Radványi Ákos

Nyomtatóbarát változat

Nemrégiben Antall József újabb levelet írt Göncz Árpádnak.

A „nyílt levél” formáját öltő írásmű – a bőséges alkotmánybírósági idézetek mellett – az Országgyűlés kulturális, oktatási, tudományos, sport-, televízió- és sajtóbizottsága javaslatának megfelelően kezdeményezte a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnökének felmentését. A levél utalt arra, hogy „a bizottság egyhangúlag alkalmatlannak minősítette Gombár Csabát a Magyar Rádió elnöki tisztének további betöltésére”, és a „Gombár Csaba által tanúsított magatartás” pedig „kizárja, hogy a felelős kormány vezetőjeként” Antall József eltekinthessen a felmentés kezdeményezésétől. Hankiss Elemér esetén a bizottság – a levél állítása szerint – az utódlás megoldására tett javaslatot, ezért a miniszterelnöki levél kilátásba helyezte ilyen intézkedés megtételét.

Erre figyelemmel a két médiumelnök felmentését a miniszterelnök különböző – első esetben július 1-ji, a második esetben szeptember 15-i – határidővel javasolta.

Nincs értelme találgatni, e levél alapján köztársasági elnökünk milyen lépésre készül. De talán érdemes kimondani néhány aggályt, amelyek e levél olvasójában felmerülhetnek.

Szeret…

Az 1990. évi LVII. törvény 1. (1) bekezdés szerint a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnökének kinevezése a miniszterelnök javaslatára, a bizottsági meghallgatás után történik.

A bizottsági meghallgatás szerepe itt nyilvánvalóan eltér attól az esettől, amikor a meghallgatás a kormány tagjának beszámoltatását vagy más célt (házszabály 21. § /3/ és /4/ bek.) szolgál.

Az Alkotmánybíróság 48/1991. (IX. 26.) AB határozata szerint a jelölt meghallgatása és az állásfoglalás eljárási érvényességének kellékei, megtörténtüket a köztársasági elnöknek a kinevezés, felmentés jogi (formai) előfeltételei között vizsgálnia kell.

Az már nem tisztázott, hogy a bizottsági meghallgatásnak ebben a körben ténylegesen mi a szerepe. Van olyan álláspont, amely szerint a törvényhozó azért iktatta a kinevezési (felmentési) eljárásba az Országgyűlés illetékes bizottságát, hogy ezzel magába a kinevezési, felmentési eljárásba is átemelje a kinevezési, felmentési eljárás szabályozásával kapcsolatos alkotmányos követelményt: a pártok közötti – a kormányzó többségnél szélesebb körű – legalább kétharmados egyetértést.

Ennek az álláspontnak ellentmond az az alkotmánybírósági tétel, miszerint „a pártok konszenzusa, meg kevésbé a parlamenti pártok konszenzusa nem alkalmas arra, hogy alkotmányos garanciát nyújtson alapjog megvalósulásának teljességére”. (De akkor kérdés, hogy az alkotmányos alapjogok legtöbbje esetében az alkotmány miért kíván a törvényi szabályozáshoz kétharmados többséget?)

Van olyan álláspont, amely szerint a bizottság a kinevezendő (felmentendő) személy alkalmasságáról, alkalmatlanságáról dönt.

Ennek az álláspontnak ellentmond az az alkotmánybírósági tétel, miszerint az eljárásban közreműködő szerv állásfoglalását a köztársasági elnök csak akkor köteles bevonni a döntés előtti mérlegelésbe, ha törvény kifejezetten így rendelkezik. Az 1990. évi LVII. törvény ilyen kötelezést nem tartalmaz, sőt az Alkotmánybíróság kifejezetten kirekeszti a mérlegelés köréből – felmentés esetén – a javaslatnak a felmentendő személyre vonatkozó vizsgálatát. Ha pedig a köztársasági elnök nem mérlegeli (nem mérlegelheti), hogy a kinevezendő (felmentendő) személy a bizottság véleménye szerint alkalmas vagy alkalmatlan tisztsége betöltésére, értelmetlen az eljárásnak ilyen célt tulajdonítani.

Nem szeret…

Ha a bizottság – pl. mint az előterjesztő véleményező, tanácsadó szerv – valóban az alkalmasságról, alkalmatlanságról dönt, aggályos, hogy sem jogszabály, sem országgyűlési határozat nem rendezi a meghallgatás eljárási szabályait. Ilyen szabályokra feltétlenül szükség lenne ahhoz, hogy a bizottság ne kerüljön szereptévesztésbe (ne képzelje magát se fegyelmi tanácsnak, se bíróságnak, se számonkérőszéknek). Ilyen szabályokra szükség lenne a fair eljárás biztosításához is.

