bauer

Nyomtatóbarát változat

A forradalom felfalja a gyermekeit? Ez a közvélemény, a nemzetközi sajtó első reakciója arra, hogy Pozsgay Imre kilépett az MSZP-ből. Mert hát ki tett többet a magyar átalakulásért, ki szerzett nagyobb érdemeket a pártállam lebontásában Magyarországon, mint ő? Ki tett többet a modern szocialista part megteremtéséért, mint ő?

Gondosan elolvasva az MSZP kongresszusához írt levelét, végighallgatva a Forró–Havas-páros vele folytatott egyórás beszélgetését, Pozsgay Imre tisztelője még mindig zavarban van: miért is lépett ki Pozsgay az általa teremtett pártból?

Pozsgay Imre tisztelőjeként ugyanis nem fogadhatom el az olyan egyszerű magyarázatot, hogy túl kicsi neki az MSZP ahhoz, hogy annak egyik vezetőjeként főszereplője lehessen a magyar politikának. Miután 1983-ban egy ízben meghívtam előadást tartani a Közgazdaság-tudományi Intézetbe, majd 1985 és 1988 között mint a népfront országos tanácsának általa felkért tagja elég közelről követhettem politikai lépéseit, le kell szögeznem: meggyőződés, politikai elkötelezettség vezette. Amikor 1982-ben először hallottam őt az intézeti szemináriumon, ugyanazt az álláspontot képviselte 1956-ról, mint amit fél évtizeddel később nyilvánosan is megfogalmazott. Meggyőződése vezette, amikor a népfront intézményét sajátos belső ellenzéki platformmá tette, s amikor ehhez többek között a reformközgazdászok között is kereste a szövetségeseket. Ez a meggyőződés, a kommunista pártállammal szemben álló baloldali, szocialista volt, amely az ország érdekeit a párt érdekénél előbbre valónak tekintette. Ha ez így van, miért hagyta el most az MSZP-t?

Meggyőződése vitte el Lakitelekre is. És Lakitelek hangsúlyos felemlegetése mind a levélben, mind a rádióbeszélgetésben – azt hiszem – kulcsot ad kezünkbe lépésének megértéséhez. Ha jól értem a dolgot, Pozsgay Imrének két baja volt saját MSZP-beli létével.

Világosan megfogalmazza az MSZP-nek írt levélben: neki nem a szocialistákkal, hanem a jelenlegi magyar pártrendszerrel van baja. Mint politikus ő a magyar progresszió vezéralakjaként, a szocialista és nemzeti erők összefogójaként lépett fel a nyolcvanas évek közepén, a pártállam eróziójának idején. Úgy ítélte meg, hogy mint a nép bizalmát személyében élvező valaki eredményesen léphet fel a köz bizalmát elveszítő Kádárral, majd a csak az apparátus bizalmát élvező Grósszal szemben. Joggal vélte így: a népszerűségi lista élén állt, személyében – s csak személyében – össze tudta fogni az egykori MSZMP reformerőit és a népieseket, támaszkodva egy szélesebb reformértelmiségi háttérre. A kérdés nem az, hogy kötött-e valamiféle explicit paktumot az MDF vezetőivel, hanem hogy erre a személyre szabott szerepre tűnt alkalmasnak a köztársasági elnöki funkció. Pozsgay elnökségét az MDF vezetősége is elfogadta.

A dolog nem azon hiúsult meg, hogy az SZDSZ kezdeményezte népszavazás megakadályozta a közvetlen elnökválasztást. Azon bukott meg, hogy a magyar fejlődés túlszaladt azon a – más kelet-európai országokra jellemző – megoldáson, hogy egy kiemelkedő személyiség önmagában válik politikai erővé, intézménnyé. A hazai folyamat gyorsan eljutott a többpárti parlamentarizmushoz, amikor a szomszédoknál bevált szereposztásra nincs szükség.

Emlékezzünk: Lakitelken olyan politikai törekvések léptek szövetségre, amelyek mind idegenkedtek a többpárti parlamentarizmustól. Milyen nehezen fogadta el Csoóri Sándor vagy Csurka István az MDF párttá válását! A „pártoskodás ismételt elutasítása szabta meg a Hazafias Választási Koalíció, a Magyar Néppárt politikai vonalát. A „pártoskodással”, a széthúzással szembeni aggodalmakra hivatkozva érveltek Pozsgay támogatói az MSZP-ben, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságban annak idején a közvetlen elnökválasztás, a nagy tekintélyű köztársasági elnök nélkülözhetetlensége mellett.

