A most következő történet moráljának a megértéséhez emlékeztetnem kell öreg barátomra, a néhány éve itt, Kölnben elhunyt Barta Lajosra, aki a legendákkal övezett egykori Európa Iskola szobrászművésze volt. Hihetetlen, szinte már mesebeli bizalommal fogadott azonnal mindenkit a szívébe, holott az élet az ellenkezőjére taníthatta volna. Életének több mint felét emigrációban töltötte, és vélt barátaiban is sokszor csalódott. Ilyenkor csodálkozásra nyílt, gyermekien nagy szemekkel magyarázta: – Tudod, vannak olyanok, akik arra a vendéglői asztalra hasonlítanak, amin a pincér nem cserélte ki rendesen a pecsétes abroszt. Csak egy friss szalvétát terített a kilöttyent levesre, és ha az ember leül az ilyen terítékhez, nincs segítség, a zsírpecsét máris átüt a föléje került damaszton.
Hasonló csalódásnak persze más is ki van téve. Példám a következő: kettős állampolgár vagyok, és a véletlen valahogy úgy hozta, hogy mind a német, mind pedig a magyar útlevelem érvényessége ez év augusztusában járt le. Tudtam, hogy ez esetben nem meghosszabbításról lesz szó, hiszen a német útlevelet az európai közösség papírjára, a magyar népköztársaságit pedig a Magyar Köztársaság paszportjára fogják lecserélni. Tényleg, alig kaptam kézhez a németet (címsor: „Europaische Gemeinschaft, Bundesrepublik Deutschland”), szinte napok alatt elkészült a magyar útlevél is. A postára kellett mennem érte, s miután kifizettem az utánvételi díjat, mintha karácsonyi ajándékcsomag lenne, olyan izgatottan téptem föl a borítékot. Ha azonban az új útlevél üdvözlősorokkal ékes és mézeskalácsokkal díszes papírba lett volna csomagolva, vagy nemzetiszínű szalaggal lett volna átkötve, akkor sem lepődtem volna meg jobban, mint így. Az új útipapír ugyanis a régi volt, pontosabban: egy új példánya annak a régi útlevéltípusnak, amelyen a régi, csillagos címer és a régi Magyar Népköztársaság felirat látható. Az első reakcióm az volt, hogy utánalapozzak, meddig marad érvényes ez a passz még így? A lehangoló eredmény: a szokásos öt évig, 1995. szeptember 12-ig.
Most, hogy leültem az írógéphez, először csak egy levelet akartam írni a bonni magyar konzulátusnak, körülbelül ilyen tartalommal: Tisztelt Uraim, több elfogadható okot is el tudok képzelni, hogy miért késik az új útlevelek forgalomba hozása hónapokkal a címerkérdés rendeződése és szinte egy esztendővel a köztársaság kikiáltása után. Nem értem viszont, hogy ha már úgyis az a helyzet, hogy meg kell elégednünk a régi útipapírokkal, akkor miért nem hosszabbították meg a régi útlevelemet, ideiglenes jelleggel, például egy évre. Ez esetben az is kézenfekvő lett volna, hogy az útlevélküldeményhez mellékelt sokszorosított levélben – az ügyfél megértését kérve – e problémáról is említést tegyenek. Nemcsak a külföldön élő magyar állampolgárokat tisztelnék meg ezzel, hanem egyúttal elejét vennék az esetleges félreértéseknek is. Fölmerülhet például az a gyanú, hogy – mint a múltban – most is csak egyszerűen a minél gyakoribb útlevélcsere és az ezzel együtt járó (valutában fizetett) illeték inkasszálása a gyakorlat célja (egy évtized alatt ez már a negyedik magyar útlevelem). Vagy az a benyomása támadhat valakinek, hogy a bonni magyar nagykövetségen 1989 nyarán megállt az idő…
Itt azonban megakadtam a fogalmazással. Eszembe jutott ugyanis, hogy a bonni magyar nagykövet ma is ugyanaz, aki volt három esztendővel ezelőtt, és a külképviselet többi tisztségviselőinek jelentős része is hasonlóképpen hivatalában maradt. Amit persze tulajdonképpen nem kifogásolhatok, hiszen miért válna meg a külügy azoktól a diplomatáitól, akik egy-egy országban már sikerrel elfogadtatták és bejáratták a magyar ügyeket. Csak azért, mert közben rendszerváltozás történt? Remélhetőleg eléggé megváltoztak közben maguk az ügyek és az érdekek, csak jól kell képviselni továbbra is őket, és ha ez történik, akkor rendben van a dolog. A bonni nagykövetről például az hírlik, hogy kitűnő vadász, és hogy a német iparmágnások jelentős része is hasonló szenvedélynek áldoz, az is köztudott. Máris megvan tehát a közös beszélgetési alap. Ami pedig az útlevélügyek stílusát illeti, arról különben sem a bonni magyar követség dönt. Ha valahol tényleg megállt az idő, ahová esetleg levelezni lenne érdemes, akkor az inkább a Külügyminisztérium illetékes osztálya lehetne.
