Pontosan egy éve nyílt meg az első fővárosi hajléktalanmenhely az isten szabad ege alatt élők Blaha Lujza téri aluljáróban rendezett, napokig tartó demonstrációjának nyomására. A történetet 1989-es karácsonyi próbaszámunkban írtuk meg.
A Beszélőt sok vád és bírálat éri azért, mert rendszeresen (többek szerint rögeszmésen) oldalakat szentel a társadalom margóján élő csoportoknak. Tudjuk, hogy a téma nem népszerű, egyeseket irritál, másokat untat. Mégis úgy gondoljuk, a lap évtizedes hagyományai is erre köteleznek bennünket, tíz év óta mit sem változó meggyőződésünkön kívül.
Nem térhetünk ki a közvéleményt formáló rétegek hétköznapi tapasztalati világából kívül rekedtek hétköznapjai elől! Marginális helyzetű polgártársaink élete sajátos tükörből vetül vissza az egész társadalom működésének rendszerét, nem haszontalan, s nem puszta jótékony gesztus időről időre belenézni.
Egy éve nyílt tehát az első hajléktalanmenhely, átmenetileg egy csepeli iskola tornatermében. Akkoriban csöndes hadművelet folyt a szociális tevékenység társadalmasításáért, vagyis államtalanításáért. Végül a Szeta, a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, az Újpesti Családsegítő és az Oltalom Egyesület a Fővárosi Tanáccsal együtt alapítványt szervezett, egy hajléktalangondozó központ és egy menhely fenntartására. A pénzt főleg a főváros adta. Voltak szövetségeseink e hadműveletnél; a tanácsnál is (ma Demszky egyik kulcsembere), a néhai Szociális és Egészségügyi Minisztériumban, sőt a munkásőrség zárolt vagyonát kezelő kormánybiztosi apparátusban is. Így lett menhely a Vajdahunyad utcai meg a Bánya utcai volt munkásőrbázis. Bevezetjük a „hajléktalanigazolványt”, amelyet elfogad a rendőr és a munkaadó. Akinek ilyen van, az valamelyik gondozási központ védelme alatt áll. Később még történtek fontos dolgok: újabb demonstráció a Déli pályaudvaron. Nagy Bandó és a Szegények Pártja (abból a zseniális felismerésből eredően, hogy most a pártoknak adnak pénzt…); újabb szállás Törökbálint és Budaörs határában egy korábbi laktanyából. Ez a Hajléktalan Rehabilitációs Központ. Aztán az együttműködő Pomázi Munkaterápiás Intézet, számos kis menhely pályázati pénzekből. 1990 decemberében minden megismétlődött. A meglévő menhelyek tele, és hajléktalanok a pályaudvarokon. Két új szálláshely nyílt: a Máltaiaké Óbudán és a Vöröskereszté Angyalföld szélén.
A Menhely Alapítvány munkatársai (Gyuris Tamás igazgató, négy és fél szociális munkás és három asszisztens) birkóznak a rájuk zúduló áradattal: 1120 személyt vettek gondozásba, közel 100 ember rehabilitálását kísérelték meg egy tenyérnyi irodával a hátuk mögött. A menhely szociális munkásainak esetleírásaiból választottunk ki egyet, hogy a Nyájas Olvasó érzékelhesse, miféle életutak vágányait igyekeznek átállítani gondozottak és gondozók.(A személyes adatokat kissé elcsúsztattuk, a személyiségi jogok védelme érdekében.)
T. Géza (Szül. 1937., délnyugati falu).
Július közepén, egy péntek délután jött először hozzánk. Nem emlékezett rá, hogy név szerint kitől hallott rólunk. Minden iratát elvesztette, ill. a Nyugati pu. talált tárgyak osztályán vannak (szem. ig., munkakönyv, katonakönyv stb.), mondta. Azonban mivel nem tudja igazolni magát, nem adják oda neki a táskát. Beszámolója szerint utolsóként a G. nagyvállalatnál dolgozott; leépítés miatt kellett eljönnie. Munkanélküli-segélyre nem jogosult, mert hosszabb kihagyása volt, miután eljött a Szénbányák Vállalattól, ahol évekig bányagépész technikusként dolgozott.
