A Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának ügyvivőbizottsága növekvő aggodalommal figyeli azt a tendenciát, amely – tudatlanságból vagy szándékos politikai demagógiából – össze akarja mosni a baloldaliság eszméjét a sztálinista diktatúrával. A sztálinisták ki akarták sajátítani a munkásmozgalom baloldaliságát – ma nem megtagadni kell azt, hanem vissza kell szerezni és meg kell becsülni hagyományainkat.
A százéves, baloldali szellemű magyar munkásmozgalom mindig is Európa élvonalához fűzte hazánkat, fontos eleme volt az újkori demokratikus fejlődésnek. Az első szakszervezetek a sokat emlegetett önszerveződés büszke példái voltak, a demokratikus jogokért, a politikai és gazdasági diktatúra elleni harcra szerveződtek. Legújabb kori történelmünknek ez az egyik leginkább vállalható és vállalandó hagyománya. Üldözte is minden diktatúra, a fasiszták éppúgy, mint a sztálinisták. A fiatal magyar demokráciától most e hagyomány megbecsülését várjuk – ám néha hiába. Jó példa erre a legújabb utcanév-változtatások néhány meglepő fordulata. Miért kellene például megszűnnie a Május 1. útnak éppen a századik évfordulóján annak, hogy a budapesti munkásság először ment ki május elsején az utcára általános választójogot követelni? Ha Rákosiék erőszakot tettek is május elsején, a munkásság több mint százéves nemzetközi ünnepét nem megtagadni kell, hanem megtisztítani a rádobált sártól.
És miért akarják elvenni Bokányi Dezsőnek, a kiváló munkásszónoknak és 1918-as munkástanács-vezetőnek az utcáját? Nem hagyhatjuk eltüntetni azok emlékét, akik valóban tettek valamit a magyar munkásságért. Sőt, visszaköveteljük azok nevét is, akiket a kommunista rendszer már igyekezett eltemetni.
Minél előbb őrizze utca Kéthly Anna nevét, aki kimagasló érdemeket szerzett a szakszervezeti és nőmozgalomban, akit hajthatatlan szociáldemokrataként Rákosiék öt évig tartottak börtönben, aki 1956-ban Nagy Imre minisztere lett, majd a forradalom bukása után az emigráció egyik legkonokabb politikai munkása. Halálát 1976-ban agyonhallgatta a pártirányítású sajtó – illő lenne most végre méltó emléket állítani neki.
Mónus Illés a két világháború között nemzedékek sorát nevelte a szakszervezeti akadémián, 1944-ben agyonlőtték a fasiszták, 1945-ben utcát kapott ugyan, de a „fordulat éve” után Rákosiék elvették tőle. Az ő rehabilitálásának is eljött az ideje. És folytathatnánk a sort Kunfi Zsigmonddal, Garami Ernővel és másokkal.
Nemzeti szégyen, hogy a magyar munkások nem emlékezhetnek harcos elődeikre, akik mai és holnapi harcaikhoz példát adhatnak. Az új demokratikus rendszernek feltámasztania kell ezt az emlékezetet, nem még jobban eltemetni. Az első független szakszervezeteket többek közt azért alakítottuk a Kádár-rendszer végnapjaiban, hogy helyreállítsuk a magyar munkásmozgalom megtépázott becsületét. Az azóta megalakult és hozzánk csatlakozott hetvenkét hiteles, független szakszervezet mintegy százezer tagja kötelességének érzi e nemes hagyományok őrzését és védelmét.
- Belföld [5]