Ha a bizottság valóban az alkalmasságról, alkalmatlanságról dönt, aggályos, hogy sem jogszabály, sem országgyűlési határozat nem rögzíti a bizottsági állásfoglalással kapcsolatos követelményeket. Tisztázatlan, hogy milyen szavazási eljárásban, milyen szavazati aránnyal hozott döntést kell a bizottság véleményének tekinteni. „Egyhangúlagos”-e egy olyan döntés, amelynek meghozatala során a hat parlamenti párt képviselői közül három párt képviselői – a döntéshozatal elleni tiltakozásuk jeléül – elhagyták a döntéshozatal helyszínét.

Ha a bizottság valóban alkalmasságról, alkalmatlanságról dönt, aggályos, hogy sem jogszabály, sem országgyűlési határozat nem írja elő számára az indokolási kötelezettséget. A felmentés – mint a kinevezéssel létrejött munkaviszony megszüntetésének egyik módja – törvényi szabályozása ugyanis megkívánja a felmentés okának megjelölését oly módon, hogy annak megalapozottsága, a valóságnak megfelelő volta ellenőrizhető legyen. Az Alkotmánybíróság a felmentés megtagadása (tehát az aktus meg nem történte) esetére is kiterjesztette az indokolási kötelezettséget. Tekintettel azonban arra az ellentmondásra, hogy az Alkotmánybíróság 36/1992. (VI. 10.) AB határozata értelmében a felmentendő személyre tett javaslatot (tehát a felmentendő személy alkalmasságát vagy alkalmatlanságát) nem lehet vizsgálni, bármely indokolási kötelezettség csak az eljárásban részt vevő szervek kölcsönös együttműködési kötelezettsége fényében értelmezhető.

Az Alkotmánybíróság a 8/1992. (I. 30.) AB határozatában megállapította, hogy az elnöki jogkör a kinevezés, felmentés esetén beágyazódik a legfelsőbb állami szervek döntési mechanizmusába, és erre figyelemmel a 36/1992. (VI. 10.) AB határozat külön hangsúlyozta, hogy e szervek hatásköreiket jóhiszeműen, feladataik teljesítését kölcsönösen segítve és együttműködve gyakorolják. Ha az előterjesztő a bizottság állásfoglalására hagyatkozva teszi meg előterjesztését a kinevezésre, felmentésre, nyilvánvaló, hogy ismernie kell a bizottság döntésének indokait. És mivel az Alkotmánybíróság határozata értelmében a köztársasági elnök kinevezési, felmentési jogköre kötött jogkör, vagyis csak az előterjesztésre jogosult javaslatára dönt, a miniszterelnök és a köztársasági elnök együttműködésének kölcsönössége nyilván akkor valósul meg, ha mindkettő megindokolja döntését.

Mindez persze nehezen értelmezhető akkor, amikor a kinevezési, felmentési eljárásban szereplők egyike sem hatóságként lép fel, így döntésük határozati formát nem ölt. Különösen nehezen értelmezhető a köztársasági elnök indokolási kötelezettsége akkor, amikor a kinevezés, felmentés megtagadásáról van szó, hiszen ezekben az esetekben nem is születik aktus (a kinevezést, felmentést jelentő aláírás). A helyzet értelmezhetetlenségét tovább fokozza, hogy jogrendünk indokolási kötelezettséget általában azokkal a jogalkalmazói döntésekkel kapcsolatban ír elő, amelyekkel kapcsolatban jogorvoslat igénybe vehető. Ezzel szemben a kinevezés, felmentés megtagadása a köztársasági elnök végleges, felülbírálhatatlan döntése.

Az országgyűlési bizottság eljárásának és a kinevezési (felmentési) folyamatban közreműködők döntésének szabályozása tehát az alkotmányossági előírások teljesítésére nem alkalmas.

Szívből…

Ha a bizottság valóban az alkalmasságról, alkalmatlanságról dönt – és állásfoglalását az előterjesztő figyelembe veheti –, aggályos, hogy sem jogszabály, sem országgyűlési határozat nem rögzíti, egy személy mikor alkalmas, illetve mikor alkalmatlan a közmédia elnöki tisztének betöltésére.

