Locsmándi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Bécs és Budapest valóban sok mindenben hasonló. Hasonló a városok fekvése, sokban párhuzamos a múltjuk, alig különböznek századvégi eklektikus bérházaik. A beépítés itt is, ott is irgalmatlanul sűrű, ha a házak szintjeit egyenletesen szétterítenénk a flaszteron, néhol 4-5-ször lefedné azt. A monarchia azonos alapjaiból indult az első világháború éveiben, az állami-városi lakáspolitika is, egy időben a lakbérek szigorú szabályozásával. A közös gyökerek azonban egészen más irányokba szétágazó lakáspolitika fáját táplálják. A „Vörös Bécs” 1934-ig közel 65 ezer új szociális bérlakást épít nagy telepek, „Hof”-ok formájában (Washington Hof, K. Marx Hof stb.). Budapesten a két világháború között a piaci bérlakásépítést szorgalmazza a konzervatív kormányzat. A kevés állami, városi bérház Pesten inkább csak szükséglakás, Budapest lakásépítésének kirakata ekkor nem a Sibrik utcai kolónia, hanem a Szent István park.

Egy szobára egy lakó

A második világháború után Bécs lakásállományának minősége nem jobb a budapestinél. Mérhetetlen előny számára azonban, hogy a császárváros ekkor már nem birodalmi székhely, tömegvonzása elapadt. Az 1910-ben még több mint kétmilliós Bécs az ötvenes évek elején csak 1,7, ma alig több mint másfél millió lelket számlál. Lezajlik az országos kiegyenlítődés, s ami legalább ennyire fontos, a városon belül is arányosabbá válik a népesség elrendeződése. A „citysedés” kiszorította a lakást a város sűrű magjából, s a második világháború után Bécs már körülbelül ott tartott, mint a rendületlenül növekvő Budapest ma: egy szobára csak egynél valamivel több lakó jutott. Az adatok összehasonlítása az 1945 utáni lakáspolitika éles különbségeit fedi fel. A lakásminőség terén úgy tűnik, mintha Budapest sokat behozott volna hátrányából.

A másik ok rejtettebb, s eléggé meglepő is. Magyarországon az alapelv az volt, hogy a „rendes embernek családban kell laknia”, mindig a családszámmal számoltak.

Miben voltak okosabbak Bécsben azon túl, hogy a fogyó népességszám és a ténylegesen növekvő gazdaság önmagában is sokat segített?

120 ezer üres lakás

Bécs sokkal hamarabb elkezdte – elkezdhette – a meglévő állomány minőségi javítását. Jelentősen javította a lakásállomány komfortszintjét, miközben viszonylag kevés új lakást épített. (A budapesti javulás döntő mértékben az új építés következménye volt.) Ennek ellenére a teljes állomány 1986-os adata első látásra még Bécsben is erősen „balkáni” színvonalú: közel 50 ezer lakásban csak vécé van, fürdő nincsen, s még 90 ezernél több olyan lakás van, melyből mindkettő hiányzik. Csakhogy ezeknek a lakásoknak egy igen jelentős részét nem lakják már. 120 ezerre tehető ma Bécsben az üres vagy nem lakás célra használt állomány, s ennek közel fele komfort nélküli, „szubstandard” lakás.

Így könnyű lakáspolitikát csinálni, mondhatnánk. Fontosabb ennél, hogy eddig csak a szűkebb szakmai körökben volt nálunk elfogadott, hogy a lakásfelesleg kiinduló feltétele a lakásmobilitásnak, ami a lakáshiányt is csökkenti. Egyáltalán nem biztos tehát az sem, hogy jó az a lakáspolitika, mely minden belakható négyzetméterhez görcsösen ragaszkodik, még kevésbé az, mely lakhatónak tünteti fel a ténylegesen lakhatatlant is.

