Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Egy emlék

Olyan 8 éves lehettem, nagyanyámnál voltam nyáron Kovácsvágáson, és egyik nap nem volt mit enni. Vágáshután, a szomszéd faluban lagzi volt előző este, nagyanyám kézen fogott, és vitt, hogy kérjünk a maradékból. A nagyfiúk, apám öcséi lemaradtak a falu szélén, a futball-pályánál, mi meg bementünk a lakodalmasházba, ahol nagyban folyt a takarítás. Nagyanyám elmondta, hogy itt van a kis-unokája Miskolcról, és nem tud neki enni adni. Azt mondta a parasztasszony nagyanyámnak: „Erzsi, minek hozod el a gyereket Miskolcról, ha nem tudsz neki enni adni?” De aztán kimert nekem egy tányér húslevest, és kiültettek egy sámlira egyedül az udvar közepére. Sütött a nap, bele a ragyogó sárga húslevesbe, lassan kezdtem ott kanalazni az udvar közepén. Aztán a tejeskannába alulra tettek egy pár töltött káposztát, arra rántott húst, a tetejére süteményt, meg adtak egy kis pálinkát, bort a maradékból. A fiúk nekiláttak ott rögtön a futballpályán, a fűben.

Honnan?

Nagyanyám, Horváth Erzsébet, hat testvérével együtt, a tót anyanyelvű édesanyjával 1938-ban került Magyarországra a Felvidékről. Én azt hallottam dédnagyanyámtól, hogy a bécsi döntés után átzsuppolták őket a határon, az innenső oldalra. Felsőregmec faluban telepedtek le, ez az egyik legészakibb falu Magyarországon. Egy domboldalon építettek vályogházakat. A férfiak henyéltek meg muzsikáltak, ha akadt valami a faluban. Öregnagyanyám urát Fényes Lajosnak hívták, de hiába volt Fényes a nevük, Kormosnak hívták a családot, Kormos Erzsi volt a beceneve az én nagyanyámnak is. Az asszonyok általában koldulásból, napszámosmunkából, tapasztásból, házalómunkából tartották el a családot. 1940-ben született itt, ebben a faluban apám. A 16 éves nagyanyám, Kormos Erzsi, nagy családi botrányok közepette hozzákerült egy híres magyar cigány muzsikushoz, Jónás Aladárhoz. A nagyapám anyja – Csirke Marinak hívták, talán mert szőke asszony is volt –, egyedül élt özvegyen a falu szélén, és csirkéket nevelt, nem akarta engedni, hogy egy ilyen bocskoros tót cigányasszonyhoz kerüljön az ő nemes fia. ’42-ben meghalt Jónás nagyapám. Amikor a Don-kanyarhoz sorozták be az embereket, így mesélte dédnagyanyám, azt mondta neki a nagybátyja, hogy igyon dohánylevet, lesz egy kis tüdőgyulladása, és nem viszik el katonának. Ivott is, és néhány hónapon belül kiköpte a tüdejét. 26 éves volt akkor. Egyébként a két család között nagy harcok voltak, megélhetési és presztízsharcok, ugyanis egy ilyen kicsi faluban nem élt meg ennyi muzsikus. Mind a két Jónás testvérnek a fiai muzsikáltak, nagyapám volt a tehetségesebb. Nagyanyám szerint ez gyilkosság volt, ami eldöntötte a Jónások közötti rivalizálást. Kormos Erzsi nagyanyámnak a háború alatt még két férfitől lett gyereke, a háború után meg a nagyapám unokatestvére elvette. Még született nekik négy gyerekük.

A város peremén

Apám 1959 ben, 19 éves korában ment fel Miskolcra. Addig otthon napszámoskodott. Négy osztályt járt, aztán még kettőt Miskolcon. Pedig jó tanuló volt, ha tanfelügyelő jött hozzájuk, mindig őt állították fel mint legjobb tanulót.