A dolgok túl gyors és kapkodó váltogatása különben sem hat balzsamként megviselt idegeinkre. Micsoda traumaként futott végig Nyugat-Európa intellektuális köreiben is például a hír a Hungaroton Hanglemezgyár igazgatójának a hirtelen leváltásáról a nyáron – közvetlenül egy nyugati lemezgyárral való fuzionálás aláírása előtt… Utoljára alig két hete hallottam újra a sztorit a német rádió egyik főszerkesztőjének a szájából. Amikor aztán arra fordult a szó, hogy az üzemek privatizálásának a lelassítása vagy teljes leállítása az új kormány köreiben olyan szenvedéllyé vált, ami egyszerre emlékeztet a féltékeny szerelmesek viselkedésére és azokra a bürokratikus intézkedésekre, amellyel a Kádár-rendszer próbálta megvédeni a szocialista tulajdont, ez a főszerkesztő derűsen így kommentálta a helyzetet: Ahogy évtizedeken át az elvtársak a dzsentriosztály szokásait majmolták, ugyanúgy most az új káderek, ezek az új tulajdonosok is mindent megtesznek azért, hogy az elvtársaknak a stílusára és neurózisaira hasonlítsanak.
És amikor látta, hogy megrándul az arcom, mert egyszerre jött rám az egyetértő heherészés és a kényszer, hogy az ajkamba harapjak, vigasztalólag hozzátette még: A hatalomnak is megvan a maga iskolája, uram, ami aztán konvencióvá válik.
Igen – fejeztem be magamban a mondatot –, emberek vagyunk.
Az emberi szokások hatalma mellett aztán ott működnek persze az anyagi erők is. Pillanatnyilag 500 milliárd márkára becsülik a németek azt az összeget, amelyet az egykori NDK-ban a társadalom és gazdaság szanálására kell majd az elkövetkezendő két-három év alatt költeniük. Mivel Magyarország csak feleannyira robbant le, mint a keletnémetek, kiszámíthatjuk azt is, hogy mennyire lenne nekünk szükségünk egy hasonló reparációra: mintegy 250 milliárdra. Ehhez az idén, márkában kifejezve, az első nem egészen egymilliárdot már meg is kaptuk – hitelbe. Ami a további kilátásokat illeti, ez az adat, azt hiszem, fölöslegessé is tesz minden spekulációt. Csoda, hogy az új apparátus ugyanolyan görcsökbe esik, mint a régi? Hogy a piros-fehér-zöld lobogás után, amelytől sokan kokárdamérgezést kaptak a választások idején – ami például az útlevelemet illeti – ma már egy új címernyire való sem maradt? Vagy hogy az „európai” jelző túláradó használata után – annyi volt belőle, hogy exportcikként az egész Nyugatot elláthattuk volna vele egy időre – először óvatosan, majd egyre nyíltabban az Európában honos nemzetközi szerkezetű gazdaság veszélyeinek az emlegetése, az azoktól való emberbaráti óvás jött divatba?
A magyar újságokat böngésző „külföldre szakadt hazánkfia” előtt egy felemás módon új és régi társadalom kezd lassan körvonalakat kapni. Talán így fogalmazhatnám meg, hogy miféle: nemzeti-bürokratikus alapokon nyugvó kényszergazdaság, azaz egyfajta eleve stagnálásra ítélt állammonopolizmus.
Ez persze egy rémkép, egy elkeseredett pillanatban született fikció. És csak rémeket látok akkor is, amikor az újonnan kiállított útlevelemre tekintve úgy vélem, hogy a Kádár-rendszer tulajdonképpen a jövőt sejtette meg. Nyilván a visszaállítására senki sem gondol, de ez az a maszat az a pecsétfolt, ami újra átüt az asztalra dobott fehér abroszon.
Lali – mondhatnám elhunyt barátomnak –, sokáig nagyon sajnáltam, hogy nem érhetted meg a változásokat, de most megint úgy vagyok vele, hogy közben elbizonytalanodtam. Persze vannak maradandó eredmények is, így például a sajtó még mindig szabad, meg lehet írni, hogy mi zavarja az embert, és még van néhány hasonlóan jó dolog. Én is politikai tárcával próbálkozom éppen, de kétlem, hogy az ilyesmi neked igazi örömet okoz. Így hát föltámadásodat és hogy aztán esetleg hazatérjél végleg Magyarországra is, egyelőre nem nagyon javasolhatom. Sem a külső-belső anyagi kilátások nem szólnak mellette, sem pedig a személyi tényezők, amik mi magunk vagyunk, gyarló magyarok. Szobraid a fehérvári múzeumban vannak, úgy, ahogy te akartad, ez rendjén volna. A bonni magyar követség, ahová Horváth István nagykövet úr egyszer magyaros ebédre hívott meg minket, köszöni, változatlanul megvan, gondolom, hogy a konyhájuk is még mindig ugyanolyan jó. Király Attila kultúrattasé, aki annyit segített neked, külföldi szolgálatáról közben hazatért Magyarországra. Én is megszerettem őt, de sajnos róla semmi újabbat nem tudok.
Szinte szégyellem, de apróságok miatt bosszankodom. Úgy hiszem például, hogy mégis rájöttem arra, hogy miért vonták be a régi útlevelemet, és cserélték le egy másik régire: az első régiben ugyanis ez állt: „magyar állampolgár”, de mellette az is, hogy „külföldön tartózkodó”. Ebbe a másik régibe viszont az van belepecsételve: „külföldön letelepedett”. Ha nagyon odafigyelek, akkor a különbséget is tisztán kihallhatom. Tartózkodni ugyanis egy kissé azt is jelenti, hogy ideiglenesen. A letelepedés viszont tartósabb dolog. Kérdés persze, hogy egy nem létező népköztársaság állampolgáraként fontosnak tartom-e az egészet?
- Belföld [6]