Kozák Gyula: Hogyan láttad a politikai helyzetet ’56 nyarán?
Zimányi Tibor: Úgy gondoltam, hogy a revizionisták magukban nem tudnak fennmaradni, s nem volt elképzelhető számomra, hogy a Szovjetunió hagyja leszakadni Magyarországot. Ezért is nem tudtam magamat belevetni azokba a megmozdulásokba, amelyek már a forradalom előtti hónapokban jelezték, hogy valami kialakulóban van. Megbizsergették szívemet, új reményekkel kecsegtettek, de alapvető meggyőződésem volt, hogy nem szabad túlfeszíteni a húrt, mert a szovjetek az adott pillanatban nagyon keményen lépnének közbe.
K. Gy.: Hol ért 23-a?
Z. T.: 22-én, hétfőn elutaztam a mohácsi-szigeti állami gazdaságba, hogy végezzem a munkámat. Ott ért 23-a, és ott hallottam a rádiót is, amely fegyverletételre szólított fel. Rendkívül nagy hatással volt rám, hogy fegyveres harc alakulhatott ki, korábbi nézeteim ellenére. Csütörtökön, 25-én értem vissza Budapestre, ahol az a kép fogadott, hogy a Zrínyi Nyomda erkélyéről valaki beszélt a tömeghez, éltette Nagy Imrét, de bírálta is, hogy nem elég aktív. Azt érzékeltem, hogy a központi államhatalom összeomlott.
K. Gy.: Hogyan, hol tájékozódtál?
Z. T.: Ezután alakult meg a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága (MÉFB) az ELTE jogi karán, odamentem, s ott találkoztam régi barátaimmal, Kardos Lászlóval, Ádám Györggyel, Kemény Istvánnal, Jónás Pállal és még több egykori Györffy-kollégistával. A pártoknál is körülnéztem, de nem köteleztem el magam egyiknek sem, bár megtisztelő funkciókat ajánlottak föl.
Volt azonban egy érdekes találkozásom Dudás Józseffel. Vele általában mindig véletlenül és rendhagyó körülmények között találkoztam. Most a MÉFB-ben kértek meg, hogy tájékozódjam, milyen erők állnak Dudás mögött. Ekkor már a Szabad Nép-székházban volt, saját lapot adott ki, de a Szabad Népet is engedte nyomtatni. Dudástól mindenki tartott egy kicsit, féltek tőle mint egykori baloldali, illegális, erdélyi kommunistától, aki megjárta a román börtönöket, és akit aztán itthon az MKP nem ölelt a keblére.
K. Gy.: És fegyveresei is voltak.
Z. T.: Ezért kellett elmennem tájékozódni, hogy hány embere van, milyen erőt képvisel. Sokkal kisebb jelentőségű volt a Dudás-féle fegyveres alakulat, mint azt utólag megítélték. Nem volt 100-nál több embere, s az is elég kialakulatlan társaság volt.
K. Gy.: Hogyan fogadott Dudás?
Z. T.: Nagy szeretettel és kedvesen. Szerette volna, ha beállok hozzá a helyettesének, mert nem volt olyan embere, akire komolyan támaszkodhatott volna. De nekem ez az egész ügy nem volt szimpatikus, mert nem láttam benne azt a lehetőséget, hogy bele lehetne majd szólni a magyar politikai életbe. Tudtam, hogy nem száz, de ezer ember is kevés, mert előbb-utóbb be kell majd olvasztani egy új karhatalmi alakulatba, és akkor kihúzzák alóla a széket.
Dudás ezt nem értette, szerencsétlenség volt a részéről, hogy ezen a kis fegyveres csoporton belül akart politikai tényezővé válni.
K. Gy.: Hogyan került Dudás a parlamentbe Nagy Imréhez?
Z. T.: A kezdeményezés valószínűleg Nagy Imrétől indult ki, s a MÉFB szervezte. Dudás előbb a MÉFB-hez jött, majd együtt mentünk át a parlamentbe. Ez pénteken, 26-án este lehetett. Megdöbbentő volt a számomra, hogy a parlamentet senki sem őrizte, akár tíz fegyveres le tudta volna tartóztatni az egész kormányt. Amikor a parlamentbe vonultunk, beszélgettem Dudással, s ekkor ismertem meg politikai nézeteit, amelyek egyáltalán nem voltak szélsőségesek. Azt mondta, hogy az államosításokat nem szabad visszacsinálni, de a maximum 100 fős magánüzemeket engedélyezni kell. A szövetkezeteket meg kell hagyni, ahol a tagság ezt kívánja, sőt támogatni kell azokat. Ma úgy fogalmaznám, hogy primitív antikapitalista nézeteket vallott.
K. Gy.: Ezek szerint ez egy közös küldöttség volt?
Z. T.: Igen, de a lényege az volt, hogy Dudás színt valljon Nagy Imre előtt. Nagy Imre nyugalmat és csöndet kért, hogy lehetősége legyen konszolidálni a helyzetet.
K. Gy.: Kik voltak jelen?
Z. T.: Kardos László, Márkus István, Markos György, Vitányi Iván, Kemény István, Ádám György, Jónás Pál, másokra személy szerint nem emlékszem. Egybehangzóan vallottuk, hogy minél előbb rendezni kell a nemzetőrség helyzetét, mert amíg ez nem történik meg, addig elkerülhetetlen a különböző fegyveres testületek közötti rivalizálás.
