A rendező nem hagyott időt a kijelentés okozta sokk oldódására. Jött egy titokzatos személy (a Népszabadság csak informátorunknak, nevezte), s beavatott a Titokba: elfuserálás ide vagy oda, mégiscsak akadt az új kornak negyven elhivatott úttörője, kik a csillebérci táborban ismét felállították a Nemzet Sátrát, s határoztak arról, hogy november 16-án kibontják zászlajukat is. Hogy ez erőst nemzetiszínű leend, arra némely megjelent személyéből következtethetünk. Hogy mennyire lesz benne domináns a piros, annak elképzeléséhez támpontot csak az adhat, hogy kihirdettetett a zászlóbontásra a volt MSZMP Oktatási Igazgatóság épületében fog sor kerülni, amit ma nem kevéssé talányos névvel „Konferencia Központ és Szabadegyetem Alapítványnak” neveznek.
Polgári Mozgalom a Köztársaságért?
Az úttörőtáborban fogant és a pártiskolában világra jövő szervezetet valószínűleg úgy fogják nevezni, hogy „Polgári Mozgalom a Köztársaságért”, de lehet, hogy csupán „Polgári Mozgalom” lesz a neve. Bár őszintén bevallotta az egyik résztvevő, hogy a nemzet többségét képviselni kívánó tömörülés elnevezésére rövid időre a „Szabad Polgárok Mozgalma” név is felvetődött. Ezt azonban a jelenvolt kereszténydemokrata, keresztényszociális, népi-nemzeti, nemzeti liberális, szocialista és szociáldemokrata képviselők (kiknek felsorolását a szigorúan zárt körben terjesztett meghívóból idéztük) alig érthető okok miatt elvetették.
Honnan tud erről a Népszabadság?
Az igazi bomba azonban akkor robbant, amikor (véletlenül megint csak) a Népszabadság megkérdezte Horn Gyulát, hogy igaz-e a hír, miszerint Pozsgay Imre kilép a szocialista pártból. „Honnan tud erről a Népszabadság?” – volt az egykori diplomata első kérdése, majd visszazökkenve szerepébe, szokása szerint rúgott egyet volt elvtársán: „Pozsgay kifejezte azt a határozott kívánságát, hogy a nyilvánosság ne kapjon tájékoztatást” – mondta. Így azután szombatig rághattuk a körmünket, míg az MSZP-kongresszus résztvevőihez írt „részletes és konkrét” levélből majd mindenre választ kaptunk.
Pozsgay levele
„Én nem vagyok ott, ahol kellene lennem” – írja Pozsgay levelében, amiben hosszan bizonygatja, hogy semmiféle „személyes ellentétekre vagy egyéb személyes indítékokra visszavezethető okok nincsenek köztünk”. Hogy akkor miért lép ki? „Csupán szeretném helyreállítani szuverenitásomat s megőrizni a lehetőséget, hogy ezentúl is meggyőződésem szerint élhessek.” A hogyan? kérdésre pedig így válaszol – „a mai pártoktól való függetlenségemet, szabadságomat az ország helyzetének és lehetőségének újragondolására szeretném felhasználni.” „Fogadjuk meg – írja befejezésül –, minden párt tagja mindig élhessen önrendelkezési jogával… ez a szabadság teszi lehetővé a meggyőződés alapján születő döntést, következésképpen az igazán erkölcsös döntést.”
A levélnek ezek a passzusai egy elbizonytalanodott, jó szándékát bizonygató, meghasonlott ember szavai, aki úgy érzi, hogy egész politikusi tevékenységét újra kell gondolnia. De inkább visszatér oda, amit kiindulópontnak tekint: a lakitelki sátorhoz. Ezt tartja a „szolidáris otthon-közösség” egyik szintézisének, „ahol emberek élnek intim családi közösségben, melyben a szolidaritás, a gyengébbek segítése az uralkodó elv a vadon keletkező versenyhelyzetekkel szemben”. Ám a szintézis lehetősége ma már nem létezik. Hogy miért nem? „Azt hiszem, sok bajunk egyik oka, hogy kapkodva létrehozott s rögtön hatalomittassá vált új pártrendszerekben Lakitelek is kisajátítható lett, ezért a szintézis széttört.”
A Lakitelek-mítosz
Ha máshol nem, akkor ezeknél a mondatoknál kiderülhet az olvasó számára, hogy Pozsgay továbbra sem akar őszintén szembenézni múltjával. Lakitelek valóságos tanulságai helyett Lakitelek-mítoszt próbál élesztgetni. A kirekesztetlenség mítoszát ő, aki saját maga szabta meg, hogy kik nem lehetnek jelen a sátor alatt. A szolidaritás mítoszát, aki ezzel a tettével törte meg véglegesen a demokratikus ellenzék és a népi-nemzetiek közti szolidaritást. Pozsgay nem akarja érteni, hogy az új időkben ő tette meg az első lépést afelé, hogy pillanatnyi politikai szükségleteknek megfelelően bárki, bármikor kiszorítható legyen – sőt kiretusálható a tablóképről is.
Hogy érzik magukat Lakitelek igaz örökösei?
