetése
A városszerkezetet elsősorban a közlekedés szerkezete határozza meg, amelynek azonban lényeges hatása van a vagyonértéktől és lakókörnyezeti kultúrától kezdve egészen a környezetvédelemig.
Véget kell vetni a központosító közlekedésszerkezet kényszerének. Ennek az alapja olyan gyűrűs rendszer, amely megszünteti a központ zsúfoltságát, és ezzel együtt elősegíti a peremterületek fejlődését. Az I–XII. kerületeket közvetlenül az érinti ebből, hogy ha megépül az új Duna-híd délen, Csepel és Kelenföld között, és megépül az M0-s autópálya M1-ig tartó szakasza, akkor az Erzsébet híd visszakaphatja eredeti funkcióját, vagyis a hegyvidék és az I. kerület összekapcsolását a pesti Belvárossal.
Ehhez kiépíthető a hegyvidéki gyűjtő- és elosztógyűrű, amely tehermentesítené a Moszkva tér felé vezető közlekedési vonalakat és magát a Moszkva teret, valamint a Krisztina és Attila körutakat is. Ez utóbbiak forgalmi kapacitásának bővítéséről le kell mondani, nem engedhető meg a kerület közepén az utak autósztrádává tétele. Megfontolandó a Déli pályaudvar kitelepítése, kelenföldi főpályaudvarra. A metrót a mostani vasútvonalon lehetne továbbvezetni Kelenföldig. Ennek az előnye, hogy a Déli pályaudvar kapacitása ésszerűen úgysem bővíthető, holott a forgalom ugrásszerű növekedésére kell számítani (például a világkiállítás megrendezése miatt). Az új metróállomások a hegyvidék tömegközlekedési kapcsolatait jelentősen tovább javítanák. Személykocsik számára P+R parkolóház-rendszerek lennének ide telepíthetők, jelentősen hozzájárulva a Belváros gépkocsiforgalmának a csökkentéséhez. Ez a tömegközlekedési vonal jó fejlesztő erő is lehet, irodák, bevásárlóközpontok, egyéb nagy forgalmú városi létesítmények számára, és ez jelentősen növeli a telek- és ingatlanvagyon értékét.
Általános támadás és védekezés
A tömegközlekedésen belül az autóbusz-forgalom arányát célszerű visszaszorítani. Kerületünkben alternatívaképpen elsősorban „hegyi trolibuszok” (nagyobb teljesítményű motorral) jöhetnének számításba – illetve a metró imént vázolt átalakítása.
A zöldterület védelme ebben a kerületben az egész város érdekében döntő fontosságú. Az elmúlt évtizedekben kiparcellázták azt a hegyvidéket, amit a múlt század előrelátó városatyái megvásároltak közcélú zöldterületnek. A maradék – a hegygerincen túli – terület ellen most indult általános támadás. Kiárusítják szálloda, golfpálya, és hasonló célokra. Ha közbe nem lépünk, semmi se marad a kerület és a főváros polgárságának belőle.
Óvni kell a városi park- és zöldterület-állományt is, egységes rendszerré kell azt kiépíteni. Olyan akció, mint például a Németvölgyi öreg temető beépítése, többé nem engedhető meg!
„Középkori utcahálózatot”
A kerületeinkben az egyik fő cél a „rendezetlenségek”, foghíjak stb. helyhez illő beépítése. Építészeti értelemben ez a térség – főképp pedig az I. kerület – nem más, mint a páratlan történelmi értékű Vár „foglalata”. Ki kell építeni a lehetséges köztereket, amelyekben oly szegény ez a város. Látható a Vörösmarty tér példáján, hogy mekkora vonzóereje van egy-egy ilyen jól sikerült köztérnek.
Ez a program egy ésszerű városnegyed-rekonstrukcióval kapcsolható össze, segíthetné a kerületi önkormányzat fejlesztési politikáját is. Külön meg kell említeni a Corvin tér beépítésének problémáját. Ez egy százesztendős dilemma – Schulek a Dunáig tartó díszlépcsőt akart ide a Halászbástyától, de a terv nem valósult meg, és csak a világháborús rombolás vetette fel újra a lehetőségét. A terület a világörökség része, mai rendezetlen állapotában nem maradhat, és telkenkénti beépítése sem kívánatos.
