Nyomtatóbarát változat

– Fodor Tamás a parlamenti munka kezdetekor javasolta, vizsgálja ki az Országgyűlés, hogyan kerülhetett hét megyei napilap április elején egyik napról a másikra a Springer–Budapest Kft. tulajdonába anélkül, hogy az új tulajdonos megfizette volna az MSZP birtokában volt lapok vételárát. A vizsgálatot – Vitányi Iván, Kósa Ferenc és aztán az MDF javaslatára – a Ház minden sajtóprivatizációs ügyre kiterjesztette. Hamarosan bebizonyosodott, ilyen parttalan feladatot nem lehet elvégezni, következésképp a bizottság azzal foglalkozhatott, amivel az MDF-es többség foglalkozni akart. Tíz tagja közül ugyanis négyen – Balázsi Tibor, Csurka István, Debreczeni József, az elnök és Schamschula György – a Fórumhoz tartoznak. A kereszténydemokratákat két személy – Gáspár Miklós és Ugrin Emese –, a többi pártot pedig egy-egy fő képviseli: Prepeliczay István (FKgP), Molnár Péter (Fidesz), Vitányi Iván (MSZP) és jómagam (SZDSZ). Ráadásul az elnök szavazata vitás esetekben kettőnek számít.

Méltatlan jelenetekre került sor. Az MDF-es többség azzal kezdte, hogy az ügyrendben főszabályként zárt üléseket határozott meg. Csak azért tartanak nyílt üléseket, mert kegyesen elfeledkeznek az ügyrendről, ugyanis, kínos volna elküldeni az újságírókat. Rendreutasították, vigyázzba állították a tanúkat. Határozatokat hoztak, amelyeket nem hajtottak végre, ha fordult a kocka. Ki akarták vizsgálni például a Magyar Nemzet ügyét, amikor azonban úgy látszott, hogy a kormány által támogatott francia Hersant-csoport szerzi meg a lapot, elfelejtették napirendre tűzni a kérdést. Elutasították javaslatunkat, hogy a Springer-ügyben kérjük ki a legfőbb ügyész véleményét, ellenben az ügyészséghez fordultak, amikor az MSZP pályázatot írt ki a maradék megyei lapok privatizációjára. A pályázati kiírást a legfőbb ügyész törvényesnek találta – ezt a választ nem tárták a bizottság elé, inkább, teljesen önkényesen, hetekig szüneteltették a bizottság munkáját. A Springer-ügyről készült szakértői jelentésről – amely felsorolta, milyen jogi eszközöket vehetett volna igénybe az MSZP mint laptulajdonos a Springer-akció ellen, ha tényleg meg akarta volna akadályozni lapjai átjátszását – a bizottság többségi határozattal kimondta, hogy nem kell figyelembe venni.

– Ezért léptél-e ki, avagy a Hack–Dornbach-féle házszabály-módosítás kudarca miatt?

– Ez a meglehetősen ízléstelen stílus, a szavazógépezet gátlástalan, sőt kihívó érvényre juttatása épp ott, ahol ennek a legkevésbé volna helye, egy vizsgálóbizottságban: végül is ez vezetett arra a döntésre, hogy ebben a méltatlan játékban nem veszek részt. (Tudni kell, hogy az MDF túlsúlyát a bizottságban nem a parlamenti pártarányok hozták létre, hanem egy rosszul megválasztott delegálási módszer.) A formális alkalmat a Hack–Dornbach házszabály-módosítási javaslat sorsa adta meg.

Nem ez a szabad demokrata javaslat volt az első arra, hogy a sajtóprivatizációs vizsgálóbizottságnak és általában a vizsgálóbizottságoknak a szénáját rendbe hozzuk. Megalakulása után egy hónappal a bizottság kiadott egy ún. többségi jelentést, amely azt javasolta, hogy a kormány váltsa le a kiadóvállalatok vezetőit, és vegye teljes egészében az irányítása alá a sajtó privatizációját. Ezt a „többségi” jelentést csupán másfél párt írta alá, nevezetesen az MDF és a kereszténydemokraták egyik képviselője, Gáspár Miklós. A „kisebbségi” jelentés, amelyet valójában három párt képviselői fogadtak el, egyebek közt éppen arról szólt, hogy a vizsgálóbizottság működésképtelen, ha pártszempontból nem kiegyenlített.

Nehéz eldönteni, hogy a bizottság volt-e a kormány szándékainak végrehajtója, nevezetesen, hogy a sajtóprivatizáció irányításával teremtsenek hasonló helyzetet ahhoz, amit Csurka István a sajtó közvetlen kézbevételével javasolt elérni. Vagy pedig fordítva, a vizsgálóbizottság az MDF mozgalmi sajtópolitikusainak nyomásgyakorló szerve volt a kormányra, hogy ezt a politikát elfogadtassa. Mindenesetre a látszattal sem törődve alávetették a bizottságot ennek a törekvésnek.

A plenáris üléseken először a kisebbségi jelentést vették semmibe, aztán Molnár Péter indítványát a sajtóprivatizációs vizsgálóbizottság arányainak rendbe tevésére. Ezután következett a Hack–Dornbach-féle javaslat, amely alaposan, a Házszabályban tette volna rendbe egyszer s mindenkorra a vizsgálóbizottságok ügyét. E javaslat kudarca vezetett el végül is a kiválásomhoz, hiszen az MDF a szavazással lényegében bejelentette, nem hajlandó normális parlamenti váltógazdálkodásban gondolkodni, legalábbis egyelőre.

Magából a szavazásból kiderült ugyan, hogy sok MDF-es megértette Hack Péter érvelését, amely szerint az ilyen típusú vizsgálóbizottságokban a pártoknak egyenlő arányban kell szerepelniük (akárcsak sok európai parlament gyakorlata szerint). Nem kapta meg a kétharmados többséget. Ismét győzött a mozgalmi szárny, amely egyszerűen képtelen stabil, minden párt számára használható parlamenti intézményekben gondolkodni. Hiába mondják nekik: ha ti lesztek kisebbségben, ugyan mit szólnátok egy olyan vizsgálóbizottsághoz, amelyben nem a tények számítanak, hanem az, hogy melyik párt van többségben? Egyszerűen nem hallják meg a különbséget állandó bizottság és vizsgálóbizottság között, és felháborodottan ismételgetik: az SZDSZ nem akarja, hogy a bizottságokban is a választásokon megnyilvánuló népakarat érvényesüljön.

Magyarán, azt mondják, amit a választási plakátjuk: „Mi leszünk itt”, ezer évig, de legalább negyvenig. Amire mi azt válaszoljuk (Micimackó után szabadon), amit a vizsgálóbizottságban is megpróbáltunk elmondogatni: kérem, ez nem tény, tény, tény, hanem afféle egyszerű vélemény.

Nem azért húztam ki magam évtizedekig egy olyan rendszerből, ahol szavazásra felemelt karokkal varázsoltak tényeket a véleményekből, hogy most töltelék legyek egy MDF-es sajtópolitika hurkában. Őszintén megmondom, nagy megkönnyebbülést jelent a számomra, hogy ebből a bizottságból kiszabadulhatok.

• Belföld