1987. szeptember 27-én – Lezsák Sándor közelebbi pátriájában – összejövetelt szervezett a népi értelmiség egy csoportja, s részvételre bírta Pozsgay Imrét is. Pozsgay azonban jelenlétét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ne legyen ott a meghívottak között a demokratikus ellenzék számos (általa megnevezett?, vagy közismerten kényes ízlésének eo ipso meg nem felelő?) képviselője. Mutatóba azonban, hogy a teljes elzárkózást ne lehessen a szemükre hányni, meghívták Vásárhelyi Miklóst és Konrád Györgyöt. Előbbi a meg nem hívottakkal szolidaritandó nem ment el, Konrád, a híd szerepét vállalva, elfogadta a meghívást, és az urbánusok (?) egyedüli képviselőjeként föl is szólalt a tanácskozáson.
A jelenvoltak pontos létszámát nem ismerem, a megszólalók (megszólalásuk sorrendjében) az alábbiak voltak: Lezsák Sándor, Fekete Gyula, Pozsgay Imre, Csurka István, Benda Kálmán, Bihari Mihály, Gombár Csaba, Makovecz Imre, Szabad György, Csengey Dénes, Vásárhelyi Judit, Lengyel László, Fasang Árpád, Konrád György, Elek István, Püski Sándor, Bíró Zoltán, Szesztay András, Ablonczy László, Salamon Konrád, Pomogáts Béla, Morvay László, Varga Csaba, Tóth János, Bába Iván, ifj. Fekete Gyula, Hídvégi Máté, Dénes János, Czakó Gábor, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Bégány Attila, Kósa Ferenc, Tóth Károly Antal, Bogárdi Zoltán, Krasznai Zoltán, Szécsi Margit, Pozsgay Imre (másodszor), Fekete Gyula. Időhiány miatt írásban adta át hozzászólását Für Lajos, Sánta Ferenc, Vígh Károly, Kodolányi Gyula, Bakos István, Bertha Zoltán, Kozma Huba, Filep Tamás, Serfőző Simon.
Az élőszóban elhangzó hozzászólásokat magnetofonszalagon rögzítették és onnan legépeltették, majd ehhez csatolták az írásban leadott dolgozatokat. Azonnal szóba került a tanácskozás jegyzőkönyvének könyv alakban történő megjelentetése, s ehhez mindenképpen egy nem professzionális kiadót kellett találni, mégpedig két okból. Egyrészt, mert ott sokkal rövidebb az átfutási idő (ne feledjük, még csak ’87-et írunk!), másrészt nagyobb esélye van a kiadásnak egyáltalán. A kézirat, 13,9 szerzői ív terjedelemben, fenti megfontolások alapján került az Országos Közművelődési Központ Művelődéskutató Intézetéhez 1987. december elején. A kötet körül az OKK-nak akkor még munkatársa, a minden lében kanál Varga Csaba (is) bábáskodott, „segített” a kiválasztandó lektorok „megnyerésében”, és közvetített a szerkesztők, a kiadó és a lektorok között.
A kor szokásának megfelelően kiadás előtt két lektort kellett szerezni, s csak a lektori vélemények után lehetett a Kiadói Főigazgatósághoz folyamodni kiadási engedélyért. A kötetet hárman szerkesztették (volna): Bíró Zoltán, Csurka István és Für Lajos. Felsőbb sugallatra a két lektor Márton János, az Agrárgazdasági Kutatóintézet nyugalmazott igazgatója, a HNF funkcionáriusa és Pozsgay Imre fullajtárja, Vass Csaba lett.
A lektori jelentések 1988. január 8-i és 11-i dátummal érkeztek meg a kötet intézeti szerkesztője, Török Gyöngyvér kezeihez. A kötet kiadását a Művelődéskutató Intézet erre illetékes és kevésbé illetékes munkatársai lelkesen fogadták, s a minél gyorsabb megjelenés érdekében egyidejűleg többen kezdtek hozzá a szerkesztői munkához, ugyanis a legépelt hozzászólások zöme szerkesztetlen, s a szerzők által autorizálatlan volt.
Márton János szűk másfél oldalas lektori véleménye szerint: „a kötet hűen tartalmazza a Lakitelken elhangzott előadást, hozzászólásokat és az összegezést. Ezenkívül 55 oldalon az utólag írásban benyújtott hozzászólások is csatlakoznak a jegyzőkönyvhöz.” Majd így folytatja: „…a lektornak csupán a közreadás oldaláról jut érdemleges feladat. A szöveget két szempontból bíráltam: 1. Ne legyen benne nemzeti érdekeinket sértő részlet. 2. Etikailag elfogadható véleményeket tartalmazzon.” Ezek után öt konkrét változtatási javaslattal áll elő, pontos oldalszámot megjelölve. Ezek közül ma már komikus, hogy elhagyni javasolja azt a „veszélyesen felszínes summázást, hogy most már a legtöbb közgazda bevallja, hogy kommunizmus nem lesz. Ez a megállapítás etikátlan, mert senki sem számolta össze a közgazdák ilyen irányú véleményét.” Egyébként a kötetet kiadásra javasolja.