A „díszlépcső” alternatíváját városépítészként nem tartom, jónak, hanem a korszerű városrekonstrukció elveinek megfelelően a középkor óta kiépült utcahálózat valamilyen helyreállítását javasolom. Fővárosunkban sajnálatosan ritka már az ilyen szerkezet – holott attraktivitása igen nagy – gondoljunk csak Prágára.
Az új önkormányzatok felállásával és az önkormányzati tulajdon létrejöttével vele jár a vagyongazdálkodás kényszere. Döntően a telek- és ingatlanvagyon számít. Az egyik lehetőség a gazdálkodásra, ha a meglévő értékeket „piacosítják” (eladással, bérbeadással vagy apporttal). A másik az, ha fejlesztéssel új, nagyobb értéket teremtenek. A cél az, hogy ezek az akciók megteremtsék az anyagi feltételeket a további fejlesztésekhez, vagyis az önkormányzat vagyonának a gyarapításához.
Az I. és XII. kerületekben az adottságok miatt elsősorban foghíjbeépítések jöhetnek szóba ilyen célokra. Ennek a gazdálkodói-szervezeti feltételeit az önkormányzatnak meg kell majd teremtenie.
Szociális lakásépítés
Az önkormányzat birtokába jutó lakásvagyon (a volt „tanácsi bérlakások”) elvileg igen jelentős értékű, de ennek a túlnyomó hányada a piacon nem mobilizálható értéket jelent. Elsősorban a megfelelő fizetőképes kereslet híján, és épp ez nem teszi lehetővé azt sem, hogy az önkormányzat vagyonarányos bevételekre tegyen szert bérbeadásból.
A lakásprivatizációval kapcsolatban az jelent erős kényszerpályát, hogy a „tűzhöz közel állók” az elmúlt években már összehozták a maguk „buliját”. Az új demokrácia a privatizáció leállításával éppen őket juttatná összehasonlíthatatlan előnyökhöz. Ez a kérdés sokoldalú mérlegelést kíván tehát. Haszon nem várható a lakásügyön, probléma viszont annál inkább. A Magyarországon kialakult területi aránytalanságok, valamint a jövedelmek és építési költségek között gyorsan nyíló olló reménytelen helyzetbe juttatta a szegényebb rétegeket, a lakásnélkülieket, az életüket megkezdeni készülő fiatalokat. E gondok enyhítésére a szociális lakásgazdálkodás és lakásépítés nem nélkülözhető. A fővárosban a kerületek igényeiből és lehetőségeiből összeálló tervet kell készíteni ennek kialakítására.
Kár és haszon
Minden fejlesztés, beavatkozás kárral és haszonnal is jár egyesek számára. Az elmúlt rendszer azonban egyikről sem vett tudomást, ezért lettek a beruházások igazi eredményérdekeltség híján oly kontraproduktívak, és ezért dőltek el az igazi piaci, haszonelvű megméretés helyett protekcionista módon. Másrészt ezért oly gyanakvóak ma az emberek a beruházásokkal szemben. Pedig a probléma megoldása – elvileg – egyszerű. Akinek haszna van valamiből, az részesedjék a ráfordításaiban is. Akinek pedig kára, az kapjon emiatt kárpótlást.
Városfejlesztés esetében a kár főképpen abból fakadhat, hogy nő a terhelés (forgalom, zaj, szennyezés stb.) vagy egyéb korlátozások, pl. egyéb célokra igénybe vett üres foghíjtelkek beépítése esetén. Ez utóbbi esetben a kárpótlás alapja a beépítéssel megvalósuló sokmilliós új érték lehet (tekintettel arra, hogy a szóban forgó telek végül is az önkormányzat kollektív tulajdona, tehát az értéknövekedés az ő alapvető érdeke). Az előző esetben a nagyobb forgalommal járó jövedelemnövekmény lehet a kárpótlás forrása.