A pedagóguscsaládból származó Bárczy István 23 éves korától volt fővárosi tisztviselő, és 1901-től 1906-ig Budapest közoktatási ügyosztályát vezette. A főváros közgyűlése 40 éves korában, 1906-ban, majd 1916-ban főpolgármesterré választotta.
Programbeszédében Bárczy „az önkormányzati függetlenség, az erős magyar nemzeti kultúra és a modern demokratikus haladás” tettekre kész emberének vallotta magát, s tízesztendei polgármestersége alatt valóban ebben a szellemben működött.
Az általa megfogalmazott célok és az ezeket szolgáló tervek és intézkedések – amelyek az első világháború miatt csak részben valósulhattak meg – sok tekintetben ma is időszerűek.
Bárczy alapvető törekvése volt a korábban rendkívül szűk választójognak a főváros egész állandó lakosságára való kiterjesztése. „A mesterkélt álautonómia helyébe meg kell alkotni a főváros egész polgárságának erejére épített független városi önkormányzatot.” (Vajon nem csengenek-e ma is aktuálisan ezek a szavak?)
Bárczy azt is szükségesnek tartotta, hogy a községi politika „a politikai pártoktól függetlenül, egymással küzdő városi pártprogramok alapján”, a fővárosi nép legszélesebb rétegeit képviselve alakuljon ki.
Programjának – és a polgármestersége alatt megvalósított intézkedéseknek – gerincét a szociális érzékenységű városfejlesztés és várospolitika, a művelődés és a közoktatás erőteljes támogatása és a főváros ehhez szükséges anyagi eszközeinek megteremtése volt. Több mint egy évtizedes működésének eredményeképpen a városvezetés a szűk, kiváltságos patríciusréteg érdekképviselete helyett először lett a széles értelemben vett polgárság, a kispolgárság érdekeinek érvényesítője is.
Megválasztásakor Bárczy kifejtette, hogy „a főváros, sőt az egész nemzet jövendő boldogsága, fennállása elsősorban attól függ, hogy miképpen tudja a nép legszélesebb rétegeit a magyar nemzeti művelődés eszközeivel megmunkálni, azokat erős szociális érzésekre és intenzív, jól szervezett gazdasági tevékenységre nevelni”.
Ami a Bárczy-korszak megvalósult terveit illeti, az új, a liberális várospolitika a legtöbb eredményt a közoktatás és a művelődés, a szociális lakásépítés és a községi üzemek, vállalatok terén tudta felmutatni.
Három év alatt, 1909 és 1912 között a Bárczy-féle iskolaépítési program keretében Budapesten 55 új iskola és 18 óvoda épült. A községi iskolák száma ezzel csaknem megkétszereződött. Kiváló építészek, így Kós Károly, Lajta Béla, Zrumeczky Dezső és mások építették ez idő alatt a kor legszínvonalasabb iskolaépületeit, többek közt a Városmajor utcai, Vas utcai, Áldás utcai iskolát.
A főváros tanerőinek továbbképzésére felállították a fővárosi Pedagógiai Szemináriumot, amely nagy szerepet játszott a korszerű oktatási és nevelési elvek terjesztésében. Bárczy polgármestersége idején és támogatásával lett a Fővárosi Könyvtár nyilvános, a közműveltséget terjesztő könyvtárrá, és kezdte meg fiókhálózatának kiépítését.
Ugyancsak a Bárczy-korszakban, 1907-ben nyitotta meg kapuit a már hosszabb ideje szerveződő Székesfővárosi Múzeum, a főváros levéltára pedig a közigazgatási feladatok mellett ebben az időszakban kapott megbízást olyan feladatok ellátására, amelyek fontos tudományos intézetté is tették. A közműveltség terjesztésére Népművelési Társaság alakult. Ugyanezt a célt szolgálta az 1913-ra felépített Vág utcai Népház.
A főváros támogatta a színházi és zenekultúra terjesztését is: ingyen engedett át telket a Népopera (a későbbi Városi, a ma Erkel Színház) építéséhez azzal a feltétellel, hogy a helyárak a kisebb jövedelműek számára is lehetővé tegyék a színház látogatását.
A zene és a zenetanulás a lakosság nagy többsége számára akkoriban szinte elérhetetlen volt, a főváros a saját iskoláiban kiépítette a zeneoktatást, s 1912-ben a felsőbb zeneiskolát is felállította.
A XX. század elejére a gyorsan növekvő fővárosban kritikussá vált az addig is égbekiáltó lakásnyomor, ami az egészségügyi állapotokra is súlyos hatással volt. Bárczy István nagyszabású szociális lakásépítési programot hirdetett meg, amely nagyrészt megvalósult. 1909 és 1912 között 25 fővárosi bérház és 19 úgynevezett lakástelep épült fel több mint 6000 lakással, ami abban az időben példátlan méretű városi szociális lakásgyarapodást jelentett.
A Bárczy-korszak nagy horderejű várospolitikai tettei közé tartozik az addig jórészt magántulajdonban volt kommunális szolgáltatások megváltás útján történt községesítése, a ma méltán közműveknek nevezett Székesfővárosi Gázművek és Elektromos Művek, s néhány más közüzem kezelésbevételének elindítása (a Budapesti Villamos Városi Vasút, a Székesfővárosi Közlekedési Vállalat, az Autóbuszüzem fővárosi részvénytöbbségű vállalatként való működtetése).
Nemcsak általában a főváros közönségének érdekeit szolgálta, hanem közvetlenül a szegénysorsúak helyzetének enyhítését eredményezte olyan városi vállalatok létrehozása, mint a Községi Kenyérgyár és a Községi Élelmiszerüzem. Ezek eredményes tevékenysége segítette a tűrhetetlenné váló élelmiszer-drágaság elleni küzdelmet.
A városfejlesztés egyéb területein is fontos alkotások és szándékok fűződnek Bárczy polgármesterségéhez. Ilyenek voltak egyebek közt: az addig magántulajdonban lévő Margit-sziget közkertté átalakítása, a Széchenyi-fürdő, a Gellért-fürdő, a Székesfővárosi Állatkert felépítése, a Tabán szabályozási terve, a külterületek fejlesztésének koncepciója és más városrendezési elgondolások, amelyek egy része csak évtizedekkel később valósult meg, más része pedig mindmáig terv maradt.
Bárczy István várospolitikai törekvéseit tömören fejezi ki az a határozat, amelyet Budapest közgyűlése 1913-ban, a centralizáló hajlamú Tisza István-kormány hivatalba lépése alkalmával a polgármester indítványára hozott: „Az állam szervezetének demokratikus fejlesztéséhez, a közszabadságjogok megóvásához, a magyar városok és a városi polgárság érdekeinek gondos kielégítéséhez és a főváros önkormányzatának fenntartásához a közgyűlés pártkülönbség nélkül ragaszkodik.”
- Hagyomány [6]