Batta András

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Beethovent szinte egész életén át végigkísérték zongoraszonátái; az elsőt úgy húszéves kora körül kezdte komponálni, az utolsót halála előtt néhány évvel fejezte be, s az op. 2, numero 1, valamint az op. 111-es mű között majdnem harminc év telt el. Beethovennek nagyon sokat jelentett a zongora, ő maga kiváló virtuózként kezdte muzsikuspályáját, és minden bizonnyal szerte Európában koncertezett volna, ha nem hatalmasodik el rajta már viszonylag fiatal korában végzetes fülbaja. Mindenesetre a zongoraszonáta műfaja Beethoven legszemélyesebb megnyilatkozási lehetősége maradt, legmerészebb ötleteit, zenei újításait mindig először a zongoraszonátákban alkalmazta és próbálta ki. A 32 zongoraszonáta egyetlen hatalmas ciklusként tehát egyfajta hangzó monográfiával ér fel, így kapjuk a leghitelesebb Beethoven-portrét. Manapság egy ilyenfajta óriási vállalkozást kevés művész enged, engedhet meg magának. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy egy ilyenfajta teljesítményhez jó adag fanatizmusra is szükség van. Önt mi motiválta?

Fellegi Ádám: Ez elsősorban érzelmi kérdés. Az ember úgy nyolc-tíz éves korában kezd el először Beethoven-szonátákkal foglalkozni, aztán ezek a művek tovább kísérik tananyagként a konzervatóriumban, a Zeneakadémián, s a repertoár állandó részeként egész pályáján. A 32 szonáta a zongoristák bibliája. Vizsgák, versenyek szinte el sem képzelhetők Beethoven-szonáták nélkül. A mostani hangversenysorozatom ötlete azonban éppen hogy nem a szokás hatalmának engedelmeskedik, hanem – az elmondottakkal látszólag ellentmondásban – a Beethoven-zene fontosságára és értékeire kívánja nyomatékosan felhívni a figyelmet. Az utóbbi években ugyanis a Beethoven-kultusz itthon is és szerte a világon meggyengült. Ennek elsődleges oka valószínűleg az, hogy lassanként eltűnt az a polgári réteg, amelynek tagjai kötelező kulturális rítusként minden hangversenyévadban végighallgatták a kilenc Beethoven-szimfóniát, az összes vonósnégyest, illetve maguk is házimuzsikáltak. Márpedig a magyar, osztrák, cseh házimuzsikálás repertoárjának a gerincét német zeneművek képezték, s a német zene központi alakja Beethoven volt. Schubert, Liszt, Schumann, Brahms, de még a huszadik század nagyjai közül is jó néhány – Schönberg, Alan Berg – Beethoven „köpönyege alól bújt ki”, tehát a hangverseny-látogató polgárság mintája, mércéje, istene – a zene terén – Beethoven. Sajnos ez a fajta közönség ma már nem létezik. Persze „utolsó mohikánok” akadnak, általában azonban megszűnt az a közeg, amelyben a Beethoven zene százötven évig természetes körülmények között élt és hatott.

Beszélő: A Beethoventől való elfordulás vajon nem függ-e össze azzal is, hogy az ötvenes években különösen Magyarországon talán túlzottan gyakran játszottak Beethoven-műveket egyoldalú válogatásban, azaz főként hősies karakterű kompozícióit. Manapság nem ilyen kort élünk, s éppen Beethoven legnépszerűbb erő- és energiazenéi vesztettek időszerűségükből.