A megbeszélésről egy rádiónyilatkozatot olvastak be, s ezután született meg az az elhatározás, hogy közös járőröket hozzanak létre, amelyeknek van nemzetőr, katona és rendőr tagja is. Ennek az elképzelésnek a megbeszélésére és az új fegyveres erők vezetőjének megválasztására hívtak össze egy gyűlést a Kilián laktanyába november 1-jén vagy 2-án.
K. Gy.: Ki szervezte ezt?
Z. T.: Maléter. Jelen voltak a hadsereg, a rendőrség és a nemzetőrség képviselői, és Kardos Lászlóval ketten képviseltük a MÉFB-t. Malétert javasolták a fegyveres testület főnökévé, de ezt a Corvin köziek nem fogadták el, mert nekik fegyveres konfliktusuk volt Maléterrel. Maléter ezt nyugodtan vette tudomásul. Dudás Józsefet én javasoltam, valaki még felszólalt mellette, de a többi felkelőcsoport nem támogatta, ezért ő nem kerülhetett komolyan szóba. Ezután Király Bélát választották meg.
K. Gy.: Jelen volt Király Béla?
Z. T.: Igen, de nem ő volt kezdetben az esélyes, ám végül mindenki örült a személyének, mert katonára volt szükség, megfelelő szakmai ismeretekkel. A jelen lévő mintegy 200-250 ember megválasztotta Király Bélát a közös fegyveres erők parancsnokává.
K. Gy.: A pártok képviselői ott voltak?
Z. T.: Nem, csak a fegyveres testületektől voltak. S létrejött az általam is fontosnak tartott egységes karhatalom, amit nagyon jelentős előrelépésnek tartottam. Ez a döntés lehetővé tette volna, hogy november 5-én, hétfőn meginduljon a békés élet.
K. Gy.: Hogyan fogadtad november 4-ét?
Z. T.: Képzelheted! Hajnalban fegyverropogásra ébredtem, és ebből nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszok megszegték korábbi ígéreteiket, s fegyveresen „rendezték” a magyar ügyet.
K. Gy.: November 4-e után mit csináltál?
Z. T.: Egy-két napos csönd után újra elmentem a MÉFB-be, hol mindenki a helyén maradt, de senki nem tudta, mit kell csinálni. Az elején még valamennyien hittünk abban, hogy elképzelhető egy olyan kibontakozás, amelyben a forradalmi erőknek is szerepük lehet. Természetesen ez a várakozás teljesen megalapozatlan volt. Ezzel megdőlt az az elképzelés, hogy az ország lakossága a saját elhatározásából szocialista államot építsen.
K. Gy.: Saját jövendő sorsodat hogyan láttad?
Z. T.: Az MÉFB átalakult tanáccsá, tehát a nevét megváltoztatta. Én még részt vettem a Nagy-budapesti Központi Munkástanács munkájában, de egyre inkább az a vélemény alakult ki a baráti körömben, hogy le fognak tartóztatni bennünket, ezért mielőbb el kell hagyni az országot. Benkő Zoltánnal és Nyeste Zoltánnal együtt indultam el, de engem szerencsétlen véletlenek miatt lekapcsoltak, így itthon maradtam. Aztán 1957 áprilisában visszamentem a munkahelyemre, a Helvéciai Állami Gazdaságba, ahol örömmel fogadtak, és felvettem a munkát.
K. Gy.: Mikor tartóztattak le?
Z. T.: Május 7-én jöttek értem Budapestről, s egyenesen a Fő utcába vittek, ahol már volt szerencsém ’44-ben tartózkodni.
K. Gy.: Mire számítottál?
Z. T.: Egy belső hang azt súgta, hogy 2-3 évbe beletelik, amíg újra szabad leszek. Elkezdődtek a kihallgatások, 15 hónapig magánzárkában voltam, s 1958 júliusában ítéltek el. Csak mozaikszerű bizonyítást tudtak összehozni, de így is öt évre ítéltek. Először azt akarták bizonyítani, hogy Dudás alvezére voltam, de ez annyira nem volt igaz, hogy bár 40 személlyel szembesítettek, senki nem ismert fel, mert nem is ismerhetett. Amikor ezt elvetették, akkor a Nagy Imrével tárgyaló bizottságban való részvételem lett a vád tárgya. Ha már a vezető tevékenység kiesett, maradt a tevékeny részvétel. Ebben a konstrukcióban is csak ketten vallottak ellenem, de ezek sem voltak igazán használható, értékes vallomások.
K. Gy.: A klasszikus mondás rád is érvényes volt: nem csináltál semmit, tehát megúsztad öt évvel.
Z. T.: Igen. Mégpedig „remek védői segédlettel”, ugyanis az ügyvédem összes ténykedése annyi volt, hogy odasúgta nekem, ne szólaljak meg. Igaz, ő sem szólalt meg. Zárt tárgyalás volt, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa tárgyalta az ügyemet, tehát azonnal jogerős lett az ítélet. A Fő utcában volt a tárgyalás, s onnan egyenesen vittek a gyűjtőbe, ahol megkezdődött rutinszerű rabéletem. Az öt évvel elégedett voltam, mert akkor már láttam, hogy a kötél és az életfogytiglan között lehet általában választani, s ahhoz képest ez igazán nem sok. Az ítélethozatalkor már majdnem másfél évet lehúztam, így hát nem nagyon voltam elkeseredve. S különben is, Recsk után már túl sok meglepetés nem várhatott rám.
- Belföld [6]