Skip to main content

„Rebellis” magyarok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Eredetileg helyzetünkről, közérzetünkről, reményeinkről szándékoztam írni. Arról, hogy milyen a vajdasági magyarság lelki állapota 1990 karácsonya előtt. Hogyan éli meg az idők változásait, milyen magatartást tanúsít, mit vár a téltől, s milyen jövőt remél magának pár héttel az ország széthullása előtt? A téma azonban hamar kifogott rajtam: az útját és arculatát kereső vajdasági magyarság társadalomlélektani tablójának felrajzolása helyett folyton gazdasági nyomorunk, politikai csatározásaink reménytelen kátyújába csúsztam.

Nem szolgálhatok tehát magunkról megbízható, még kevésbé megnyugtató képpel. Lehet, nem csak a magam hibájából. Talán ez a földindulás sem kedvez a kitekintéseknek. Omló talajjal a lábunk alatt, kellős közepében a sorsformáló eseményeknek, olyannyira részesei vagyunk a történéseknek, hogy helyzetelemzés helyett legfeljebb pillanatnyi gondjainknak, kétségeinknek adhatok hangot.

Önmagában véve már Jugoszlávia összeomlása sem mindennapi élmény számunkra. Megfoghatatlan az a „nagyvonalúság”, ahogyan az emberek itt és most tudomásul veszik a dolgokat. Néhány évvel ezelőtt a Duna is kilépett volna medréből, ha valaki Jugoszlávia összeomlását szóba hozza. Most viszont a kutya sem törődne vele, ha a széthullást ezernyi más gond és baj nem tetézné. Ha nem tűnt volna el a szlovén áru az üzletekből. Ha „vitális” gazdasági érdekeit védve a szerb kormány nem folyamodik más köztársaságok termékeivel szemben protekcionista intézkedésekhez. Ha a horvátok válaszul nem vetnének ki elviselhetetlen forgalmi adót a tengerparton levő szerb nyaralókra és telkekre. Ha Szerbia nem készülne bosszúból „elvágni” Horvátország felé a távvezetékeket. Ha a horvátok viszonzásul nem zárnák el az országos kőolajvezetéket…

Az irracionális gazdasági háború közepette a szlovén népszavazást beharangozó lapok baljóslatú hírei fölött sietve lapoznak át az emberek. Az önállósulási törekvések, a kölcsönös fenyegetőzés már a könyökén jön ki mindenkinek. Különösen a vajdaságiak allergiásak ezekre a hírekre, érthetően, hiszen amíg az ország minden része autonómiát követel, önrendelkezésre törekszik, több hatalmat, nagyobb jogkört: próbál magának kiharcolni, Vajdaság önállósága jelképessé válik. Alkotmányának minapi eltörlésével teljesen védtelenné vált gazdasági kifosztásával szemben. A vajdasági magyarság egy széteső országban keresi a helyét. Szabad sajtó nélkül, cserbenhagyva és megtévesztve a jó beosztásokat elfoglaló értelmiségétől. De talán jobb is, hogy ez utóbbiak pártfogását nem élvezi, hiszen az az „életbölcselet”, amivel ezek a próféták tömték eddig a kisebbségiek fejét, a vajdasági magyarság csaknem teljes megsemmisülésébe került. A karrierista, identitás nélküli, kiváltságokra törekvő emberek szüntelenül azt sulykolták a kisebbségiek fejébe, hogy a „békés együttélés” érdekében adják fel a nemzeti identitásukat, ne foglalkozzanak politikával, s a hatalmon levőket fenntartás nélkül biztosítsák lojalitásukról, mert különben az Isten sem irgalmaz meg nekik.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége – kereken egy évvel ezelőtt – azért jött létre, hogy ennek a nyomorúságos állapotnak véget vessen. Hogy a vajdasági magyarságot, amely közösségként nem létezett, ebből a megalázó állapotból kiemelje és alkalmassá tegye a polgári életre. A VMDK létrejötte vitathatatlan határkő a szorongásokkal telt, gyötrelmes, identitás nélküli múlt és a szervezett, felelősséggel vállalt jövő között. A vajdasági magyarság érdekszervezetének a létrehozásával vált közösséggé. Nem csak azáltal, hogy kiállt a kisebbségiek kollektív érdekei mellett, hogy nyilvánosságra hozta eddig elhallgatott megélt történelmét, a vele szemben elkövetett szégyenteljes eseményeket, hanem akként is, hogy a továbbiakban önálló politikai szubjektum kíván lenni.

A VMDK létrejötte óta szálka sokak szemében. A „jugoszláv orientáltságú” magyar értelmiségiek a december 9-i választások előtt a reformkommunisták zászlaja alá kívánták felsorakoztatni a magyarságot. A reformkoalíció azonban, a szerb ellenzéki pártokkal együtt, a választásokon súlyos vereséget szenvedett. Velük ellentétben, a hatalmon lévő szocialisták mellett, a VMDK rendkívül sikeresen szerepelt Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a választások egyetlen igazi nyertese a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. (Igaz, a második menet hátra van még, a VMDK azonban jó eséllyel indul ezen is.)

Ez a siker azonban nem váltott ki osztatlan örömöt a magyarság körében. A helyét kereső, rossz lóra tett vajdasági magyar sajtó, ha nem is fanyalog, nem vádolható éppenséggel a magyarság tömjénezésével sem. A szavazópolgárok politikai bölcsességére vonatkozóan nem sok dicsérő jelző hangzott el. A mellébeszélés rosszat sejtet: várjuk, mikor csördít valamelyik janicsár a „rebellis magyarok” nyaka közé.

Karácsony előtt valahogy úgy érezzük magunkat, mint aki elkövette élete első nagy csínytevését. S most várjuk a dolgok kimenetelét. Illúzióink természetesen nincsenek, jól tudja mindenki, hogy a Balkánon az igazi parlamenti demokráciára egy ideig várni kell még. Sőt, épp a magyarországi példán okulva, tudjuk immár azt is, hogy az „igazi” parlamenti demokrácia sem old meg egy csapásra mindent. De amíg odaát emiatt a kiábrándultság és elkedvetlenedés jelei mutatkoznak, mi itt, – bár erre kevesebb okunk van – azt hiszem, bizakodóbbak vagyunk. Mi tagadás, valahol bántó is számunkra a kishitűség.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon