Deák Péter

Nyomtatóbarát változat

A háború legszembetűnőbb paradoxona az volt, hogy az első napokban koncentrált technikával végrehajtott tömeges csapás viszonylag kevés értékelhető eredménnyel járt, a szárazföldi csapatok jól megszervezett, de pusztítóképesség tekintetében szerényebb tevékenysége viszont hihetetlenül gyors sikert hozott.

Ma is úgy tetszik, igaza volt azoknak, akik szerint a háború teljes menetére rányomta bélyegét, hogy a politikai és katonai célok nem voltak teljesen összhangban. A politika meghatározott irányban akarta tartani az eseményeket, ezért hol fékezte, hol serkentette az operációkat. A hadászati vezetés viszont csak a saját törvényei szerint volt képes tevékenykedni – és ezzel befolyásolta a politikai sikereket.

Irak

A konfliktust elemezve három kézenfekvő tényt célszerű előrebocsátani: 1. A közel-keleti térség fél évszázada válsággóc, a világ egyik, legkevésbé stabil területe. 2. A nagyhatalmak, valamint Európa érdekei ennek következtében itt aránylag tisztán artikulálódnak. 3. A rendkívül ingatag regionális egyensúly mindig új arab hatalmi ambíciók kialakulásához vezet.

A válság az iráni–iraki háború befejeztével vette kezdetét. Ekkor a maga, Iránétól eltérő fundamentalizmusával és totalitárius államberendezkedésével a harcokból megerősödve kikerült Irak pályázott a térségben a vezető szerepre. Ehhez a feltételek kétségkívül kedvezőek voltak.

Az iraki hadsereg a háború végén mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben jóval fejlettebb volt, mint a kezdetekor. Viszonylag magas szintre emelkedett a haditechnikai gyártás és a kutatás-fejlesztés is. Magától értetődő volt, hogy ezzel a potenciállal viszonylag gyorsan kezdeni kell valamit. Mindez természetesen pénzbe került: Irak 80 milliárd dollár államadósságot halmozott fel; az adósságszolgálatot – a csökkenő olajárak mellett – az ország saját energiaforrásai nem fedezték. A vendégmunkások nagy száma miatt a felduzzadt haderő leszerelése gazdasági problémákat és nyugtalanságokat okozott volna.

Irak és Kuvait között hosszú ideje határkonfliktus alakult ki. Irak – nagyhatalmi ambícióval – területi követeléseket támasztott; célja a tengeri kijárat szélesítése volt. A konfliktust csak gerjesztette, hogy Kuvait magatartása kétségtelenül provokatív volt. Az emírség ugyanis – bár nem rendelkezett nemzetközi garanciákkal – nem mutatott toleranciát és kompromisszumkészséget, ellenben tevékenyen részt vett az olajárak szándékos lenyomásában.

Az arab tömegek „gazdagellenességének” nagypolitikai vetülete az a meggyőződés, hogy a nemzetek között és az arab nemzeten belül is vannak gazdag és élősködő népek. Szaddám Huszein személyes döntésében szerepet játszott „morális” meggyőződése is, hogy ezt az arab „belső ügyet” ő hivatott elrendezni, és egyben meg kell büntetnie a leggazdagabb nemzetet, az imperialista amerikaiakat is.

Szaddám Huszein mindig nagy stratégának képzelte magát. Ambiciózus hadseregfejlesztési elképzeléseiről, például egy szovjet mintájú flotta felépítéséről sosem akart lemondani. Emellett nagyon vonzó volt számára a gondolat, hogy ő lehet az arab világ elhivatott vezetője. Ezek a vágyak elnyomták benne a realitásérzéket, túlbecsülte saját katonai erejét, és nem számolt azzal, hogy 1990-ben széles, demokratikus koalíció lép fel vele szemben. Túlbecsülte saját népszerűségét és tekintélyét is. Elhitte az egyiptomi megfogalmazást, hogy a „középosztálytól lefelé mindenki neki drukkol”. Ellenzékét működésképtelennek ítélte, és úgy vélte, a néhány évvel ezelőtti kemény és véres leszámolással hosszú időre elintézte a kurd problémát. Önbizalmát növelték belső reformlépéseinek eredményei is.

Mindezek alapján augusztusban alkalmasnak ítélte az időt Kuvait lerohanására, megszállására és úgy vélte, országa képes lesz a várható szankciók elviselésére. Nem biztos, hogy a kuvaiti okkupációt hosszú távúnak tervezte. Elképzelhető, hogy arra számított: később nagylelkű gesztusként kivonja fő erőit Kuvaitból, amely politikailag továbbra is alárendeltje marad. Ezt a variációt a kialakuló nemzetközi koalíció időszerűtlenné tette.

Amerika

A konfliktus második főszereplője nyilvánvalóan az Egyesült Államok volt. Az Irak elleni koalíció és maga a háborús helyzet teljesen legitim nemzetközi törvénykezési folyamat következményeként jött létre. A nagymértékű nemzetközi támogatás azonban gyakorlatilag szabad kezet adott az Egyesült Államok politikai döntéshozóinak és később katonai vezetésének is a válság kezelésében és a hadjárat megszervezésében. Az USA-nak természetesen megvoltak a saját érdekei a háborúban, és a szabad kéz ezek érvényesítését lehetővé is tette.