Anyámék 1957-ben jöttek föl Miskolcra. Az anyja Rudabányácskáról való, teknővájók és kovácsmesterek voltak az ősei. A nagyapám meg Balsáról, a Tisza partjáról. Ők pedig vályogvető cigányok voltak. Anyám ’44-ben született, 13 éves volt ’57-ben. Addigra nagyanyáméknak volt vagy öt gyerekük. Nagyapám, nagyanyám a kohászatban helyezkedtek el, nyugdíjas korukig vasat pakoltak.

’59-ben találkoztak apám meg anyám, apám elszöktette anyámat. Anyám 15 éves volt, apám 19. Visszamentek Sátoraljaújhely mellé, Széphalomba, ott volt apámnak egy nagybátyja csordás. Nagyapám, hogy visszahozza a lányát, följelentette a rendőrségen, hogy ellopta anyám a pénzt. Lekapcsolták apámékat a vonaton Szerencs környékén a rendőrök. Anyám meg elmesélte nekik, hogy az a pénz, amit ő nem lopott el, ott van a konyhaszekrény alatt, és ha nem hagyják békén, ő kiugrik a vonatból, így aztán hagyták őket továbbmenni. Persze aztán visszamentek Miskolcra, apám ’61-ig az építőiparban dolgozott, aztán került ő is a kohászatba. 1960 elejétől azon a telepen laktak ők is, a Béke Szálló mögött, a Gyár utcában, a Szinvától egy-két kilométerre, a város központjától déli irányban. Barakklakások, szoba, konyha, spájz. A legszélén laktak nagyanyámék, a spájzot adta a legidősebbik lányának meg apámnak. ’61-ben született anyáméknak az első gyereke. Nagyon szegények voltak, nagyon fiatalok. ’63-ban meghalt a nővérem tüdőgyulladásban. Rettenetesen megviselte ez az apámékat, az orvos javasolta nekik, hogy szülessen minél hamarabb egy másik gyerekük, így születtem meg én.

Aztán ’66-ban a húgom, ’68-ban az öcsém, azután helyezkedett el anyám először, az üveggyárban. Behordtuk hozzá szoptatni az öcsémet.

Elvittük a kapuhoz, anyám lejött a reggeliidőben, megszoptatta, hazavittük, aztán délután szoptatta újra, munka után. Nagyon iparkodtak, hogy legyen lakás. Féltek is, hogy betegek leszünk, kicsi volt a hely a nagyanyámék spájzában. Egyszer meg is égett a karom a sparherton, mikor a húgomat vittem az ágyra.

Rettentően iparkodtak. (Volt olyan tél, amit anyám egy tornapapucsban tudott le. ’71-ben aztán kórházba került súlyos és azóta is egyre súlyosbodó asztmával. Minden szilvesztert együtt tölt a család azóta, hogy „a következő évet is együtt érjük el”. Apám szorgalmas volt, becsületesen dolgozott, kitűnt a munkahelyén. Jó szakmunkás volt, mindenféle iskolákat elvégzett: láng-, ívhegesztő, targoncás, darukötöző, daruvezető, amit csak lehetett. Beszervezték a pártba, úgy ’70 táján. ’71-ben a munkásőrségbe is.) Ennek köszönhető, hogy lakást kaptunk ’70-ben. Ősszel költöztünk be a Győri kapuba, ahol fiatal családoknak építettek munkás-lakásokat. Elsőként kaptunk lakást az egész telepről. Apám a kedvezményezettjei közé tartozott innen kezdve a rendszernek, mint aki jól alkalmazkodik. Úgy éreztem mindig, hogy ugyan lenézték a kommunistákat a romák, de mintha úgy lenne elrendelve eleve, hogy megdönthetetlen a hatalmuk, és iszonyúan nehéz elnyerni a kegyüket, de apámnak ez sikerült. Viszont ehhez tényleg kellenek értékek, és apámat tisztelet vette körül.

A Gyár utcában, a telepen főleg cigányok laktak, Szabolcsból, Borsod megyéből bevándorolt cigányok. De volt néhány nem cigány család is, közvetlenül a nagyanyámék szomszédjában például egy Lombecki nevű zsidó ószeres, lovaskocsival járt. Rajtuk kívül még kettő-három, a többiek romák voltak, a Felső Hegyközből, Bodrogközből. A vasgyárban vagy az üveggyárban dolgoztak. Voltak a telepen oláh cigányok is, de ők egészen elzárt világot képeztek. Lóval kereskedtek.

