efhá [F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Az adatok hiánya a megszokott forrásokból származik?

Voszka Éva: Az új helyzet még nagyobb zavart keltett a statisztikában. Az állami statisztika, a KSH, a cégbíróság, a vagyonügynökség nem tudja nyomon követni az eseményeket. Előfordulhat, hogyha három év múlva valaki megkérdezi a kormányt, hogyan teljesült az átalakítási és privatizációs program, nem tudja megmondani, ténylegesen mekkora része került magánkézbe az állami vagyonnak.

Beszélő: Itt csak szakmai elégtelenségről van szó, vagy másról is?

V. É.: A szakmai ügyek elég nagy súllyal esnek latba, mert például a KSH-nak egészen új adatfeldolgozási és gyűjtési rendszerre kellene átallnia. De komoly érdekek szólnak amellett is, hogy igazából ne lehessen átlátni ezt a folyamatot.

Mi mennyi?

Beszélő: Mindezek után fel mered-e becsülni, hogy az állami iparvállalati szférának mekkora részét érintette az átalakulási folyamat?

V. É.: A múlt évben az Ipari Minisztérium hozzávetőleges adata szerint a vállalatok negyven százalékát érintette valamilyen módon a társaságalapítás. Ez azóta növekedhetett. Mindenesetre leszűrhető, hogy elég sok olyan állami vállalat van, illetve volt az adatgyűjtés idején, akik kívülmaradtak ezen a folyamaton.

Beszélő: És arról lehet tudni, hogy az elmúlt három évben mi volt az átalakulás üteme?

V. É.: 1988-ban közel ezer társaság volt, ’89-ben több mint ötezer, ’90 szeptemberében több mint 16 ezer. Tehát nagyon felgyorsultak a folyamatok. Csak sajnos, épp a lényeges kérdés, vagyis hogy itt mennyi az állami vagyon részesedése ezekben a társaságokban és mennyi az új alapítás, nem válaszolható meg. Erre összesen egy adatunk van. A KSH-nál nyilvántartott úgynevezett cégalapításból 1990 első három negyedévében az összes alapítás kilencven százaléka „előzmény nélküli” alakulás volt. De még ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy itt vadonatúj cégről van szó. Ugyanis ha a vállalatok nem jelölnek meg jogelődöt, akkor kedvezőbb számukra az adózás. Mindenesetre annyi elmondható, hogy a társaságok alapításánál a döntő többséget minden bizonnyal új és kicsi magáncégek teszik ki. És számszerűen a kisebbséget, de a vagyonra és létszámra vetítve a nagyobbik felet jelentik az állami vállalatok részvételével alakult cégek.

Beszélő: A tanulmány alaptétele, hogy itt tulajdonképpen nem annyira privatizáció zajlott, hanem tulajdonreform. Mit jelent ez?

V. É.: A nagy iparvállalatoknál, legalábbis túlnyomó többségükben az állami vagyon a társaságalapításokkal nem került magánkézbe. Itt kénytelen vagyok közbeszúrni, hogy az utóbbi években ezen a területen nagy fogalmi zűrzavar keletkezett és én a privatizációt a szűk értelemben használom, azt értem rajta, amikor az állami vagyon magánkézbe kerül. Az első időszakban az átalakulások a vállalati körben azt jelentették, hogy megváltozott a tulajdonosi jogok gyakorlása. Ez korábban megoszlott a vállalati tanácsok, a minisztériumok, a kormányzat között, és igazából nem lehetett tudni, hogy ki a tulajdonos. Most már a társaságoknak konkrétan megnevezhető tulajdonosai vannak. Csakhogy ezek az új tulajdonosok többségükben állami cégek! Részben a volt nagyvállalati központ jelent meg, mint vagyonkezelő, azután az állami bankok, amelyek korábbi hiteleiket alakították át részvényekké. Vagy a vállalat beszállító és vevőpartnerei, akik korábban üzleti kapcsolatban álltak a céggel. Ezzel a tulajdon állami jellege nem változott. Gyakorlatilag a tulajdongyakorlás módja, illetve a vagyonkezelés intézményei változtak meg.

Azért ez a folyamat sok helyen elindított egy valóságos privatizációs folyamatot is. Részben úgy, hogy a társaságokba megpróbáltak külföldi tőkét bevonni. Sok helyen elindult az úgynevezett belső privatizáció, amikor a társaság menedzserei és dolgozói kezdenek vagyonrészeket venni. Meg kell jegyezni, hogy ez inkább a kereskedelemre és a szolgáltatásokra, nem pedig az állami iparra jellemző.