Az Egyesült Államok magatartását a térségben hosszabb idő óta három cél határozta meg: Izraellel szemben vállalt elkötelezettségének érvényesítése; a közel-keleti olaj biztosítása és végül a Szovjetunió kiszorítása a térségből. E három célhoz az iráni forradalom győzelme után újabb törekvés társult: az, hogy a szélsőséges és veszélyes fundamentalizmust meg kell fékeznie. Valamennyi törekvés érvényesítésére az látszott a legcélszerűbbnek, ha az USA a Nyugattal együtt nem kihívóan, de erőteljesen az iraki rendszert támogatja, és ezzel csökkenti mind az Iszlám, mind a szovjet rendszer befolyását. A helyzet azonban úgy alakult, hogy Irakban az iráninál racionálisabb és osztályharcosabb „új fundamentalizmus” jelent meg, amely egyebek közt a fent vázolt iraki célokban manifesztálódott. A hírszerzés úgy látszik kevesebb információt közölt erről, az elemzés nem volt elég naprakész, az 1990-es évre az Egyesült Államok becsapottnak érezte magát, és politikai felháborodása nyilvánvalóvá vált.

Egy új világrend küszöbén, merőben új egyensúlyi helyzetben az USA-nak demonstrálnia kellett, hogy nem a világ csendőre, hanem egyedüli cselekedni képes jótevője. A nemes általános célok mellett azonban kétségkívül szerepet játszottak a döntésben olyan gyakorlatias tényezők is, hogy az Egyesült Államok haderejének végre alkalma nyílik arra, hogy új haditechnikáját, a nullgenerációs eszközöket élesben próbálja ki; hogy a koalíció tartósan biztosítja az amerikai katonai jelenlétet a térségben; az USA rendezheti az olajkérdést, és toleráns módon ugyan, de kétségtelenül megalázza a konzervatív szovjet katonai vezetést.

Tegyük hozzá: az Egyesült Államok korántsem törekedett a Szovjetunió teljes kiszorítására. Számára kedvezőbb volt, hogy pontosan körvonalazza, mi a másodhegedűs szerepe. Ezért kedvezően fogadta a szovjet bekapcsolódást a válságba, és jóindulattal vette tudomásul a szovjet közvetítési próbálkozásokat is.

Ilyen körülmények között az Amerikai Egyesült Államok számára nem voltak elegendőek azok az eredmények, amelyeket talán – esetleg az év közepéig meghosszabbított – blokádszankciók hoztak volna, és megindította a háborút. Ugyanakkor mindenképpen el akarta kerülni a veszteségeket, és ezért a hadműveleteket elsősorban az új haditechnika tömeges alkalmazásával kezdte meg.

Felvetődik a kérdés, miért ért véget a háború? Világosan látni kell, hogy a hadászati művelet Kuvait felszabadításával elérte célját. A későbbiekben egy újfajta operációban nagyobbak lettek a volna a veszteségek. Elkeseredettebb lett volna a védekezés, s végül az amerikai haderő feladata egy polgárháborús konfliktus feloldása lett volna, amelyben tisztázatlan, ki harcol kivel, s hányan vannak a hadviselők. Ebben az új háborúban, amely egészen új hadviselési módot igényel, bizonyára szétmorzsolódott volna a koalíció.

Ugyanakkor a politika elérte az összes felsorolt célját. Már nem volt kérdés Szaddám léte, hiszen ez a mostani már egy másik Szaddám Huszein. A fegyverszünet utáni helyzet többesélyes volt. Az első időszakban a libanonizálódás jelei mutatkoztak. A síita és a baloldali ellenzék, a huszeinista új generáció „nemzeti tisztjei” egyaránt keresték a lehetőséget törekvéseik érvényesítésére, a kurdok megragadták az alkalmat, hogy kiharcolják függetlenségüket. Hatalmi pozícióba azonban nem kerülhetett az ellenzék, a hatalom Szaddám és garnitúrája kezében maradt. De nem dőlt el, hogy a hatalmi eliten belül Szaddám lesz-e a legerősebb, vagy kialakul egy katonai vezető csoport, amely gyengíti, majd átveszi a diktátor hatalmát. Ma ez a variáció a legesélyesebb a térségben. A válság, amelyben újra meg újra fellángolnak a fegyveres konfliktusok, valószínűleg még sokáig elhúzódik. A válság kezelésében jelenleg a nemzetközi humanitárius erőfeszítések játsszák a főszerepet, de nem lehet kizárni a katonai közbelépés esélyét sem.

Magyarország

Magyarországnak kétségkívül készen kell állnia arra, hogy a lehetőségeihez mérten mindkét szférában közreműködjék. A szimbolikus részvétel korántsem hozta meg azt a kedvező nemzetközi visszhangot, amire számítottunk. Mi több, kritikus, sőt gunyoros gesztusokat is tapasztalhattunk. Ahhoz, hogy az efféle nem várt utóhatást elkerülhessük, arra van szükség, hogy a politikai döntések előtt a külpolitika jobban járja körül a realitásokat, és a döntéshozók számára több információt biztosítson. Anélkül hogy túlbecsülnénk a lehetőségeinket, célszerű felderíteni az újjáépítéssel kapcsolatos gazdasági lehetőségeket is. Az érdeklődő magánvállalkozásokat célszerű volna bizonyos állami támogatásban is részesíteni. A katonai tapasztalatok közül a haderőreform küszöbén elsősorban az új és sikeres védelmi eszközrendszerekre érdemes felfigyelnünk, amelyeknek az ára a világpiacon feltehetőleg hamarosan csökkenni fog.

• Külföld