Modora udvarias, fellépése nyugodt. Alapvetően bizalmatlan, elbeszélései tudatosan kuszák, töredékesek, ennek ellenére a beszélgetésben élénk, figyelmes, láthatóan élvezi a fordulatokat: játszik.
Hajléktalanigazolvánnyal felszerelve és egy levél kíséretében ment a Nyugati pu.-ra, azt az írásos választ kapta, hogy az iratait elküldték az állandó lakhely szerinti talált tárgyak osztályára. Némi levelezés és telefonálgatás után derült ki, hogy majdnem egy éve került hozzájuk a táska, és az iktató már nem tartja nyilván. Az ellentmondásra T. G. kitérő választ adott, viszont hajlandó volt ideiglenes személyi igazolványt készíttetni. A munkakönyvet azonban nem váltotta ki, mivel az iskolai bizonyítványokra vártunk. A Közterület-fenntartó Vállalatnál dolgozott, és hol a Bánya u.-i szállót, hol pedig a Keleti pu.-t mondta lakhelyének. Elhelyezést sohasem akart elfogadni, és segélyt sem kért.
Egy alkalommal munkakönyvvel jelent meg (soha nem jött a megbeszélt időben), és zavaros történetet adott elő arról, hogy állandó lakhelyén a rendőrség megsemmisítette többi iratait. Később azonban néhány irata mégis megkerült.
Ettől kezdve világos lett előttem, hogy sohasem fogom „utolérni”, ill. valami mást akarhat, nem egyszerűen azt, amit időről időre szépen, logikusan feladatomul ró ki: több esetben konkrét munkahelycímekkel érkezett és segítséget kért, munkahelycímeket is látszólag szívesen fogadott. A munkahelyek általában léteztek, csupán az állásajánlatok voltak meglehetősen régiek.
Úgy tűnt, csupán pénzforrásnak tekintett minket, mivel semmi sem indokolta, miért jön olyan rendszeresen, és közben miért utasít el minden lehetőséget. De sohasem volt erőszakos, sőt mindig kínosan udvarias maradt. Pénzt – néhány egyértelműen munkaképtelenséget igazoló időszakot leszámítva – nem kapott, (összesen 2-300 Ft-ot.)
Utoljára akkor találkoztunk, amikor útiköltséget kapott az álladó személyi igazolványának intézésére, és visszaérkezve szenvtelenül közölte, hogy az igazolványt nem állíttatta ki, ugyanakkor szeretné a segítségemet kérni; és konzervekre is szükség lenne. Hosszú beszélgetésbe bonyolódtunk, nehezen állt rá, hogy magáról beszéljen. A történetek, amelyeket kérdéseimre elmondott, rövid, tömör, „előre gyártott” történetek voltak, minden érzelmi töltés nélkül: beszélt az orvosnőről, akinél utoljára lakott, és akinek a halála után hajléktalan lett. Válásáról, nagykorú fiáról is tőmondatokban, de látszólag készségesen nyilatkozott. A társalgás egyre kényszeredettebb lett, de ő nyugodt maradt, mintha várt volna valamit. Nem hagyta, hogy én irányítsak. Folyton visszaterelte a beszélgetést a nyílt konfliktushoz, de minden érvemet elfogadta, nem vitatkozott, más „fronton” kezdte újra. Bármikor lezárhattam volna a vitát. Nyilvánvaló volt: nem gondolja, hogy számára kedvező lesz társalgásunk kimenetele, mégis próbálkozott.
Hónapok múlva, egy késő este megláttam a Blaha L. téri csemege pénztáránál. Piszkos és elhanyagolt volt, valamint mormogott maga elé, már látványosan sokat ivott.
Egy héttel később, október 19-én ugyanúgy jelent meg a Dózsa Gy. u.-i irodán, amilyennek korábban megismertem: ápolt volt, nem cipelt óriási koszos nejlonszatyrot. Igazolványokat akart csináltatni, ismét minden iratát ellopták – ahogy mondta. A procedúra végeztével, amikor már az ajtóban állt, megjegyeztem, hogy szerintem egy kis pihenésre lenne talán szüksége. Visszafordult. Elmondtam, hogy egy kicsit meg kellene nyugodnia. Megbeszéltük: három hét múlva visszajön (akkor ért rá), én addig elintézem neki a P.-i alkohológiát.
Nemrégen üzenetet kaptam. T. Géza önállóan elment a P.-i intézetbe.