Ladányi János

Nyomtatóbarát változat

A főváros egész területén nyomon követhetők az azonos korcsoportba tartozó tanulók iskolák közötti, sőt egy iskolán belüli kiválasztásának mechanizmusai – ez a vizsgálódások legfőbb tanulsága. Ami az iskolák közötti szelekciót illeti, az iskolakörzeteket úgy alakították ki – az iskolanagyságból és a beiskolázandó gyerekek számából adódó korlátokon belül –, hogy azok meglehetősen jó „város-szociológusi értékre” utalóan majdnem lefedték a kutatásunkban városszerkezeti egységként leírt területeket. Ezekre az egységekre az jellemző, hogy zömében hasonló társadalmi helyzetű és jövedelmű családok lakják. Az ily módon kialakított viszonylag homogén iskolakörzetek homogenitását tovább növelte a körzetátlépések rendszere. A lakóhely és a szülő státusának feltűnően nagy különbsége esetén viszonylag gyakori volt a „státus-helyreállító” jellegű körzetátlépés. Ehhez járult a tagozatos osztályokkal is rendelkező vagy valamilyen más ok miatt „elit” iskolák rendszere. Ezek legtöbbször viszonylag magas státusú városszerkezeti egységben vagy ahhoz közel létesültek. Az ilyen iskolák beiskolázási körzete általában az egész kerületre vagy akár az egész fővárosra kiterjedt, így nemcsak „státusfokozó'', de „státus-helyreállító” funkciója is volt.

Átíratások

Az egyes iskolákon belüli hierarchiát is összefüggésbe lehetett hozni városszerkezeti egységeinkkel. Az a törekvés, hogy a tanulókat a párhuzamos osztályok között úgy osszák el, hogy minél inkább homogén társadalmi összetételű osztályok jöjjenek létre, éppen a viszonylag magas státusú, de heterogén összetételű városszerkezeti egységből vagy egységekből álló iskolakörzetek esetén volt a legerősebb. Ezzel szemben a viszonylag alacsony státusú és homogén városszerkezeti egységből összeálló körzetű iskolákban rendszerint meglehetősen alacsony volt az iskolán belüli szelekció. Itt „hatékonyság” miatti szelekcióra sincs szükség, és a szülők elvárásai és a pedagógusok ambíciói sem irányulnak a versenyképesség fokozására.

Az 1987-től érvényes szabályozás, amely – az iskolákra fordított kiadások reálértékének csökkenése közepette – immár deklarálja a „szabad iskolaválasztást”, feltehetőleg tovább erősíti az iskolák közötti szelekciót, feleslegessé téve az azonos iskolán belüli elkülönítések legalábbis egy részét.

Vizsgálódásainknál egyik legfontosabb feladatunknak tekintettük, hogy legalább az elemzés szintjén szét tudjuk választani azokat a mechanizmusokat, amelyekkel az iskolarendszer mintegy megjeleníti a társadalom egyenlőtlenségi viszonyait azoktól, amelyekkel felerősíti azokat. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az általunk a lakóhelyi és iskolai szegregáció összefüggésével kapcsolatban bemutatott mechanizmusok lényegüket tekintve az utóbbi kategóriába tartoznak. Tézisünket erősen leegyszerűsítve: nagyfokú naivitás lenne azt állítani, hogy a magyar társadalom egyenlőtlenségei pusztán az általános iskolai rendszer egyenlőtlenségeinek következményei, de hiba lenne nem látni, hogy a deklaráltan egységes képzést, sőt bizonyos mértékig az induló hátrányok kiegyenlítését célzó általános iskolai rendszer bővítetten újratermelte az iskolákba belépő gyerekek közötti társadalmi egyenlőtlenséget.

Ennek egyik oka véleményünk szerint abban rejlik, hogy az iskola és az iskolai tudás szerepe Magyarországon – előbb a magántulajdon megszüntetésével, majd a politikai megbízhatóság szinte kizárólagos fontosságának csökkenésével – a társadalmi előnyöket és hátrányokat legitimáló elvek között mérhetetlenül felértékelődött. Minden lényeges mobilitási csatorna valamilyen módon az iskolarendszeren keresztül vezetett, azonban anyagi eszközök híján egyszerűen képtelen volt megfelelni megnövekedett feladatainak. Ezért tehát az iskola fontosságával tisztában levő, többnyire magasabb státusú szülők, érthetően, az iskolára nyomást gyakorolva kívánták elérni, hogy gyerekeik a maximumot, illetve az átlagosnál többet, valamilyen speciális, később kedvezően értékesíthető többletet kapjanak. Részben az iskolarendszer szűkös anyagi lehetőségeivel volt magyarázható is, hogy a tanügyi irányítás is csak az ideológia szintjén törődött a hátrányos helyzettel. Ez nem volt több politikai jellegű szólamok ismételgetésénél, amelyek csupán egyes formális mutatók (például „a fizikai dolgozók gyerekeinek aránya”) gyakran szintén formális betartatásánál, illetve a súlyos hiányosságok (mint például a bukások magas aránya) felszínre kerülésének megakadályozására ösztönöztek.

Nivelláló felsőoktatás

Mindezek következtében a magyar iskolarendszerre mindmáig igen korai szelekció jellemző. Az erősen versenyjellegű és (kvázi) teljesítményorientált alsó fokú oktatás végén többnyire eldől, hogy kik jutnak be a középiskola felsőfokú továbbtanulást is lehetővé tevő csatornáiba, és kik kerülnek mellékvágányokra. Az elit jellegű felsőoktatásba a megfelelő korosztálynak már csak kevesebb mint 10 százaléka kerül be, amivel Magyarország a felsőoktatás hallgatóinak arányát tekintve az európai országok között az egyik legutolsó helyet foglalja el. A felsőoktatásba bekerülők viszont a nemzetközi összehasonlításban szinte példátlanul alacsony lemorzsolódási arányok következtében csaknem bizonyosan diplomához jutottak. A magyar iskolarendszerre tehát az igen szelektív alsófokú oktatással szemben meglepően kevéssé szelektív, sőt – döntően ideologikus okok miatt – időnként kismértékben nivelláló felsőoktatás volt jellemző. Mondanunk sem kell, hogy a túl korai szelekció valójában nem a teljesítmények szerinti differenciálást, hanem az előnyös, illetve hátrányos helyzetek továbbörökítését szolgálta, és nagymértékben volt felelős a felsőoktatás teljesítményorientáltságának hiányaiért is.

Az itt elmondottakat a gyakorlat nyelvére lefordítva – jelenlegi kedvezőtlen gazdasági helyzetünk közepette is, sőt annak felszámolása érdekében – feltétlenül szükségesnek látszik a rendkívül alacsony oktatási kiadások növelése. Ezen felül szükséges azonban az oktatásügy stratégiájának gyökeres átalakítása is. Az alapfokú képzést ismét azzá kellene tenni, amire való, és ami deklarált célkitűzésének is megfelel: egységes kiindulási bázist, valamiféle állampolgári minimumot nyújtó, ugyanakkor a gyerekeket „játszani is engedő” oktatási intézménnyé.

• Tanpálya