F. Á.: Kétségtelenül ez is szerepet játszott a Beethoven-kultusz csökkenésében, de érzésem szerint nem olyan meghatározó mértékben, mint azt a kérdés sugallná. Ugyanis a hanyatlás nemcsak Magyarországon figyelhető meg, hanem Nyugat-Európában is, ahol semmiféle ideológia nem irányította Beethoven fogadtatását. Inkább arra gondolok, hogy az iskolai tananyag fokozatos megváltozása háttérbe szorította a klasszikus értékeket: Goethét, a görög auktorokat stb. A régi polgári réteg neveltetését teljesen meghatározta a klasszikus értékrend s ezen belül persze Beethoven zenéje. Ami meg a heroizmust illeti, szerintem heroizmusra ma legalább akkora szükség és igény van, mint bármikor máskor. Az ötvenes évek egyáltalán nem volt heroikus korszak, csak annak akart látszani. Most viszont létfontosságú volna az a szellemi vitamin, amit a Beethoven-zene tartalmaz.

Beszélő: Ha már a gyógyszerhasonlatot említette: „ellenjavallat” nincs?

F. Á.: Nincs. Beethoven ugyanis nem egyszerűen zeneszerző volt, hanem több annál. Nemcsak a hangok mestere volt, hanem nagy szellem s nagy ember is. Ez a három dolog csak igen keveseknél van meg együtt. Azt hiszem, nemcsak a zenei, esztétikai, történeti szempontok megismerése a fontos, hanem az az erő is, amely e művek által éltette magát Beethovent, és amely – intenzitásából mit sem vesztve – ma is bárki rendelkezésére áll, aki hajlandó találkozni a szonátákkal. Ennek az élménynek szeretnék a szolgálatába szegődni a koncertek előtt, amikor is megpróbálom megmagyarázni a szonáták érzelmi tartalmát. Tudom, az ilyenfajta megközelítés nem túl divatos manapság, s a finnyásabb zeneértők esetleg arisztokratikusan nézik. Mégis, úgy gondolom, hogy a régi művészetek jelképeit, kifejezési eszközeit igenis le kell fordítani. Ma már egyáltalán nem evidens, hogy például mit jelent egy Dürer-festményen egy korsó, vagy hogy a híres Van Eyck-képen, mely a jómódú polgár házaspárt ábrázolja a tükör előtt, a kutya a hűség szimbóluma és így tovább. Bizony nem árt, ha a tárlatvezető előveszi a hosszú pálcát, és felhívja a figyelmet bizonyos dolgokra. Ilyesfajta zenei vezetésre gondolok én is Beethoven zongoraszonátáinak „tárlatán”. Ki tudja azt a mai hangverseny-látogatók közül, hogy a d-moll például a halál hangneme volt, és ha megjelent egy d-moll hangzat, akkor a művelt hallgató azonnal az elmúlásra, a halálvágyra vagy éppen a haláltól való rettegésre asszociált?

Beszélő: Szálljunk alá a zene és az eszmék régiójából az anyagi lét realitásába, magyarán a pénz világába. A nyolc hangverseny nálunk egyelőre felettébb ritka jelenségként, magánvállalkozásként jön létre.