Azt is meg kell jegyezni, hogy ezek az átalakulások azért jelentősen tovább bővítették a vállalati menedzsment jogosítványait. Ebben az értelemben a társasággá alakulás privatizáció, hiszen a menedzserek részvényeket, üzletrészeket vagy akár teljes gyárakat eladhatnak, ezeket forgathatják, ami definíció szerint tulajdonosi jog. De ez a fajta tulajdonosi joggyakorlás voltaképpen a korábbi reformoknak a folytatása! Hiszen 1968 óta ezeknek a reformoknak az volt a lényege, hogy a tulajdonosi jogokat fokozatosan decentralizálták.

Érték és mérték

Beszélő: A sajtó kritikái nagyrészt a vagyonértékelésekre koncentráltak. Méghozzá, hogy egyszerűen szóljunk, nagy disznóságokat gyanítanak ezen a területen.

V. É.: Biztos, hogy történtek nagy disznóságok is. Viszont az is biztos, hogy ennek a vagyonértékelésnek sem a technikai, sem az intézményi feltételei nincsenek meg. A piacgazdaságban a vagyonértékelés fóruma a tőke- és hitelpiac. Amíg ez Magyarországon nem alakul ki, addig igazából nem lehet megmondani, hogy mi mennyit ér, illetve minden kialkudott értéket meg lehet utólag kérdőjelezni. Az én véleményem az, hogy a magyar állami vagyont és különösen az iparban meglevő vagyont többnyire bizony le kell értékelni ahhoz képest, ami a könyvekben meg a vágyainkban megjelenik.

Általában el szoktuk mondani, hogy a vevőt, különösen a külföldi vevőt tulajdonképpen két dolog, az ingatlan és a piaci lehetőség motiválja. A gépek, berendezések, készletek abszolúte nem érdeklik őket. Tehát ami egy magyar vállalat könyv szerinti értékében a fő helyen szerepel, az a vételnél lényegtelen. Amit viszont meg akarnak venni, az nagyon nehezen számszerűsíthető.

Az a helyzet, hogy egy elavult vállalatot viszonylag jobb pénzért lehet eladni, mert ott a gépek és épületek értéke alacsony, de esetleg jók a piaci kilátások. Ezzel szemben sok nemrégiben modernizált vállalatot, amelynek a könyv szerinti értéke magas, csak viszonylag rossz áron lehet eladni. Mert a külföldi vevőnek ezek az értékesebb berendezések sem kellenek.

Beszélő: Ahol külföldi tőke bevonásával vegyes vállalattá alakultak, ott hozzákezdtek-e a technikai modernizációnak?

V. É.: Előre kell bocsátani, hogy a vegyes vállalatoknak két típusa van Magyarországon. A kis cégeknél a külföldi tőkebefektetés többnyire kicsi, és általános feltételezés, hogy a külföldi tőke nagy része valójában magyar tőke, csak külföldi bankon vagy cégen keresztül hozzák be. Ezt persze nem tudom számszerűsíteni.

A másik típust a korábbi nagyvállalatok, mint mondjuk a Tungsram, a Ganz-MÁVAG, a Chinoin és hasonlók jelentik, ezeknél amennyire látni lehet, tényleg megindult a belső átalakítás.

Beszélő: Ezek éppen a korábbi, félig-meddig botrányosnak tekintett példák.

V. É.: Az úgynevezett spontán privatizációban nemcsak a privatizációt, hanem a spontaneitást is meg lehet kérdőjelezni. Ugyanis nagyon sokszor állami tudomásulvétel mellett vagy egyenesen állami vezénylettel folytak az átalakítások és az eladások. Ezeknek az úgynevezett botrányos ügyeknek jelentős részét maga az állam csinálta. És utána panaszkodott az állami tulajdonos, hogy őt kisemmizték, és a feje fölött banki vagy külföldi tulajdonba ment át a cég. De hát az igazság az, hogy a Pénzügyminisztérium képviselője ott ült ezeken az értekezleteken, és aláírta a papírokat.

Beszélő: És mi változott később, a rendszerváltás után?

V. É.: Sok mindenben folytonosság tapasztalható. Ma sincs átfogó privatizációs koncepciója a kormánynak, nincs privatizációs törvény.

