dr. Hódi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Eredetileg helyzetünkről, közérzetünkről, reményeinkről szándékoztam írni. Arról, hogy milyen a vajdasági magyarság lelki állapota 1990 karácsonya előtt. Hogyan éli meg az idők változásait, milyen magatartást tanúsít, mit vár a téltől, s milyen jövőt remél magának pár héttel az ország széthullása előtt? A téma azonban hamar kifogott rajtam: az útját és arculatát kereső vajdasági magyarság társadalomlélektani tablójának felrajzolása helyett folyton gazdasági nyomorunk, politikai csatározásaink reménytelen kátyújába csúsztam.

Nem szolgálhatok tehát magunkról megbízható, még kevésbé megnyugtató képpel. Lehet, nem csak a magam hibájából. Talán ez a földindulás sem kedvez a kitekintéseknek. Omló talajjal a lábunk alatt, kellős közepében a sorsformáló eseményeknek, olyannyira részesei vagyunk a történéseknek, hogy helyzetelemzés helyett legfeljebb pillanatnyi gondjainknak, kétségeinknek adhatok hangot.

Önmagában véve már Jugoszlávia összeomlása sem mindennapi élmény számunkra. Megfoghatatlan az a „nagyvonalúság”, ahogyan az emberek itt és most tudomásul veszik a dolgokat. Néhány évvel ezelőtt a Duna is kilépett volna medréből, ha valaki Jugoszlávia összeomlását szóba hozza. Most viszont a kutya sem törődne vele, ha a széthullást ezernyi más gond és baj nem tetézné. Ha nem tűnt volna el a szlovén áru az üzletekből. Ha „vitális” gazdasági érdekeit védve a szerb kormány nem folyamodik más köztársaságok termékeivel szemben protekcionista intézkedésekhez. Ha a horvátok válaszul nem vetnének ki elviselhetetlen forgalmi adót a tengerparton levő szerb nyaralókra és telkekre. Ha Szerbia nem készülne bosszúból „elvágni” Horvátország felé a távvezetékeket. Ha a horvátok viszonzásul nem zárnák el az országos kőolajvezetéket…

Az irracionális gazdasági háború közepette a szlovén népszavazást beharangozó lapok baljóslatú hírei fölött sietve lapoznak át az emberek. Az önállósulási törekvések, a kölcsönös fenyegetőzés már a könyökén jön ki mindenkinek. Különösen a vajdaságiak allergiásak ezekre a hírekre, érthetően, hiszen amíg az ország minden része autonómiát követel, önrendelkezésre törekszik, több hatalmat, nagyobb jogkört: próbál magának kiharcolni, Vajdaság önállósága jelképessé válik. Alkotmányának minapi eltörlésével teljesen védtelenné vált gazdasági kifosztásával szemben. A vajdasági magyarság egy széteső országban keresi a helyét. Szabad sajtó nélkül, cserbenhagyva és megtévesztve a jó beosztásokat elfoglaló értelmiségétől. De talán jobb is, hogy ez utóbbiak pártfogását nem élvezi, hiszen az az „életbölcselet”, amivel ezek a próféták tömték eddig a kisebbségiek fejét, a vajdasági magyarság csaknem teljes megsemmisülésébe került. A karrierista, identitás nélküli, kiváltságokra törekvő emberek szüntelenül azt sulykolták a kisebbségiek fejébe, hogy a „békés együttélés” érdekében adják fel a nemzeti identitásukat, ne foglalkozzanak politikával, s a hatalmon levőket fenntartás nélkül biztosítsák lojalitásukról, mert különben az Isten sem irgalmaz meg nekik.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége – kereken egy évvel ezelőtt – azért jött létre, hogy ennek a nyomorúságos állapotnak véget vessen. Hogy a vajdasági magyarságot, amely közösségként nem létezett, ebből a megalázó állapotból kiemelje és alkalmassá tegye a polgári életre. A VMDK létrejötte vitathatatlan határkő a szorongásokkal telt, gyötrelmes, identitás nélküli múlt és a szervezett, felelősséggel vállalt jövő között. A vajdasági magyarság érdekszervezetének a létrehozásával vált közösséggé. Nem csak azáltal, hogy kiállt a kisebbségiek kollektív érdekei mellett, hogy nyilvánosságra hozta eddig elhallgatott megélt történelmét, a vele szemben elkövetett szégyenteljes eseményeket, hanem akként is, hogy a továbbiakban önálló politikai szubjektum kíván lenni.

A VMDK létrejötte óta szálka sokak szemében. A „jugoszláv orientáltságú” magyar értelmiségiek a december 9-i választások előtt a reformkommunisták zászlaja alá kívánták felsorakoztatni a magyarságot. A reformkoalíció azonban, a szerb ellenzéki pártokkal együtt, a választásokon súlyos vereséget szenvedett. Velük ellentétben, a hatalmon lévő szocialisták mellett, a VMDK rendkívül sikeresen szerepelt Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a választások egyetlen igazi nyertese a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. (Igaz, a második menet hátra van még, a VMDK azonban jó eséllyel indul ezen is.)

Ez a siker azonban nem váltott ki osztatlan örömöt a magyarság körében. A helyét kereső, rossz lóra tett vajdasági magyar sajtó, ha nem is fanyalog, nem vádolható éppenséggel a magyarság tömjénezésével sem. A szavazópolgárok politikai bölcsességére vonatkozóan nem sok dicsérő jelző hangzott el. A mellébeszélés rosszat sejtet: várjuk, mikor csördít valamelyik janicsár a „rebellis magyarok” nyaka közé.

Karácsony előtt valahogy úgy érezzük magunkat, mint aki elkövette élete első nagy csínytevését. S most várjuk a dolgok kimenetelét. Illúzióink természetesen nincsenek, jól tudja mindenki, hogy a Balkánon az igazi parlamenti demokráciára egy ideig várni kell még. Sőt, épp a magyarországi példán okulva, tudjuk immár azt is, hogy az „igazi” parlamenti demokrácia sem old meg egy csapásra mindent. De amíg odaát emiatt a kiábrándultság és elkedvetlenedés jelei mutatkoznak, mi itt, – bár erre kevesebb okunk van – azt hiszem, bizakodóbbak vagyunk. Mi tagadás, valahol bántó is számunkra a kishitűség.

• Külföld