Aki a rejtelmesnek mondott Józsefváros szívében jár, a Népszínház utcában avagy a Dankó utca, a Práter utca még sértetlen részén, méltán érzi-érezheti úgy, mintha valami múltat idéző film statisztájaként sétálna az ódon házak között. Aligha véletlen ez, hiszen a környék oly korban épült, amikor a sokat szidott háziurak és az építészek még örök nevet akartak szerezni maguknak házaikkal. Igyekezetük nem is maradt eredmény nélkül: remekbe szabott szecessziós lakóházak születtek, eklektikus tornyok és kupolák törtek magasba, kastélyba illő kővázák kerültek az erkélyre, szelíden mosolygó gipszangyalkák, vigyori szatírfejek és ábrándos leányarcok a házfalra. Nincs a Népszínház utcában két egyforma épület, a varázslatos zegzugok száz csodát rejtenek… Ám ki figyel föl minderre mai megkopott alakjukban, a rohanó élet forgatagában, ki emeli föl szemét az autóáradatnál vagy a látványosnak aligha mondható kirakatoknál magasabbra?
A múltkoriban, egy szép szombati napon azonban a Népszínház utcában valóságos csoda esett: a járdára fabódék kerültek, már-már elfelejtett sokféle portékával. Szép régi kosarak, szakajtók díszelegtek az egyikben, „terülj, terülj asztalkám”-módjára tarka gyümölcsök pompáztak a másikban. Aztán hirtelen, talán a föld alól, két fiáker bukkant elő. Fehér ruhás hölgy ült a kocsiban, zöld bársony ülésen kalapos uraság jött vele szemközt. A legszebb mégis a piros villamos volt: mint tonett zsúrkocsi egy antik szalonban, úgy siklott otthonosan a régi házak között. A statiszták fel sem tűntek igazán: a néni türelmetlen unokájával akár a Teleki térről is jöhetett volna. A sokszoknyás parasztasszony olyan volt, mintha most térne vissza a piacról, túladva portékáján. Kis öregasszony tipegett fehér-fekete mintás selyemruhában: a Zserbóból érkezett vajon, vagy csak a film szerényen honorált szereplője?
Lovak patái kopogtak a köveken, a villamos ide-oda fuvarozta a szelíd arcú, csipkegalléros nagymamákat, a matrózruhás, lakkcipős kisfiúkat, kislányokat. Ám az igazi csoda csak ezután következett: megnyíltak az ablakok, és megteltek kíváncsi fejekkel, a gyerekek ujjongva követték a kintornást, a fiákert, a régi autókat. A lakók, a járókelők egyszerre csak szétnéztek a százszor látott, számukra mégis ismeretlen környezetben. Valaki a napsütötte homlokzatot dicsérte, egy családapa a hulló vakolat miatt sopánkodott…
Néhány esztendeje, ugyancsak a filmesek jóvoltából, a hajdanvolt Erzsébet körúttá varázsolták át a Népszínház utcát. Az éppen akkortájt megszűnt, kocsmára emlékeztető Sarok vendéglő falait álomszerű kékre festették, és tonettbútorokkal, szép csillárokkal rendezték be. A bejárat fölé két pompás lámpát akasztottak. Semmi kétség, az újdonsült „Kávéház Párizs városához” a főváros egyik remek színfoltja lehetett volna, sok kellemes órát nyújtva a kávézgatni-üldögélni-társalogni vágyó közönségnek. Ez a „kávéház” azonban – mint valami látomás – egyhamar eltűnt, akárcsak múltkoriban a piros villamos is. A kintornát, a bódékat és a fiákert teherautóra pakolták, a négylábúak leszállító járműre kerültek, a Népszínház utca (és a város) pedig szegényebb maradt. A vendéglátóipari vállalat illetékesei is pontosan tudták, mi nem kell a környék lakóinak, így aztán remek érzékkel hidegkonyhát – büfét – nyitottak a Sarok vendéglő helyén. Az újonnan nyílt piciny bolthelyiség – ahol becsületesen leülni sem lehet – kong az ürességtől: néhány légy száll csupán a különben vonzó franciasalátára…
Egy rövid, szombat délutáni találkozás után odalettek a konflisok és a fiákerek, holott ilyenkor de sokan utaznának vele egyet… A filmesek jó ötletet adtak: fővárosi és külföldi gyerekeket, felnőtteket szállíthatna a hajdanvolt bérkocsi – persze elfogadható áron –, mint Bécsben. S a piros villamos is visszajöhetne, talán nem is egyedül, hanem több társával együtt, hogy utazni-fölfedezni vigyen bennünket egy olyan városban, amelynek hangulatát csak most kezdjük érezni igazán. S akkor talán azok is jobban megszeretnék, akik benne élnek…