„Azt hiszem, hogy a kilépésem időzítése valójában nagyobb meglepetés volt, mint maga a tény” – nyilatkozta Pozsgay, majd így folytatja: „mégis azt mondom, hogy az időzítésnek van jelentősége”. Hogy miért? Mivel „Lakitelek igaz örökösei” hatalomra jutásuk óta most szenvedtek el másodszor megrendítő vereséget, s ez aligha lesz hatás nélkül a közelgő MDF-pártkongresszusra. Számukra a helyhatósági választások kudarca lehet a fájdalmasabb, s Pozsgay részére a biztatóbb. Az országban fórumosok ezrei várták, hogy polgármesteri vagy más előkelő megbízatással jutalmazzák párthűségüket. Ám a reményeket elmosta a kiábrándító helyhatósági vereség. Valószínűleg azok sincsenek kevesen, akik úgy érzik, hogy a Fórum, politikai eszményeikhez képest, túlságosan is jobbra csúszott; akik nem tudnak azonosulni Antall úri Magyarország-ideáljával és Bethlen gróf mosolyoffenzívájával. Közülük a Bíró Zoltán-féle „nemzeti-reformszocializmus” képviselői álltak legközelebb Pozsgayhoz. Az a csoport, amelyik épp most érzi úgy, hogy az önmagát jobbközépnek nevező úri konzervativizmus kihúzta alóluk a pártjukat. (Nem véletlen, hogy Bíró egyike volt a csillebércieknek, s hogy Pozsgay sietve jegyezte meg: „a jelek szerint Bíró Zoltán is megelégelte az MDF-ben betöltött politikai tisztségét”.) Pozsgay azonban most is elkésett szövetséges választásában: Bíró a Fórumban az utóbbi időben már annyira elszigetelődött, hogy az egykori ügyvezető elnök személyéért vajmi kevesen fogják otthagyni a kormányzó pártot. (Úgy hírlik róla, hogy az utóbbi időben csupán Csoóritól várhatott némi támogatást. Talán ennek volt köszönhető, hogy még tőle is szokatlan durvasággal reagált a költőt ért bírálatokra.) Pozsgay valószínűleg arra számít, hogy Bíró fogja vonzani a Fórumban csalódottakat, Bíró pedig abban reménykedhet, hogy Pozsgay személyéért fognak az emberek átigazolni. Valahol azonban már mindketten bizonytalanok magukban is és társukban egyaránt, talán ezért sem esik szó rögtön az első lépésben pártalapításról. Inkább ismét megpróbálják újragombolni ugyanazt a mellényt, amit egyszer már felvettek: először csak egy megfoghatatlan mozgalom alakul, ahol nemhogy kizáró tényező, hanem egyenesen kívánatos a kettős tagság.
Hová megy a Cs-gárda?
A másik kérdés, hogy mi lesz a Fórummal ugyancsak elégedetlen jobboldali populistákkal? Ők az utóbbi időben már annyira elragadtatták magukat antimarxista és antikommunista frazeológiájukban, hogy ez nehezen lesz feledtethető. Vajon mi lesz számukra fontosabb: populizmusuk-e vagy jobboldaliságuk? A Pozsgay felkínálta alternatívában mit fognak látni: a régi szép lakitelkiséget, vagy a tegnapig átkozott baloldaliságot? Nem lenne meglepő, ha a Cs-gárda kiábrándult hátországa lenne az, ahol Pozsgay eredményesen halászna egy erősen nacionalista nemzeti centrum vonzó közhelyeivel
Politikai vigasság nyeretlen kétéveseknek
A szerveződő Nemzeti Centrumban jelenleg saját pártjukban megbukott, olykor leszerepelt politikusokat, politikai szélhámosokat találunk. (Egy elbűvölő pályaív a népszerű Vacsától: Kommunista írók Csoportja, MSZMP, MDF, közben némi polgárosodás az Eötvös–Püski Kiadó kárára, majd Magyar Néppárt, Nemzeti Centrum Szövetség a hozzá tartozó Szellemi és Erkölcsi Parlamenttel, most pedig a Polgári Mozgalom a Köztársaságért Csak két évre volt szükség az egészhez.)
Pozsgay és a vacsák még időben észrevenni vélik, hogy a lakosság (nagyrészt az ő áldásos tevékenységüknek köszönhetően) elfordult a pártoktól, kiábrándult a pártpolitizálásból. Gyorsan váltottak tehát, s most a nemzeti egység jegyében újra csupán mozgalmárként láttatják magukat. Igaz, az a nem párt, amit létre akarnak hozni, a következő választásokra tekintve építi ki szervezeteit, programját.
„Nem volt szándékom, hogy felforgassam a parlamentet, mert ebben is realista vagyok: tudom, hogy nem lehetséges és érzem, hogy nem szabad” – mondta Pozsgay arra utalva, hogy egyelőre nincs lehetősége hetedik frakciót létrehozni, csupán (esetleges követőivel) a függetlenek közé átlépni. Most csupán vár, s talán ismét végiggondolja azokat a lépéseit, amivel egyszer már sikeresen számolt fel egy pártot. Bízik benne, hogy most majd egy-két év után ismét eljön az ő ideje, s a mutatványt megismétli az MDF-fel is. „Olyan szerves fejlődést szeretnék előkészíteni, amely a megerősödött nemzeti centrummal együtt három fő politikai tényezőt segítene kialakítani a magyar parlamentarizmusban” – mondja.
Innentől: déja vu.
- Beszélő [6]