Az egykori ellenzék nagy pártjai azonban kevés dologban értettek annyira egyet, mint a pártelvű parlamentarizmus igenlésében. Szemben a csehszlovák vagy román modellel, a magyar ellenzékiek a parlamenti pártok és a kormány meghatározó szerepét akarták. Ez tette tehetővé Antall, Kónya, Kis és Tölgyessy gyümölcsöző együttműködését a háromoldalú tárgyalásokon. A tavaszi választások megmutatták: a magyar lakosság elfogadja a modern pártelvű parlamentarizmust. A pártok fölött álló politikai törekvések megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ha Magyarországnak szüksége lett volna olyan személyiségre, aki képes a pártállammal szemben álló baloldali és népi törekvések egyesítésére, akkor ez a személy nem lehetett volna más, mint Pozsgay Imre, de Magyarországnak nem volt és nincs szüksége ilyen személyiségre.

A Magyar Szocialista Párt mára tudomásul vette, hogy nem több a hat parlamenti párt egyikénél. Ha nem is teljesen jószántából, de mára megszabadult az állampártiság maradványaitól. Egy kicsiny parlamenti párt vezetőjének lenni – ez valami más, mint amit Pozsgay Imre a politikáról feltehetően elképzelt, s amit ország s világ képzelt két évvel ezelőtt Pozsgay Imre politikai szerepéről.

De eltérni látszik Pozsgay Imre elképzeléseitől az MSZP politikai vonala is. Ez lehet a másik ok, ami kilépésre késztette őt. Lakitelken – és már korábban is – valamiféle baloldali népiség hozta össze Bíró Zoltánékkal, amely a mai MDF konzervativizmusával és az egykori demokratikus ellenzék liberalizmusával egyaránt szemben áll. (Gondolom, erre érti levelében a nemzeti centrum kifejezést, ugyanazt, amit Csurka István a később létrejött kormánykoalíció jellemzésére tavaly augusztusban használt.) Ezért is nem hívták meg Lakitelekre a mai szabad demokratákat, nemcsak a Beszélő körét, de a reformközgazdászokat sem. Ez az eszmei közösség szolgált volna az MDF és a reformkommunisták kormányzati együttműködésének alapjául.

Annak nyomán azonban, ahogy az MDF mai vezetése ettől a korai platformtól eltávolodott, és ahogy az MSZP a parlamentben ellenzékbe szorult, a párt mindinkább közel került a másik két ellenzéki párthoz. Az a felvilágosult baloldaliság, amely egyre nagyobb teret nyer az állampártiságától megszabadult MSZP-ben, inkább a kormánykoalíció bornírt konzervativizmusától érzi magát fenyegetve, mint az SZDSZ-től és a Fidesztől. Az MSZP parlamenti fellépései gazdasági és társadalompolitikai ügyekben sokszor alig különböznek az SZDSZ szociálliberalizmusától. Az MSZP és az MDF közötti baloldali népies kapcsolódás lehetősége pedig egyre inkább ködbe vész.

Ebben a helyzetben jutott Pozsgay Imre arra a logikus gondolatra, hogy elhagyja az MSZP-t. Szemlátomást szeretné Bíró Zoltánnal újraalakítani azt a sohasem volt baloldali népies tömörülést, ami a Demokratikus Magyarországért Mozgalom is tehetett volna.

Hogy ez sikerül-e nekik, nem tudom. Nem hinném, hogy komoly perspektívája lenne egy olyan új politikai pártnak, amely nem tud karakterisztikusan sajátos és meggyőző gazdasági koncepcióval fellépni, márpedig erre Pozsgay Imrének és Bíró Zoltánnak kevés esélye van.

Pozsgay Imrének viszont semmi alapja nincs arra, hogy parlamenti mandátumát magával vigye; téves az az állítása, hogy míg a képviselőjelölt a párté, a képviselő a nemzeté. Király Béla és Király Zoltán egyéni kerületben győzött, nekik joguk van frakciót váltani; Pozsgay Imre azonban az MSZP megyei listavezetőjeként jutott a parlamentbe. Az általa vezetett Bács megyei lista egyáltalán nem erős, országosan a harmadik leggyengébb eredményt érte el a megyék között. A szavazatok tehát, amelyekkel Pozsgay Imre az Országgyűlésbe került, nem neki, hanem az MSZP-nek szóló szavazatok, a mandátum az MSZP-t illeti. Az egyedüli korrekt eljárást, ha lemond mandátumáról, korrekt politikusok – mint legutóbb a Zöldpártot elhagyó Otto Schily – Nyugat-Európában ezt teszik. Pozsgay Imre korrektségében pedig nincs okunk kételkedni.

• Beszélő