Európai szemmel Budapestre nézve sajnos elég sötét, talán csak gazdasági fejlettségünkhöz mérve világosabb a kép. Bécs azonban nem elsősorban a lépéselőnyével érdekes számunkra, hanem egymásra szervesen épülő lakáspolitikai stratégiáinak rendszerével együtt.

Budapesten a városrehabilitáció általában „központi” feladatként fogalmazódott meg, Bécsben viszont a városfelújítás alulról indult, és a bérlők és később a tulajdonosok kezdeményezésére, a lakások, a házak szintjén. Bár a szocdem indíttatású lakáspolitika máig a bérlők oldalán áll, elsősorban nem a „szociális gondoskodás” és a participáció elvei, hanem kemény gazdasági körülmények játszottak ebben közre. A lakbérszabályozás, melynek szigorúsága csak a legutolsó évtizedben oldódott, megkötötte a tulajdonosok kezét.

Hiányhelyzet nemcsak az állami tulajdon mellett jöhet létre a lakásszférában. A bécsi tulajdonos sem volt képes bérháza megfelelő karbantartására, javítására, a leromlás jelei ott ráadásul már a két háború között jelentkeztek. A tulajdonos eleve nem is vállalta a lakáson belüli karbantartást, komfortosítást. El tudta érni, hogy e feladatok a bérlőket terheljék.

A gazdasági fellendülés mindenfajta lakásrendszert mozgásba hoz. A hatvanas évek expanziója Bécsben először a bérlők kezdeményezőkedvét lendítette fel. A növekvő jövedelmekhez képest alacsony lakbérek mellett a családoknál elegendő tőke halmozódott fel ahhoz, hogy hozzákezdjenek lakásaik felújításához, korszerűsítéséhez. Nagyarányú lakásfelújítási hullám alakult ki, s a városi lakáspolitika is hamar működésbe lépett. Oda irányította a támogatásokat, ahol az igény először jelentkezett, s ahol a hatékony felhasználás biztosítva látszott: a bérlőkhöz (Wohnungsanierungsgesetz, 1969). A bérlők, s nem a „háziúr” – ez utóbbiak között ott van a mintegy 200 ezer lakást kezelő város is – vették fel a kölcsönt a tőkepiacon. A visszafizetés támogatásának mértéke pedig attól függ, mekkora javítást tervez a lakó. Minél nagyobb a minőségjavítás, annál magasabb a támogatás is.

Városi alapok


A közösség ott legyen bőkezű az egyénnel szemben, ahol az egyedi szándék a legtöbbet javít, nyilvánvalóan ez a közérdek Bécsben is. Fontos szociális szempont is meghúzódik azonban e rendszer mögött. Az a lakó, aki fürdőszoba nélküli lakását komfortosítani akarja, az esetek döntő többségében a szegényebb rétegekből kerül ki, s onnan, ahol az ilyen lakások koncentrálódnak. Miközben a támogatás mindenkit ösztönöz lakása felújítására, a pénzek oda és azokhoz is folynak, ahol a szükség a legjobban szorít. Nálunk ez a komplexitás eddig igen csak hiányzott, s félő, hogy nehezen is valósul majd meg. Folyik a szociális támogatási rendszer kidolgozásának munkája, erre égetően szükség is van. A egyéni támogatás Ausztriában, Bécsben is önálló rendszert képez, ez azonban aligha ösztönöz a javításra, hiszen a legszegényebbeket célozza meg. Megfontolandó, hogy továbbra is csak a lakásszféra passzív, támogatandó résztvevőiként kezeljük-e a pesti bérházak lakóit, vagy újragondoljuk azokat a korábbi kísérleteket, amikor rövid időre a lakó kerülhetett a támogatások középpontjába. (Ez volt az, amikor mi pestiek néhány hónap alatt „kifosztottuk”, fizetésképtelenné tettük az IKV-t – a kezdeményezőkedv akkor megvolt, s talán néhány év múlva bizton lehet is majd számítani rá.)

