Skip to main content

Miért kezdődött és miért lett vége?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Öböl háború


A háború legszembetűnőbb paradoxona az volt, hogy az első napokban koncentrált technikával végrehajtott tömeges csapás viszonylag kevés értékelhető eredménnyel járt, a szárazföldi csapatok jól megszervezett, de pusztítóképesség tekintetében szerényebb tevékenysége viszont hihetetlenül gyors sikert hozott.

Ma is úgy tetszik, igaza volt azoknak, akik szerint a háború teljes menetére rányomta bélyegét, hogy a politikai és katonai célok nem voltak teljesen összhangban. A politika meghatározott irányban akarta tartani az eseményeket, ezért hol fékezte, hol serkentette az operációkat. A hadászati vezetés viszont csak a saját törvényei szerint volt képes tevékenykedni – és ezzel befolyásolta a politikai sikereket.

Irak

A konfliktust elemezve három kézenfekvő tényt célszerű előrebocsátani: 1. A közel-keleti térség fél évszázada válsággóc, a világ egyik, legkevésbé stabil területe. 2. A nagyhatalmak, valamint Európa érdekei ennek következtében itt aránylag tisztán artikulálódnak. 3. A rendkívül ingatag regionális egyensúly mindig új arab hatalmi ambíciók kialakulásához vezet.

A válság az iráni–iraki háború befejeztével vette kezdetét. Ekkor a maga, Iránétól eltérő fundamentalizmusával és totalitárius államberendezkedésével a harcokból megerősödve kikerült Irak pályázott a térségben a vezető szerepre. Ehhez a feltételek kétségkívül kedvezőek voltak.

Az iraki hadsereg a háború végén mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben jóval fejlettebb volt, mint a kezdetekor. Viszonylag magas szintre emelkedett a haditechnikai gyártás és a kutatás-fejlesztés is. Magától értetődő volt, hogy ezzel a potenciállal viszonylag gyorsan kezdeni kell valamit. Mindez természetesen pénzbe került: Irak 80 milliárd dollár államadósságot halmozott fel; az adósságszolgálatot – a csökkenő olajárak mellett – az ország saját energiaforrásai nem fedezték. A vendégmunkások nagy száma miatt a felduzzadt haderő leszerelése gazdasági problémákat és nyugtalanságokat okozott volna.

Irak és Kuvait között hosszú ideje határkonfliktus alakult ki. Irak – nagyhatalmi ambícióval – területi követeléseket támasztott; célja a tengeri kijárat szélesítése volt. A konfliktust csak gerjesztette, hogy Kuvait magatartása kétségtelenül provokatív volt. Az emírség ugyanis – bár nem rendelkezett nemzetközi garanciákkal – nem mutatott toleranciát és kompromisszumkészséget, ellenben tevékenyen részt vett az olajárak szándékos lenyomásában.

Az arab tömegek „gazdagellenességének” nagypolitikai vetülete az a meggyőződés, hogy a nemzetek között és az arab nemzeten belül is vannak gazdag és élősködő népek. Szaddám Huszein személyes döntésében szerepet játszott „morális” meggyőződése is, hogy ezt az arab „belső ügyet” ő hivatott elrendezni, és egyben meg kell büntetnie a leggazdagabb nemzetet, az imperialista amerikaiakat is.

Szaddám Huszein mindig nagy stratégának képzelte magát. Ambiciózus hadseregfejlesztési elképzeléseiről, például egy szovjet mintájú flotta felépítéséről sosem akart lemondani. Emellett nagyon vonzó volt számára a gondolat, hogy ő lehet az arab világ elhivatott vezetője. Ezek a vágyak elnyomták benne a realitásérzéket, túlbecsülte saját katonai erejét, és nem számolt azzal, hogy 1990-ben széles, demokratikus koalíció lép fel vele szemben. Túlbecsülte saját népszerűségét és tekintélyét is. Elhitte az egyiptomi megfogalmazást, hogy a „középosztálytól lefelé mindenki neki drukkol”. Ellenzékét működésképtelennek ítélte, és úgy vélte, a néhány évvel ezelőtti kemény és véres leszámolással hosszú időre elintézte a kurd problémát. Önbizalmát növelték belső reformlépéseinek eredményei is.

Mindezek alapján augusztusban alkalmasnak ítélte az időt Kuvait lerohanására, megszállására és úgy vélte, országa képes lesz a várható szankciók elviselésére. Nem biztos, hogy a kuvaiti okkupációt hosszú távúnak tervezte. Elképzelhető, hogy arra számított: később nagylelkű gesztusként kivonja fő erőit Kuvaitból, amely politikailag továbbra is alárendeltje marad. Ezt a variációt a kialakuló nemzetközi koalíció időszerűtlenné tette.

Amerika

A konfliktus második főszereplője nyilvánvalóan az Egyesült Államok volt. Az Irak elleni koalíció és maga a háborús helyzet teljesen legitim nemzetközi törvénykezési folyamat következményeként jött létre. A nagymértékű nemzetközi támogatás azonban gyakorlatilag szabad kezet adott az Egyesült Államok politikai döntéshozóinak és később katonai vezetésének is a válság kezelésében és a hadjárat megszervezésében. Az USA-nak természetesen megvoltak a saját érdekei a háborúban, és a szabad kéz ezek érvényesítését lehetővé is tette.