Az új kormány végül is egy dologban volt nagyon határozott, azt a kérdést próbálta eldönteni, hogy ki legyen az eladó. Deklarálta, hogy az eladó márpedig én, az állam vagyok; kiterjesztette a vagyonügynökség hatáskörét és a kormányfelügyeletet. Ez elvileg a spontán privatizáció végét és a döntési rendszer centralizálását jelentette. Én viszont úgy gondolom, hogy miként a spontán privatizáció nem volt spontán, ugyanúgy ez a tavaly nyár óta számítható centralizált szakasz sem igazán centralizált. A vagyonügynökség nem tudott élni a kezébe került jogi hatalommal. Csak részben tudta ellenőrizni a folyamatokat, de új koncepció az esetek nagy részében nem tudott előállni.

Most már sok jel utal rá, hogy a kormányzat maga is kezdi belátni, hogy ez a centralizáció nem megy. Például a közepes vállalatok esetében visszaáll ez az úgynevezett spontán privatizációs módszer. Vagy például az új jelszó szerint nem magának a vagyonügynökségnek kell figyelemmel kísérnie vagy vezényelnie az átalakulásokat, hanem hozzáértő cégeket bízna meg. Tehát úgy néz ki, az eddigi formális centralizáció is enyhülni fog. Csak hát az a baj, hogy ugyanazok a problémák, amelyek korábban a spontán privatizációval kapcsolatban jogos kritikákat váltottak ki, most megint elő fognak jönni. Nem kizárt, hogy folyamatos hullámzás lesz a döntési jogok centralizálásában, decentralizálásában.

Beszélő: Mi változtatna ezen a helyzeten radikálisan?

V. É.: Énszerintem ez nem egyszerűen szakkérdés, nem technikai kérdés. Az egész privatizáció igazából politikai kérdés, csak a társadalom különböző csoportjai és erői vívhatják meg azt a harcot, ami végül is eldönti, hogy kik legyenek az új tulajdonosok. Én ezért nem tudok átfogó technikai megoldást mondani. És ezért nem vállalkozom arra sem, hogy tanácsokat adjak.

Nagymonopólium, kismonopólium

Beszélő: Mennyire vitték az eddigi átalakulások előre a monopóliumok lebontását?

V. É.: Formális értelemben mindenképpen. A piaci szereplők száma nő és elvileg javulnak a versenyfeltételek is. Én azonban attól félek, hogy túl sok érdek szól amellett, hogy megmaradjanak a belföldi monopóliumok. Az államnak, mint eladónak is ez az érdeke, hiszen egy monopóliumért magasabb árat lehet kérni. A vevőnek is ez az érdeke, mert miért is akarna versenyfeltételek közé kerülni? A vállalati menedzsmentnek is ez az érdeke. És ha ezek a monopóliumok megmaradnak, akkor hiába deklarálja a kormány az importszabadságot. Nagyon erős lesz a nyomás, hogy ezeket a cégeket megvédjék a külső versenytől és ennek már jelei is vannak, például a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma tevékenységében.

Beszélő: Kik azok a mai magyar gazdaságban, akik valóban a privatizáció és a piacgazdaság felé vihetik a rendszert?

V. É.: Én leginkább az új magáncégekben bízom, ezek közé ma már középvállalatok is tartoznak. A másik lehet a külföldi tőke. A harmadik lehet az állami vállalatok menedzserrétege. Erről nekem nincs olyan rossz véleményem gazdasági szempontból, mint ami a sajtóban általában elhangzik. Ezeknek a vállalatvezetőknek, különösen a fiatalabbaknak, jelentős része mindig is jól alkalmazkodott azokhoz a körülményekhez, amelyek körülvették őket. Egy részük valószínűleg egy komolyabb piaci versenyhez is alkalmazkodni tudna.

Beszélő: A monopóliumok fenntartásához fűződő érdeknek van egy kistestvére. Az első és a második gazdaság nálunk hosszú ideig békésen élt egymás mellett. Nem fog ez tovább folytatódni?

V. É.: Én is azt hiszem, hogy nagyon sok vállalkozás az állami és magánszféra határán fog egyensúlyozni ezekben a kevert tulajdonú társaságokban. Az is könnyen meglehet, hogy továbbra is megmarad az a helyzet, amikor legális vagy illegális módon magánjövedelmeket szivattyúznak ki az állami vagy félállami cégekből. Ez alighanem nagyon fontos eleme lesz a gazdaságnak a jövőben is.

• gazdaság