Városfejlesztési szempontból persze nem ennyire egyszerű a kérdés. A bécsi és a budapesti bérház, lakótömb, az ottani és az itteni Józsefváros is többet kíván, mint a lakások egyenkénti javítása. A leromlott házakat tönkrement szerkezeteikkel, gépészeti berendezéseikkel ugyancsak javítani kell. A beépítés sűrűségét viszont csökkenteni kell, a zöldfelületek arányát növelni, csillapítandó a zajos utcák forgalma. Bécsben is, Budapesten is egész városrészeket kell újra lakhatóvá tennünk. E felismerés Bécsben is késett. Csak 1984-ben fogadták el a lakóház-felújítást szabályozó, támogató törvényt, melynek fő elve, hogy összekapcsolja a ház és a lakás felújítását. A ház tulajdonosa – megint bele kell értsük ebbe Bécs városát is – akkor kap magasabb támogatásokat, ha arra is vállalkozik, hogy egybeterelje a bérlők és saját szándékait.

A támogatások szétosztását független városi alapok végzik. Feladatuk az ellenőrzés is. Külön alapok támogatják a lakások, a házak és a városrészek felújítását. A környék, a városrész léptékében a városfelújitási alap az illetékes. Ebből támogatják a terek, utcák forgalomcsillapítását, gyalogosítását, a közművek javítását, cseréjét, s ebből jut azokra a kisebb zöld udvarokra is, melyekből például a budapesti Józsefvárosban is többet szeretne látni. Egyszer majd az is követendő példa lehet, hogy a parkolóépítés is kap támogatást. A városfelújítás pénzeinek felhasználását – kényszerűségből – Bécsben is területileg koncentrálják. A támogatandó területeket a város legátfogóbb rendezési-fejlesztési terve határozza meg. Példaértékű, hogy ez az 1983-as terv a város megújításának ad elsőbbséget, tömbönként meghatározza, hol kell a beépítést lazítani, hol kell növelni a zöldterületeket. Egyensúlyban van a lakóktól jövő kezdeményezés és az intézményi-szakmai szempontok.

Az eredmények, ha még nem is lenyűgözőek, de igen biztatóak. Nagy, összefüggő városrészekben folyik a munka, korábban gyorsan romló területek újra felértékelődnek, s az irodaházak, szállodák építésébe beszálló tőke is megtalálja a helyet vállalkozásaihoz. A tiszta, átlátható rend azonban hiányzik.

A Washington Hof telepén sétálva az tűnik fel, hogy csak a lakók egy része cserélte ki lakása ablakait az eredetinek megfelelő, s már a zajtól is védő négyzetrácsos mintásra. A szépen felújított századvégi bérházak között feltűnik egy-egy omladozó vakolatú is. Mint kiderült, ezek éppen olyanok, ahol a lakók megvették a lakásokat.


Ebben van talán Bécs legnagyobb tanulsága. A szerves fejlődés integrálni tudta a császárváros eklektikus pompáját a Karl Marx Hof vörös betűs házaival is. Csak rövid időre tört meg a folyamatosság (1934-től), s mindig időt adott az elkövetkezendő teendők végiggondolására, a sorozatosan jelentkező zavarok kiküszöbölésére. A lakásügy bécsi vezetői büszkék is arra, hogy éltek e lehetőségükkel, akárcsak hajdanán az igencsak zavaros társadalmi és lakáskörülmények között élő demokratikus Athén polgárai. Lewis Mumforddal egyetértve, nekünk is meg kell alkudnunk a szerves fejlődés zavaraival, ahelyett hogy hellenisztikus királyok, római – vagy későbbi – császárok városainak rendezett pompáját állítanánk magunk elé példaként.

(A cikk egy Hegedűs Józseffel és Tosics Ivánnal közösen készített tanulmány eredményeit használja fel.)

• Bécs egy kicsit más…