F. Á.: Igen, mégpedig a következő módon. A hangversenyeket a Széchenyi István Vállalkozási és Befektetési Kft. szponzorálja, ami annyit jelent, hogy ők fizetik a terembért és a plakátokat. A világhírű bécsi Bösendorfer céget képviselő Lign-Art Kft. ingyen bocsát a rendelkezésemre egy gyönyörű Bösendorfer zongorát, ami Beethoven zongoraszonátáihoz különösen alkalmas és inspiráló hangszer, hiszen hangja – bármennyire is a zongorázás mai követelményeire szabott – a Beethoven korabeli zongorák „szellemének” örököse. Ami az én honoráriumomat illeti, azt a vállalkozás sikere határozza majd meg: enyém a jegyek eladásából befolyt bevétel. Erre a lépésre azért kényszerültem, mert nálunk általában egy zongoraművész évente egy szólóestet kap a hivatalos, állami koncertrendező cégtől. Ami persze jócskán csökkenti a művészi lehetőségeket, s megnyirbálja az ambíciót. Úgy éreztem, ha többet akarok, a saját lábamra kell állnom. És itt szeretnék általánosságban is művésztársaimhoz fordulni. Jobb volna, ha többen követnék példámat, és megpróbálnának a jegybevételekből, azaz a közönség pénzéből megélni ahelyett, hogy állami szubvencióra várnának, netán ezért kilincselnének. Nem tartom erkölcsös dolognak, hogy a sztárok szuperhonoráriumaikat (akár százezer forintot koncertenként) állami szubvencióból kapják meg. Az ilyen hangversenyeken (melyeken a csillagászati gázsin kívül drága termek horribilis bére is jócskán megterheli a számlát, még telt ház esetén is) csak deficit van – a jegyek árát annyira nem lehet felemelni, hogy fedezze a költségeket. Ki fizeti a deficitet? A kulturális tárca fizeti abból az összegből, amit a nemzeti jövedelemből hasítanak ki erre a célra. Az élművészek parazitizmusa véleményem szerint éppen ebben rejlik. Zsebre teszik a pénzt, amelyet az államkassza bocsát rendelkezésükre, s elveszik azoktól, akik nem sztárok. A sztár megtehetné azt, hogy hazafiasságból kevés pénzért koncertezzék itthon, hiszen külföldön sok koncertje van, sok pénzt keres. Az teljesen helytelen kiindulás, hogy külföldön is magasak a honoráriumok, tehát itthon sem lehet „fillérekért” játszani. Én is hangversenyezek külföldön, szép gázsiért, de eszembe sem jut, hogy ezt a hazai hangversenyéleten számon kérjem és mintaként tekintsem.

Beszélő: Azt hiszem, éppen ez a rákfenéje napjaink magyar zenei életének, hiszen éppen ekörül folynak a nem éppen idealisztikus és művészies viták az Operaháztól kezdve a különböző hangversenyrendező cégekig, a rádiót és a televíziót is beleértve. Márpedig ezt a problémát a következő néhány évben nem lehet megoldani; Magyarországon egyelőre biztosan nem lesznek nyugati honoráriumok. Azt jelentse tehát ez, hogy nagyjainkról a gazdasági felemelkedésig le kell mondanunk?

F. Á.: A nyugati gázsikat szerintem nem szabadna érvként felhozni, mert egyszerűen nem alkalmazhatóak ma Magyarországon. Természetes, hogy ha egy takarítónő elmegy Bonnba, és ott takarít, akkor százszor annyit kap egynapi munkájáért, mint itthon. Ettől azonban még élhet az az igény, hogy a budapesti lakások is tiszták legyenek. De van a kérdésnek egy másik vetülete is. Ha azt mondja a kulturális kormányzat, hogy nagyjainkról semmiképpen sem mondhatunk le, tehát emberfeletti erővel megpróbáljuk anyagi igényeiket kielégíteni, ezzel óhatatlanul elsorvasztja a középmezőny művészeit, akiknek léte és tevékenysége az ország általános kulturális szintjének a záloga. Csak sztárokkal nem lehet organikus kultúrát építeni és fenntartani. Az én javaslatom az, hogy legyen verseny a művészek között, de a fair play szellemében. Ha valakinek szuperhonoráriumot fizetnek ki, akkor az ne a szubvenciót terhelje (vagy ne csak azt), hanem tükröződjék a jegyek árában is. Meglátjuk, hogy ha a hússzoros gázsi miatt tízszeresére emelik a jegyek árát, akkor vajon elmegy-e majd a közönség az illető koncertjére. És azokra is gondoljunk, akik ilyen jegyárakat nem képesek megfizetni. Velük mi legyen? Ne hallgassanak koncertet? Úgy gondolom tehát, hogy egyfelől a koncertjegyek a valós viszonyokat és költségeket tükrözzék. A sztárokért fizessünk sokat, de a nem közéjük tartozó, még mindig jó művészek is játszhassanak közönségüknek – jóval olcsóbban. Ezt nevezem én esélyegyenlőségnek, és egyben ez egy virágzó, szolid, egyenletesen fejlődő zenei, művészi élet záloga.

Beszélő: Köszönjük a beszélgetést.

• Belföld