Skip to main content

Csoda a Népszínház utcában

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vigyori szatírfejek és ábrándos leányarcok


Aki a rejtelmesnek mondott Józsefváros szívében jár, a Népszínház utcában avagy a Dankó utca, a Práter utca még sértetlen részén, méltán érzi-érezheti úgy, mintha valami múltat idéző film statisztájaként sétálna az ódon házak között. Aligha véletlen ez, hiszen a környék oly korban épült, amikor a sokat szidott háziurak és az építészek még örök nevet akartak szerezni maguknak házaikkal. Igyekezetük nem is maradt eredmény nélkül: remekbe szabott szecessziós lakóházak születtek, eklektikus tornyok és kupolák törtek magasba, kastélyba illő kővázák kerültek az erkélyre, szelíden mosolygó gipszangyalkák, vigyori szatírfejek és ábrándos leányarcok a házfalra. Nincs a Népszínház utcában két egyforma épület, a varázslatos zegzugok száz csodát rejtenek… Ám ki figyel föl minderre mai megkopott alakjukban, a rohanó élet forgatagában, ki emeli föl szemét az autóáradatnál vagy a látványosnak aligha mondható kirakatoknál magasabbra?

A múltkoriban, egy szép szombati napon azonban a Népszínház utcában valóságos csoda esett: a járdára fabódék kerültek, már-már elfelejtett sokféle portékával. Szép régi kosarak, szakajtók díszelegtek az egyikben, „terülj, terülj asztalkám”-módjára tarka gyümölcsök pompáztak a másikban. Aztán hirtelen, talán a föld alól, két fiáker bukkant elő. Fehér ruhás hölgy ült a kocsiban, zöld bársony ülésen kalapos uraság jött vele szemközt. A legszebb mégis a piros villamos volt: mint tonett zsúrkocsi egy antik szalonban, úgy siklott otthonosan a régi házak között. A statiszták fel sem tűntek igazán: a néni türelmetlen unokájával akár a Teleki térről is jöhetett volna. A sokszoknyás parasztasszony olyan volt, mintha most térne vissza a piacról, túladva portékáján. Kis öregasszony tipegett fehér-fekete mintás selyemruhában: a Zserbóból érkezett vajon, vagy csak a film szerényen honorált szereplője?

Lovak patái kopogtak a köveken, a villamos ide-oda fuvarozta a szelíd arcú, csipkegalléros nagymamákat, a matrózruhás, lakkcipős kisfiúkat, kislányokat. Ám az igazi csoda csak ezután következett: megnyíltak az ablakok, és megteltek kíváncsi fejekkel, a gyerekek ujjongva követték a kintornást, a fiákert, a régi autókat. A lakók, a járókelők egyszerre csak szétnéztek a százszor látott, számukra mégis ismeretlen környezetben. Valaki a napsütötte homlokzatot dicsérte, egy családapa a hulló vakolat miatt sopánkodott…

Néhány esztendeje, ugyancsak a filmesek jóvoltából, a hajdanvolt Erzsébet körúttá varázsolták át a Népszínház utcát. Az éppen akkortájt megszűnt, kocsmára emlékeztető Sarok vendéglő falait álomszerű kékre festették, és tonettbútorokkal, szép csillárokkal rendezték be. A bejárat fölé két pompás lámpát akasztottak. Semmi kétség, az újdonsült „Kávéház Párizs városához” a főváros egyik remek színfoltja lehetett volna, sok kellemes órát nyújtva a kávézgatni-üldögélni-társalogni vágyó közönségnek. Ez a „kávéház” azonban – mint valami látomás – egyhamar eltűnt, akárcsak múltkoriban a piros villamos is. A kintornát, a bódékat és a fiákert teherautóra pakolták, a négylábúak leszállító járműre kerültek, a Népszínház utca (és a város) pedig szegényebb maradt. A vendéglátóipari vállalat illetékesei is pontosan tudták, mi nem kell a környék lakóinak, így aztán remek érzékkel hidegkonyhát – büfét – nyitottak a Sarok vendéglő helyén. Az újonnan nyílt piciny bolthelyiség – ahol becsületesen leülni sem lehet – kong az ürességtől: néhány légy száll csupán a különben vonzó franciasalátára…

Egy rövid, szombat délutáni találkozás után odalettek a konflisok és a fiákerek, holott ilyenkor de sokan utaznának vele egyet… A filmesek jó ötletet adtak: fővárosi és külföldi gyerekeket, felnőtteket szállíthatna a hajdanvolt bérkocsi – persze elfogadható áron –, mint Bécsben. S a piros villamos is visszajöhetne, talán nem is egyedül, hanem több társával együtt, hogy utazni-fölfedezni vigyen bennünket egy olyan városban, amelynek hangulatát csak most kezdjük érezni igazán. S akkor talán azok is jobban megszeretnék, akik benne élnek…










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon