Ez már rég nem rock’n roll. Túl vagyunk mindenen. Első Szabad Március 15., az Első Szabad Október 23., az Első Szabad Választások, I. Szabad György, Első Szabad Illés-buli… Első Szabad URH-koncert. Lehet ezt fokozni? Emlékezz erre a napra! A Népstadion Olimpiai csarnokában a színpadról hömpölyög le ránk a free-feeling. Kint kutyás rendőrök mosolyognak barátságosan. Az est fénypontján az Első Szabad Budapesti Főpolgármester kicsit szégyenlősen súgja a mikrofonba: Szavazz rám… Megpróbáltam elképzelni a slágerlista élén.
1980-ban az URH azért jött, hogy eltörölje a 70-es éveket. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy sikerült neki. Az URH megteremtette Béta-villében a zenei szamizdatot, az elmúlt évtized legnagyobb hatású szabadelvű műhelyét. Úgy szűnt meg ’81-ben, hogy észre sem vettük. Továbbélt és átalakult az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, a Sziámi-sziámi protest-songjaiban, a Deja-vue Revue színpadán. Hallgathatatlanra hallgatott, nyávogós kazettákon. Szállóigékben, bon mot-kban. Bon, si bon. A rút kis egyetemi klubok – ahová annak idején 30 Ft-ért ugyanolyan nehéz volt beverekednie magát az embernek, mint most 300-ért ebbe a hodályba –, kizárólag ezek voltak az alternatív zene és az alternatív politika nyitott fórumai. A szabadság illúziójának rosszkedvű szigetei Nirvániában. Kelet-európai hájdpark, rémes hely. Akik ott összegyűltek, tudták a másikról: vagy utálja a rezsimet, a „totális demokráciát”, vagy besúgó. Esetleg mindkettő. Túl sok a rendőr, túl sok a spicli. De kit zavart ez ott? Megtanultunk velük együtt élni. Pokoli aranykor. Szétzavart március 15-ék után ezekre a koncertekre menekültünk. Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz… Lehet ez nosztalgikus? Meg lehet-e nosztalgiából rendezni újra a lánchídi csatát?
Az URH először 1985-ben halt meg. Müller Péter, aki tagadhatatlanul historizáló alkat, mindig is szerette történelmi kronológiába rendszerezni zenei pályafutását az ifjabb nemzedék okulására: az 1983-as Anna Frank-emlékest 4 tétele (Molnár Gergely, URH, ős-Kontroll, Kontroll Csoport) még újdonság volt az Egyetemi Színpadon, 1985-ben a Balkán-Touristot a Beton-parkban már lekevertette a rendőrség: kifutottak az időből. Nem baj, lett URH-emlékest ugyanott. 5 éves érettségi találkozó, aranylakodalom, halotti tor. Megszülettél, védd meg magad, temesd el a halottakat. Egy legenda vége. Eltemetünk bye, bye, bye… Fájt látni, hogy tényleg szánalmas státus egy vaktöltény és szupergyilkos Pesten.
Mire vártunk 1990-ben? Feltámadásra? Újjászületésre? Vagy abból nem lehet semmi baj, ha egy halottal szeretkezem?
Zsúfolódom a tömegben. Nézem és hallgatom a zenekart. Emlékeztet valamire. Ugyanazok a zenészek, ugyanazok a hangok, ugyanazok a szavak. Mást mondanak, és mást jelentenek. Mert a 80-as dalokat a ’85-ös, a ’90-es Müller Péter énekli. Mert ugyanúgy akarja elénekelni. De hát ez nem megy. Hérakleitosz óta tudjuk, hogy nem megy.
- Kultúra [5]