Apám minden testvérét pátyolgatta, ahogy csak tudta. Fölhozta és elhelyezte őket a gyárban sorba. Lakott nálunk egy darabig mind az öt, amíg nem szereztek valami mást: albérletet vagy szállót.

Ez egy nagyon mozgalmas, nagyon életvidám telep volt. Énszerintem a romák nagyon egészségesen tudták újrateremteni az otthagyott környezetet, de erre csak ez az első generációs fölvándorolt csoport volt képes, az utána következő már nem. A második generáció, a fölvándoroltaknak a gyerekei nem tudtak kellően megkapaszkodni. Erről sokat beszélgettünk családon belül. Az a szívósság, az a vitalitás, amivel az öregek rendelkeztek, elegendő volt nekik, de képtelenek voltak befogadni és átadni a gyerekeiknek valami városi értékrendet, ami az eligazodáshoz kell. Hoztak egy eléggé archaikus roma kultúrát a faluból, a közösségeikből, és eléggé jól tudtak alkalmazkodni. Kapcsolatokat építettek ki. Én úgy érzékeltem, hogy remekül érzik magukat az öregek, de a fiatalok talajtalanná váltak. Pedig néhányan szakmát is szereztek. A monoton élet, a lumpenizálódó közeg, amiben éltek, a lakástalanság, gyerekek – apámon kívül alig ismerek valakit, aki minden kínlódásával együtt mégis meg tudott volna kapaszkodni. Apám testvérei például mind visszamentek vidékre, a három fiú és a két lány. Mindegyiknek van lakása, de munkahelye már talán csak kettőnek. Iszonyú nyomorban élnek.

Apám egy dióhéjba zárt minket. Nagyon gondoskodó, nagyon szeretetteljes családba. Még nagyanyámhoz sem mehettünk át, mert ott ivászat folyt. Nagyon vigyázott ránk, hogy ne érjenek rossz hatások. Szigorú volt, anyámmal is, velünk is. Óvodába nem jártunk, sokszor ott volt apám vagy valamelyik húga, az vigyázott ránk, vagy a nagymama. 1970-ben kerültünk el a telepről, nagyanyám kamrájából, én már az új lakásból mentem iskolába. A 40-es számú iskolába, ide mentem aztán vissza tanítani.

A bérházban a nyolcadik emeleten laktunk. Anyám kettő vagy három műszakban dolgozott, apám és anyám váltották egymást otthon. Úgy szervezték, hogy egyikük mindig legyen otthon, mert féltek nagyon a nyolcadik emelettől. El is cserélték hamar egy kertes, kétszobás, félkomfortos lakásra.

Zemplénben, a törékeny falvak…

Elsős voltam, mikor először vitt apám a rokonokhoz úgy, hogy otthagyott. Csirke Maris öregnagyanyámnál voltunk hárman egy hétig. 80 éves volt akkor, de erős, egészséges. Később édesnagyanyámhoz mentünk Kovácsvágásra. Aztán voltunk Alsóregmecen, apám testvérénél. Fedor tanya. Malom volt valamikor egy patak partján, itt lakott az apám öccse. Majdnem belefúltam egyszer a Bózsva patakba. A patak partján játszottunk, és én, gonosz kisgyerek, beledobtam a kutyát. Hátha nem fullad bele! Utána, hogy a kutya kimászott, megláttam egy fényes aranytárgyat a túlsó parton. Mondom az öcsémnek: menjünk át! „Ne menjünk, bátyja, bele fogunk esni!” Nem esünk, ne félj! A zuhogónál kisebb volt a víz, ott indultunk, fogtuk egymás kezét, de rögtön az első lépésnél elcsúsztam. Elengedtem az öcsém kezét, s sodrás levitt a víz alá. Ott készültem a halálra. Kapálóztam, fel-feljött a fejem, ment a számba a víz, aztán a zuhogó alá kerültem, és az szabályosan kidobott a partra. Sírtam persze, kértem az öcsémet, meg ne mondja anyámnak! Átnéztem a túlsó partra, de az aranygyűrű nem volt már ott. Tudtam, hogy az isten megbüntetett, mert a kutyát kínoztam.

