Mi a Hejha?
Orbán Viktor a HVG-ben eloszlatta a félreértéseket: „liberális ellenzékről” nincs szó, ez nem egyéb, mint „közönséges zsurnalisztikai fogás”. Van Fidesz, és van SZDSZ, a Fidesznek az SZDSZ ugyanúgy ellenfele, mint bármely más magyarországi párt. Ennek a felfogásnak a jegyében már a második forduló éjszakáján bejelentette a Fidesz vezére, hogy a választás lezárultával érvényét veszti az SZDSZ-szel kötött szövetség, „…az SZDSZ-nek már semmije sincs, amire igényt tarthatnánk” – nyilatkozta Orbán Viktor a HVG-ben.
Választási szövetség
Az SZDSZ és a Fidesz választási szövetsége a közvélemény számára kézenfekvőnek tűnt, hiszen az Országgyűlés vitáiban – bizottságokban és plénumon egyaránt – a két párt képviselői többnyire azonos álláspontot képviseltek, együtt szavaztak. Együtt utasították el májusban a kormányprogramot, együtt bírálták a kormány nyári költségvetési-áremelési csomagját, együtt szavaztak az alkotmánymódosítás vitájában a földtörvény kétharmados voltának, illetve a habeas corpus kérdésében, hasonlóképpen érveltek a honvédelmi törvény módosításakor, közös frontot alkotnak a sajtóprivatizációs bizottságban, hogy csak néhány példát említsek. Orbán Viktor maga is mindig elismeri: „hozzánk az SZDSZ politikai értékrendje áll a legközelebb.”
A közönség jó része ezek után értetlenül fogadta a Fidesz választások óta tanúsított magatartását. Sokakat meglep az a tény, hogy a Fidesz nem hajlandó koalícióra az SZDSZ-szel, hiszen az SZDSZ és a Fidesz „politikai értékrendje” között nem tudnak felfedezni érdemi különbséget.
Patinás parlamenti rendszerek
Az európai többpártrendszeri politika tapasztalataiból kiindulva úgy gondolják, hogy az egymáshoz közel álló politikai értékrendet képviselő pártok rendszerint koalíciókat alkotnak – vagy már a választás előtt, vagy utána. Ha két párt választási szövetségben küzdi végig a kampányt, akkor kézenfekvő, hogy a hatalmat is együtt kívánja gyakorolni. Énnek leginkább nyilvánvaló példája a francia politikai élet, ahol az elmúlt évtizedek politikai harcaiban egy baloldali és egy jobboldali koalíció állt egymással szemben. Külön jelöltekkel indultak az első fordulóban, majd kölcsönösen visszaléptek egymás javára a másodikban mind a jobb-, mind a baloldal jelöltjei. A választások után pedig a győztes koalíció alakított kormányt.
Más a helyzet az angol vagy a nyugatnémet politikában. Az angol vagy a nyugatnémet politikai életben nem lehet a pártok olyan két eszmei pólus szerinti rendeződéséről beszélni, mint Franciaországban. Angliában a választási rendszer egy-egy pártnak a szavazatok tekintetében relatív többségét abszolút többséggé változtatja a parlamentben, és ezért nincs is szükség koalícióra. Nyugat-Németországban korábban (és hozzá hasonlóan Ausztriában) a három nagy párt politikai értékrendje hárompólusú mezőt alkotott, melyben többféle koalíciós megoldás váltogatta egymást, olyan tartós szövetségek kialakulása nélkül, mint Franciaországban.
Annak nyomán, hogy Magyarországon a keresztény-nemzeti pártok, illetve a Fidesz és az SZDSZ között legalább olyan mély szakadék tátong a jövendő Magyarországának vízióját illetően, mint a francia bal- és jobboldal között, a magyar közvélemény a francia pártviszonyok analógiájára képzelte el, a magyar pártviszonyokat is. Az önkormányzati választások kampánya idején úgy tűnhetett, helyes volt ez az elképzelés. Orbán Viktor sietett figyelmeztetni bennünket: szó sincs róla. Amikor ismét úgy érvel, hogy a politikát nem síkban, hanem térben (helyesen: nem egy egyenes mentén, hanem síkban) kell elképzelni, akkor a magyar politikát a francia helyett a nyugatnémet–osztrák modell mintájára szeretné láttatni a közvéleménnyel. Hogy indokolt-e ez, arra még visszatérek.
Következetes szembefordulás
Mindamellett az, amit a Fidesz október 14-e óta tesz, senkit sem érhet váratlanul. Következetes politika ez, amelyhez legalábbis február–március óta ragaszkodik a Fidesz vezetősége. E politika első látványos megnyilvánulása az volt, amikor márciusban, március 15-e ügyében még a Demisszel is készek voltak összefogni az SZDSZ-szel szemben, és Deutsch Tamás – minden alap nélkül – nyilvánosan azzal vádolta meg az SZDSZ-t, hogy március 15. kisajátítására törekszik. Folytatódott ez akkor, amikor a második fordulót közvetlenül megelőzően a Fidesz bejelentette, hogy kész részt venni egy MDF vezette kormánykoalícióban. Az országgyűlési viták során ennek leginkább szembetűnő esete az volt, amikor a Pártatlan Tájékoztatás Bizottságáról szóló vitában hiába fogadta el az SZDSZ a fideszes Molnár Péter kompromisszumos javaslatát, a javaslat leszavazása után Orbán Viktor kijelentette, hogy „a nagy pártok kompromisszumképtelensége” miatt nem született megegyezés.
E politikát szolgálta és szolgálja az, hogy a Fidesz ideológiamentes, pragmatikus pártként igyekszik megjelenni a közönség előtt. Mintha a politikai pártok világszerte nem céljaikban, értékeikben különböznének egymástól, hanem csak – mint a labdarúgó-bajnokságban induló csapatok vagy egy szellemi vetélkedő részvevői – abban, hogy ki tudja jobban megvalósítani ugyanazokat a célokat. Amikor a Fidesz frakciójának „parlamenti teljesítményére” hivatkozva kéri a választók támogatását, akkor egy szellemi vetélkedő győztesének díjazására, s nem politikai érdekeit magukénak valló állampolgárok támogatására számít. Ezért is nem volt a Fidesznek más üzenete a választók tömegeihez, mint hogy „Hejha”.
Egy választási szövetség nyomán magától értetődőnek tűnik, hogy aki gyengébben végzett, az támogatja azt, aki jobb eredményt ért el. Nemhogy a második fordulóban, a közvélemény-kutatást cáfoló első forduló után nem tette ezt meg a Fidesz, de még a második forduló eredményének kihirdetése után sem. Orbán Viktor első dolga annak bejelentése volt, hogy továbbra is fenntartják saját jelöltjüket, majd pedig olyan feltételekhez kötötték Demszky Gábor támogatását, aminek semmi köze a budapesti választási eredményekhez: parlamenti bizottsági helyek átengedéséhez. „Tartozunk annyival választóinknak, hogy támogatásukat maximálisan felhasználjuk pozícióink erősítésére.” Az, hogy – miként a demokratikus rendszerekben koalíciós tárgyalások során szokás – Demszky támogatását a budapesti önkormányzatban követendő programra vonatkozó megegyezéshez kössék, hogy a választók támogatását a Fidesz sajátos programjának keresztülvitelére használják fel „maximálisan”, fel sem merült. Nem véletlenül, hiszen a „pragmatikus párt” nem értékeivel, eszméivel, programjával, hanem „parlamenti teljesítményével”, a hozzá kapcsolódó hangulati elemekkel, a „hejhával” állította maga mögé a szavazókat.
Identitászavar
Nem én mondom ezt – ők maguk. Amikor az önkormányzati választásokat megelőzően Orbán Viktornak rendre feltették a kérdést, hogy mi különbözteti meg a Fideszt az SZDSZ-től, sohasem sikerült eszmei, programbéli különbséget megjelölnie. A Magyar Narancs estjén például két dologra hivatkozott: arra, hogy a Fidesz szókimondóbb, mint az SZDSZ, és arra, hogy nemcsak értelmi, de érzelmi szálak is fűzik hozzá híveit. Amikor a Fidesz az ideológiai vitáktól húzódozik, ezt azért teszi, mert pontosan tudja: programját tavasszal éppúgy, mint ősszel, csak olyan szakmai kérdésekben tudta az SZDSZ-étől megkülönböztetni, melyek tekintetében nagyobbak a nézeteltérések egy-egy párt két szakértője között, mint a Fidesz és az SZDSZ között. Ha viszont a Fidesznek nincs a szabad demokratákétól és az MDF-étől egyaránt markánsan eltérő politikai értékrendje, mint a német FDP-é vagy az osztrák FPÖ-é, akkor semmi alapja annak, hogy a magyar pártpolitikai képletet a nyugatnémet-osztrák „tér”, és ne a francia „sík” analógiájára szemléljük.
Mi több, még annyira sem tér el a Fidesz programja az SZDSZ-étől, mint a tartósan szövetséges nyugati pártoké. Éppen ennek felismerése áll a Fidesz politikai viselkedése mögött. Tudják ők nagyon jól: a francia giscardisták nyugodtan szövetségre léphetnek a gaulleistákkal, mert politikai értékrendjük alapján a szavazók akkor is jól meg tudják őket különböztetni, ha a választási kampány során nem egymást, hanem a baloldalt támadják. Ugyanígy nem félnek a német zöldek sem attól, hogy összetévesztjük őket a szociáldemokratákkal, ha a CDU–CSU és nem az SDP ellen irányítják a fő tüzet a választási kampányban. A különbség nem az adózás, a közlekedéspolitika vagy a katonapolitika szakmai részkérdéseiben jelenik meg köztük és a másik baloldali párt között, hanem abban – s a szakmai kérdésekben kialakult különbségek is jórészt abból fakadnak –, hogy a zöldek markánsan képviselnek olyan alapértékeket – a bázisdemokrácia, a környezetvédelem és a pacifizmus értékeit –, amelyekben a szociáldemokraták nem tudnak velük azonosulni. A Fidesz azért tart betegesen attól, hogy a többpártrendszerben szokásos módon korrekt politikai szövetséget kössön a szabad demokratákkal, mert sikerei sem teremtettek számára valós politikai identitást.
Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyi lojális gesztust tesz a Fidesz a kormánynak, s ugyanakkor annyira kihasznál minden alkalmat a szabad demokraták szorongatására? Orbán Viktor már a tavaszi választásokat követően leszögezte: a Fidesz megjelenése a parlamentben az első lépés, a Fidesz nagy párt lesz. A Fidesz hosszú távon gondolkodik, a négy év múlva esedékes választásra készül, ehhez gyűjti az embereket és a politikai tőkét. Orbán Viktor nemegyszer elmondta: a kormányt gyenge kormánynak tartja. A kormánykoalíció maga gondoskodik arról, hogy teljesen lejárassa magát a választók szemében, ez ügyben a Fidesznek különösebb tennivalója nincs.
A fő rivális, az SZDSZ lejáratását azonban nem végzi el helyettük más, ez a feladat a Fideszre hárul. Ezen dolgozik március óta kitartóan a csapat. A budapesti manővert szemlátomást eredményesnek látják. Kövér László – mellesleg Pápán közös jelöltként lett képviselő, jórészt SZDSZ-szavazatoknak köszönheti parlamenti mandátumát – így kijelenthette: „…a budapesti önkormányzat működésképtelenségének legfőbb oka az, hogy a legerősebb párt, az SZDSZ nincs felkészülve a kormányzásra Budapesten.” (Magyar Hírlap, november 20.)
A pártoskodás ellen?
Vezetőitől azt hallani az utóbbi hetekben: a Fidesz annak köszönheti sikereit, hogy a parlamenti pártok közül a legkevésbé viselkedik pártként, és gyakran beszélnek elítélőleg a „pártcsatározásokról”. Tényleg, a Fidesz nem úgy viselkedik, ahogy egy parlamenti demokráciában egy politikai párt viselkedni szokott. Döntéseiben nem eszmék és elvek, hanem túlnyomórészt pozíciószerzési megfontolások vezetik. Abban az értelemben azonban, amit ez a dicsekvés sugall, mármint hogy a Fidesz nem önös pártérdekeket követ, hogy a Fidesz ne folytatna maga is „pártcsatározásokat” például az SZDSZ-szel – nos, ebben az értelemben aligha jogos ez a beállítás.