A kinevezésnek (a bizottsági meghallgatás tényén kívül) törvényi feltétele nincs, így egy médiumelnöknek nem kell megfelelnie sem életkori, sem állampolgársági, sem szakmai követelményeknek, nem kell büntetlennek lennie, és vele szemben összeférhetetlenségi szabályokat nem állítottak.

Még bonyolultabb a kérdés felmentés esetében. Ebben az esetben az alkalmatlanság beállhat egészségi ok miatt. A tisztség további betöltésére való alkalmatlanság feltételeit ezen túl jogszabály nem rögzíti. Így arról, hogy ki alkalmas és ki alkalmatlan, csak találgathatunk.

Az bizonyos, hogy az alkalmatlanság megállapítására irányuló eljárásban tanúsított magatartás – önmagában – nem alapozhatja meg az alkalmatlanságról szóló döntést. Ha valakit vád alá helyeznek valamely bűncselekmény elkövetése miatt, nem azért ítélik el – egy jogállamban –, mert a kihallgatása során kétségbe vonja a bíróság hatáskörét, vagy engedély nélkül távozik a tárgyalóteremből.

Meghatározott feltételek hiányában feltehetően akkor állapítható meg a kinevezett személy alkalmatlansága, ha tevékenysége során nem igazolja a kinevezésekor belé vetett bizalmat. Médiumelnökök esetén – alkotmányosan – ez akkor következhet be, ha vezetésük alatt a rádió vagy a televízió nem képes a teljes körű, kiegyensúlyozott arányú, valósághű tájékoztatásra, azaz a sajtószabadság érvényesülésének biztosítására.

Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban azonban sarkigazságként rögzítette, hogy „jogállamban az államszervezet demokratikus működésének éppúgy, mint az alapjogok biztosításának jogi garanciái vannak, amelyek személyre tekintet nélkül működőképesek”. Ez az állítás persze önmagában – mint ahogy a világ emberek nélkül – „működésképtelen”.

Nem ér semmit a legtökéletesebb törvény sem, ha a bíró, a hatósági ügyintéző személye nem garantálja a tényállás teljes felderítésére való törekvést, az emberséges eljárást, az igazságos döntést. Nem ér semmit a legtökéletesebb tanterv sem, ha a pedagógus személye nem garantálja, hogy tudását képes átadni a fiatalságnak, személyes példája megfelelő hatással van tanítványaira. Nem ér semmit a legtökéletesebb zenemű sem, ha az előadóművész személye nem garantálja, hogy a mű szépségét be tudja .mutatni a hallgatóságnak. És nem ér semmit a legtökéletesebb elmélet sem (amelynek megszületését egyébként az emberek garantálják), ha annak gyakorlati megvalósulása (amely szintén az emberektől függ, és az emberek életére van kihatással) lehetetlen.

Igazán…

Megfelel-e az alkotmányos követelményeknek az olyan levél, amelyben a felmentési eljárás kezdeményezője „minden tisztelete és megbecsülése ellenére” kioktatja a köztársaság elnökét alkotmánybírósági határozatok helyes értelmezésére?

A felmentési eljárás kezdeményezője bármilyen ürüggyel leszűkítheti-e azt a határidőt, amely döntéshozatalra a köztársasági elnök rendelkezésére áll, és amelynek „ésszerű” tartamát – a különböző elnöki feladatok egyeztetésére figyelemmel – az Alkotmánybíróság is csak körülírta, de napokban, hetekben, hónapokban nem határozta meg?

Tartalmazhat-e az előterjesztő figyelemfelhívó levele (pl. a médiumelnökök személyének kiválasztásakor képviselt pártálláspontokról) olyan adatot, amelyet a rendelkezésre álló dokumentumok nem támasztanak alá?

Szembehelyezkedhet-e egy felmentésre irányuló hivatalos előterjesztés azzal az alkotmánybírósági értelmezéssel, miszerint a felmentés összhangba hozatala az államszervezet demokratikus működése felett való őrködéssel nem az előterjesztő miniszterelnök, hanem a felmentési jogkörrel rendelkező köztársasági elnök feladata? Megfeledkezhet-e bárki is arról a – valamennyi, a köztársasági elnök jogkörét értelmező alkotmánybírósági határozatban rögzített – körülményről, hogy a felmentés megtagadása a köztársasági elnök ügydöntő, végleges és felülbírálhatatlan határozata?

• Beszélő