Albert bátyám a Gorsza patak partján élt, az erdő szélén, egy olyan 2x3 méteres fabódéban, az egész családjával. Akkor már öt gyereke volt. A Fedor-tanya és Albert bátyám kunyhója mögött volt a Debrő-erdő, itt halt meg Fényes Lajos nagyapám. Csordás volt, és egy kaptárból kiszabadult méhek szúrták halálra.

Egyszer ott ültünk Albert bátyámmal meg az állatokkal, és arról beszélgettünk, hogy kinek mije fáj, ha éhes. Én mondtam, hogy nekem a fejem szokott, ő meg, hogy a hasa.

Kivitt magának az öreg reggelire egy konzervlecsót, de felnyitotta nekünk, és mi gyerekek megettük. Elbóbiskolt Albert bátyám, s mikor felébredt, kezdte mondani, hogy fáj a hasa. Eszembe jutott, hogy ő így érzi az éhséget. Ugrottam fel, és láttam, hogy a bátyám érti, mit gondolok. Utánam szólt: „Ne szaladj sehova, fiam!” De én rohantam át az erdőn a Fedor-tanyára. Cumi néném babot válogatott, s odaszólt, hogy ha éhes vagyok, menjek be, vágjak magamnak szalonnát. Én meg a zsebembe dugtam egy darabot, két jó karéj kenyeret, és rohantam vissza vele Albert bátyámhoz. Nem mondott semmit, de potyogtak a könnyei, ahogy ette.

Falun, a rokonaimnál főleg az ennivaló körül forgott az élet. Mindennap az volt a legfontosabb, hogy valamit enni tudjon a család. Egyszer egy egész napot fűrészeltünk egy háznál mi gyerekek. Én voltam a legnagyobb, olyan 12 éves, és kaptam egész napra 3 Ft 60 fillért. Ott volt a pénz a hűtőszekrény tetején, elloptam még 1,80-at, és vettem a boltban másfél kiló kenyeret rögtön. A bátyám meg a felesége Teri nénje éppen veszekedtek. Szidta az asszony a férjét: nincs otthon ennivaló, ő meg elitta a pénzt. Ragyogó képpel toppantam be, hogy ne veszekedjenek, hát itt van másfél kiló kenyér, ehetünk! Ők meg elhallgattak egyszerre, mintha megnémultak volna, aztán sírt mind a kettő.

Én hihetetlenül boldog voltam a rokonaim között ezeken a nyarakon. Ugyanúgy éltem, ahogy ők, jártam velük napszámba, büszke voltam, hogy végigkapálom a napot, pedig az unokatestvéreim vigyorogva figyelik, hogy a kapa mikor töri fel a városi gyerek tenyerét. Együtt loptunk el egy-egy tyúkot, egyszer még egy bárányt is. Jó volt, hogy köztük vagyok, hogy azonos vagyok velük.

Itt falun teljesen elkülönülten éltek a cigányok. A városban, otthon nem volt ilyen világos a „mi” és az „ők”. De azért békében megvoltak egymással: a romák tudomásul vették, hogy alárendeltek, a parasztok pedig természetesnek vették, hogy adnak nekik valamit. Egy-egy tál babot, egy oldalszalonnát. Végül is egész nyáron ott volt a csordában, a cigány csordás keze alatt mindegyiknek a jószága.

Ez az „ők” és „mi”… Nagyanyámtól én hallottam egy eredetmítoszt: a romák is magyarok, együtt indultak el az őshazából, csak a cigányok lemaradtak, és később érkeztek ide. Útközben kicsit lebarnultak.

A nyílt ellenségességet, a cigány mivoltomnak szóló gyűlöletet én Sárospatakon ismertem meg a tanítóképzőben…

• Belföld