Meglepőbb, hogy a Fidesz vezetői erénynek tartják, ha pártjuk nem párt módjára viselkedik. Programját olvasva úgy tudtam, hogy a Fidesz a parlamenti demokrácia, a többpártrendszer híve. Mintha azért alakult volna meg 1988 márciusában, hogy ez valósuljon meg Magyarországon. Azok a politikusok és publicisták – Bíró Zoltántól Kukorelli Istvánon és Pozsgay Imrén át Varga Csabáig –, akik sohasem voltak a többpártrendszer hívei, örömmel fogadják a közvélemény egy részének kiábrándulását a pártokból, és szakadatlanul pejoratív felhanggal beszélnek a „pártoskodásról”. De miért veszik át ezt a hangot egy olyan párt vezetői, amely a parlamenti demokrácia hívének vallja magát?
Gondolom, aki a parlamentarizmus híve, az tiszteletben kívánja tartani a választók akaratát még akkor is, ha nem az ő ízlése szerint döntenek. Azt gondolom továbbá, hogy ha valakinek Budapesten az a véleménye, hogy a pártok között a közgyűlésben kialakult erőviszonyok szerint kell elosztani az alpolgármesteri helyeket, valamiféle nagykoalícióra törekedve, akkor ennek az elvnek Salgótarjánban is érvényesülnie kell. Akkor pedig nem értem, miért vonulnak ellenzékbe az ottani fideszesek – Orbán Viktor helyeslése mellett – azért, mert az SZDSZ a képviselő-testületi mandátummegoszláshoz igazodva alpolgármesteri helyet juttat az ottani harmadik pártnak, az MSZMP-nek. Arról most ne beszéljünk, hogy még tavasszal a Fidesz arra hivatkozva támogatta Pécsett az MDF-es képviselőjelöltet (Andrásfalvy Bertalant) az SZDSZ jelöltjével szemben, hogy az utóbbi korábban MSZMP-tag volt, most országszerte számos népszerű, egykor MSZMP-s polgármesterjelöltet állít listája élére. Elvek helyett mindig a pillanatnyi pártérdek s legtöbbször az SZDSZ-től való elkülönülés dominál, a központi Fidesz-vezetőség messzemenő helyeslése mellett.
Aki a parlamentarizmus, a többpártrendszer híve, az tudja: stabil kormányzás ilyen rendszerben mind országos szinten, mind pedig az önkormányzatokban csak akkor lehetséges, ha a kormány, illetve a polgármester egy párt vagy egy többpárti koalíció abszolút többségére támaszkodhat. A kisebbségi kormányzás ilyen rendszerekben labilis átmeneti megoldás. Ha a budapesti önkormányzatban a Fidesz az SZDSZ-nek tett ígéreteit megszegve ilyen helyzetet teremtett, akkor szembefordult a többpárti demokrácia szabályaival, és önös pártérdekének rendelte alá a főváros és az ország érdekét.
Magyarázni tudom a Fidesz magatartását, elfogadni azonban nem. Nem azért, mert egykori politikai barátaim viselkedése rosszulesik, s nem is azért, mert gyengíti az SZDSZ pozícióit. Azért nem tudom elfogadni, mert az országnak okoz mérhetetlen kárt. Ha a választó azt látja, hogy hiába szavaz a liberális ellenzék pártjaira, azok nem készek arra, hogy együtt mutassák meg Budapesten, hogy másképp is lehet kormányozni, akkor bolond lesz beléjük helyezni bizalmát, és legközelebb rájuk szavazni. Azt hiszem, az SZDSZ vezetősége most – eltérően néhány vidéki város SZDSZ-csoportjától – megtett mindent, hogy ez az alternatíva megjelenhessen, elfogadta a Fidesz által szabott, valójában elfogadhatatlan árat is. Amit a Fidesz tett, az csak arra jó, hogy a két párt viszonyából a bizalom maradék morzsái is kiperegjenek. Ezúttal ezért egyértelműen a Fidesz vezetőit terheli a felelősség. Ha nem is szeretik a politikában a szenvelgést, tudniuk kellene: csak bizalomra ugyan nem lehet a politikát alapozni, de csak hideg számításra sem.
Eszembe jut egy tavaszi választási plakát. Magyarország kontúrjai között idézet az idegen szavak szótárából: „Fidesz – 1. hit, bizalom; 2. hűség, őszinteség, becsületesség.”
Ejha!
- Belföld [6]