Vass Csaba a tőle megszokott alapos munkát nyújtotta lektori véleményében is. Már a bevezetőt az egyrészt-másrészt viceházmesteri dialektika jellemzi. Íme erre a ragyogó példa: a „…felszólalásokat a közmegegyezés mai kritériumainak, illetve a tanácskozásról készült tájékoztatóban megfogalmazott normáknak – mint demokratikus szocializmus, a magyarság nemzeti érdekei stb. – megfelelő alakban javaslom közölni”. A közmegegyezésre való utalás mögül már az első bekezdésben kilátszik a pozsgaysta lóláb. Vass Csaba nem szégyenlős, és nem tartja etikátlannak, hogy a szövegekbe belenyúljon: „…némelyik felszólaló egy-egy kijelentése, megjegyzése ne kerüljön közlésre. E kihagyások azonban a felszólaló mondanivalóját nem teszik semmissé!” Világos: én tudom jobban, hogy ki mit is akart mondani. Nézzünk néhány konkrét példát ízelítőül Vass Csaba változtatási, kihagyási javaslataiból.
„…Csengey Dénes szövegében javaslom a »sztálini világbirodalom« helyett a sztálini világhatalom kifejezés használatát.”
„Vásárhelyi Judit felszólalásából javaslom elhagyni a több száz, több ezer itt rekedt és illegálisan itthon tartózkodó magyarra való utalást. (Mert ha nem utalunk rájuk, akkor nincsenek – K. Gy.) Hivatkozási alapot adhatnánk a megtorlás mészárszékeit felállítani vélhetően nem rest román hatóságoknak.”
„Konrád György hozzászólásából a »magyar nemzeti függetlenség« mondatrészt javaslom kihagyni.”
„Krasznai Zoltán felszólalásából a 253. oldal 3. bekezdését javaslom a »Kádárra« történő utalás nélkül közölni.”
„Für Lajos hozzászólásából a »paranoiás, sovén gyűlölet« maradjon ki, vagy helyette csak »gyűlölet« maradjon.”
„Sánta Ferenc hozzászólásából az »Át kell adni a hatalmat« kezdetű mondat maradjon ki, vagy így módosuljon: »Meg kell osztani a hatalmat…« vagy »a társadalom ellenőrzése alá kerüljön«” (ti. a hatalom – K. Gy.)
1988. január 25-i dátumot visel az az űrlap, amely a Kiadói Főigazgatóságnak Vitányi Iván aláírásával ment el. Ebben a „Kötet címe” rovatban ez áll: Lakitelek, 1987. szeptember 27. A magyarság esélyei. A kiadvány célja: szakmai tájékoztató. Példányszám: 20 000 (húszezer). ISBN-szám: 963 5211775.
A válasz példás gyorsasággal és példátlan rafinériával fogalmazva érkezik. Dátuma 1988. február 14. De álljon itt a rövid elutasító levél:
„Vitányi Iván főigazgató elvtárs
Országos Közművelődési Központ
Budapest I., Corvin tér 8.
Kedves Vitányi Elvtárs!
Tájékoztatom, hogy a Művelődési Minisztérium vezetése nem ért egyet azzal, hogy a Művelődéskutató Intézet, illetve az Országos Közművelődési Központ főigazgatója kiadója, felelős kiadója legyen egy, a tevékenységi körébe nem illeszthető dokumentumnak.
Ennek megfelelően a kiadvány tartalmának vizsgálata nélkül a kéziratot mellékelten visszajuttatom Önnek.
Budapest, 1988. február 15.
Elvtársi üdvözlettel:
Inkei Péter
főigazgató”
Inkei Péter, aki hosszú éveket töltött a Kultúrkapcsolatok Intézetében (a Kádár-korszakbeli kultúraelhárítás belügyi lerakatában), már olyannyira óvatos, hogy nem nevezi nevén a gyereket, nem mondja ki, hogy mitől tagadja meg a nihil obstatot. Sőt, a kiadvány tartalmának minősítésétől is eltekint.
Amíg az engedélyezési ügylet zajlott, a Művelődéskutató Intézetben rohammunkában és eufórikus lelkesedéssel folyt a kötet kiadásra előkészítése: a szerkesztés, a címlap terveztetése (a régi Mozgó Világ Helle Máriája volt a tipográfus, a Szárszó 1943 c. kötetre rímelő borítóval), tárgyalás a debreceni Alföldi Nyomdával stb. Inkei Péter főcenzori, s tudjuk: megfellebbezhetetlen elutasítása után reménytelenné vált a lakitelki konferencia jegyzőkönyvének kiadása. Még néhány kósza hír eljutott a kiadóhoz, hogy talán máshol megjelentetik a mára szentírásként tisztelt Nagy Opust, lezajlott néhány telefon is, de ezek csak megerősítették, hogy a kötetet nem lehet megjelentetni.
Ennyi a rövid története annak, hogy miért nem lehet levenni a polcról a ’87-es lakitelki tanácskozás jegyzőkönyvét. Ám ma már annyian és annyiféleképpen hivatkoznak a lakitelki gondolatra, hogy félő, a legjobb lenne a teljes dokumentumot elveszettnek nyilvánítani, mert akkor garantáltan csak apokrif változatok kerülhetnének forgalomba, s ki-ki a maga verzióját tekinthetné autentikusnak. Vagy talán sürgősen ki kellene adni, s ezzel elejét venni a további hivatkozgatásoknak, mert kiderülne, hogy ott nem történt más, mint egy elsietett kézfogó a párt és a kisajátítók-kirekesztők között? S most ennek isszuk a levét?
P. S.: Anno, a régi, szép, kádárista, lágy diktatúrában, akik komolyan vettük magunkat s ellenzéki tevékenységünket, megtaláltuk a módját, hogy amit ki akarunk adni, az meg is jelenjék. ’87-ben még jelent meg szamizdat…
- Belföld [6]