Az Egyesült Államok magatartását a térségben hosszabb idő óta három cél határozta meg: Izraellel szemben vállalt elkötelezettségének érvényesítése; a közel-keleti olaj biztosítása és végül a Szovjetunió kiszorítása a térségből. E három célhoz az iráni forradalom győzelme után újabb törekvés társult: az, hogy a szélsőséges és veszélyes fundamentalizmust meg kell fékeznie. Valamennyi törekvés érvényesítésére az látszott a legcélszerűbbnek, ha az USA a Nyugattal együtt nem kihívóan, de erőteljesen az iraki rendszert támogatja, és ezzel csökkenti mind az Iszlám, mind a szovjet rendszer befolyását. A helyzet azonban úgy alakult, hogy Irakban az iráninál racionálisabb és osztályharcosabb „új fundamentalizmus” jelent meg, amely egyebek közt a fent vázolt iraki célokban manifesztálódott. A hírszerzés úgy látszik kevesebb információt közölt erről, az elemzés nem volt elég naprakész, az 1990-es évre az Egyesült Államok becsapottnak érezte magát, és politikai felháborodása nyilvánvalóvá vált.

Egy új világrend küszöbén, merőben új egyensúlyi helyzetben az USA-nak demonstrálnia kellett, hogy nem a világ csendőre, hanem egyedüli cselekedni képes jótevője. A nemes általános célok mellett azonban kétségkívül szerepet játszottak a döntésben olyan gyakorlatias tényezők is, hogy az Egyesült Államok haderejének végre alkalma nyílik arra, hogy új haditechnikáját, a nullgenerációs eszközöket élesben próbálja ki; hogy a koalíció tartósan biztosítja az amerikai katonai jelenlétet a térségben; az USA rendezheti az olajkérdést, és toleráns módon ugyan, de kétségtelenül megalázza a konzervatív szovjet katonai vezetést.

Tegyük hozzá: az Egyesült Államok korántsem törekedett a Szovjetunió teljes kiszorítására. Számára kedvezőbb volt, hogy pontosan körvonalazza, mi a másodhegedűs szerepe. Ezért kedvezően fogadta a szovjet bekapcsolódást a válságba, és jóindulattal vette tudomásul a szovjet közvetítési próbálkozásokat is.

Ilyen körülmények között az Amerikai Egyesült Államok számára nem voltak elegendőek azok az eredmények, amelyeket talán – esetleg az év közepéig meghosszabbított – blokádszankciók hoztak volna, és megindította a háborút. Ugyanakkor mindenképpen el akarta kerülni a veszteségeket, és ezért a hadműveleteket elsősorban az új haditechnika tömeges alkalmazásával kezdte meg.

Felvetődik a kérdés, miért ért véget a háború? Világosan látni kell, hogy a hadászati művelet Kuvait felszabadításával elérte célját. A későbbiekben egy újfajta operációban nagyobbak lettek a volna a veszteségek. Elkeseredettebb lett volna a védekezés, s végül az amerikai haderő feladata egy polgárháborús konfliktus feloldása lett volna, amelyben tisztázatlan, ki harcol kivel, s hányan vannak a hadviselők. Ebben az új háborúban, amely egészen új hadviselési módot igényel, bizonyára szétmorzsolódott volna a koalíció.

Ugyanakkor a politika elérte az összes felsorolt célját. Már nem volt kérdés Szaddám léte, hiszen ez a mostani már egy másik Szaddám Huszein. A fegyverszünet utáni helyzet többesélyes volt. Az első időszakban a libanonizálódás jelei mutatkoztak. A síita és a baloldali ellenzék, a huszeinista új generáció „nemzeti tisztjei” egyaránt keresték a lehetőséget törekvéseik érvényesítésére, a kurdok megragadták az alkalmat, hogy kiharcolják függetlenségüket. Hatalmi pozícióba azonban nem kerülhetett az ellenzék, a hatalom Szaddám és garnitúrája kezében maradt. De nem dőlt el, hogy a hatalmi eliten belül Szaddám lesz-e a legerősebb, vagy kialakul egy katonai vezető csoport, amely gyengíti, majd átveszi a diktátor hatalmát. Ma ez a variáció a legesélyesebb a térségben. A válság, amelyben újra meg újra fellángolnak a fegyveres konfliktusok, valószínűleg még sokáig elhúzódik. A válság kezelésében jelenleg a nemzetközi humanitárius erőfeszítések játsszák a főszerepet, de nem lehet kizárni a katonai közbelépés esélyét sem.

Magyarország

Magyarországnak kétségkívül készen kell állnia arra, hogy a lehetőségeihez mérten mindkét szférában közreműködjék. A szimbolikus részvétel korántsem hozta meg azt a kedvező nemzetközi visszhangot, amire számítottunk. Mi több, kritikus, sőt gunyoros gesztusokat is tapasztalhattunk. Ahhoz, hogy az efféle nem várt utóhatást elkerülhessük, arra van szükség, hogy a politikai döntések előtt a külpolitika jobban járja körül a realitásokat, és a döntéshozók számára több információt biztosítson. Anélkül hogy túlbecsülnénk a lehetőségeinket, célszerű felderíteni az újjáépítéssel kapcsolatos gazdasági lehetőségeket is. Az érdeklődő magánvállalkozásokat célszerű volna bizonyos állami támogatásban is részesíteni. A katonai tapasztalatok közül a haderőreform küszöbén elsősorban az új és sikeres védelmi eszközrendszerekre érdemes felfigyelnünk, amelyeknek az ára a világpiacon feltehetőleg hamarosan csökkenni fog.








































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon