Deák Péter

Nyomtatóbarát változat

Amikor a hadtörténészek a legújabb kor fegyveres összecsapásainak korát a háború gépi korszakának nevezték el, már látni lehetett, és látni kellett, hogy forradalmak sorozata kezdődik el a hadügyben. A korszakváltás először akkor következett be, amikor a harci gépek alkalmazását már világpolitikai érdekek és globális gazdasági szempontok irányították. Beköszöntött a világháborúk kora. Politikusok, katonák, hadiiparosok összefogásával olyan hatalmas kutatási-fejlesztési intézménybázis jött létre, amelyben főhivatássá vált a pusztítás technológiájának gyakorta a szükséglettől is elszakadt alap- és alkalmazott kutatása.

Ezt a folyamatot csak felgyorsította a kétpólusú világ fegyverkezési rivalizálása, serkentette az elrettentés filozófiája. A második világháborúra még csak az volt jellemző, hogy a küzdelem nem ugyanazokkal a fegyverrendszerekkel zárult le, mint amelyekkel elkezdődött: a végső szót ugyanis a nukleáris magreakcióra konstruált robbanószerkezet mondta ki.

Azóta a ciklus úgy változott, hogy mintegy 8–12 évenként kitört egy-egy helyinek nevezett háború, amelyben első pillanatától kezdve új fegyverrendszerek mutatkoztak be, és egy merőben átalakult hadviselési metodikát próbáltak ki.

A XX. század második felének hadügyi forradalma a második világháborúval indult. Az atombomba 1945-ben még alkalmatlan hordozóval jutott célba, ezért a következő állomás a rakétatechnika felfuttatása volt, hogy a legalkalmasabb szállítóeszközt kapcsolják össze a „hasznos” teherrel. Így azonban még rövid volt a hatótávolság. Ennek megnövelése érdekében megjelent az atomrakétát hordozó repülőgép vagy tengeralattjáró, majd még tovább növelte a harmadik integráció: a repülőgép-hordozó + repülőgép + levegő–föld rakéta külön-külön mozgáshosszának összeadott hatótávolsága.

A fegyverkezési spirál azonban még itt sem állt le. Megkezdődött az elektronika és finommechanika hallatlan léptékű tudományos eredményeinek összekapcsolása a pusztító fegyverfajtákkal, éspedig két vonalon: a rádióelektronika navigációs és kommunikációs–antikommunikációs rendszereinek és a komputertechnika eszközeinek széles körű alkalmazásával. Mindennek új lendületet adott az Egyesült Államokban SDI néven beindított, azóta leblokkolt kutatási program „melléktermékeinek” sokasága.

Az Öböl-háború tehát véleményem szerint az 1945-ben véget ért világégés óta a legnagyobb méretű fegyveres konfliktus földünkön. A robbanóhatás, a pusztítás hatékonysága azonban az új „hidegfegyverek” domináns szerepe miatt alig mérhető.

Az új „hadviselő felek”

A Közel-Közép-Keleten legutóbb lezajlott, 1982. évi libanoni háború óta merőben új fegyvergenerációkon kívül új eszközök is megjelentek. A célba juttatásban szinte egyeduralkodóvá vált a rakéta a hagyományosnak sem nevezhető tüzérséggel szemben. Előnyei nyilvánvalóak. A légtérben és a közeli űrben korlátlan mozgásra képes, ami jócskán leértékeli a szárazföldi csapatok szerepét, annak ellenére, hogy az eldöntött háború mégiscsak a földi tevékenységben fog lezárulni. A robbanás hangját lassan felváltja a mikro-, ultrarövid- és egyéb rádióhullámok és jelek hangtalan ütközése.

Az Öbölben kommunikációs háború folyik. Nem csupán azért, mert a tömegkommunikációnak köszönhetően az közöttünk zajlik, illetve kiegészíti vagy eltorzítja a hadieseményekről szóló információkat, hanem azért is, mert a háború zörejét, auditív jelenségeit fénysebességre kapcsolva továbbítja.

A legjelentősebb fegyverrendszerek az úgynevezett nagy pontosságú csapásmérő komplexumok. Olyan robotizált rendszerek ezek, amelyekben egy mechanizmusban működik az észlelő-, kereső-, felderítő-, helymeghatározó, célértékelő, adattovábbító, adatfeldolgozó, pályaelemképző, utasítást adó, rakétát indító és a hatást értékelő funkció. Általában egy olyan repülőgép, mint az úgynevezett AWACS, amely a műhold orientációja alapján megkeresi az ellenséges célt, illetve célok halmazát, megállapítja adatait, lerajzolja, beméri helyét térben és magasságban, ezeket az adatokat egy komputer aritmetikai egységéhez továbbítja, a komputer pedig a megfelelő programmal kiszámítja a megsemmisítő rakéta pályáját, kiválasztja a legjobb pozícióban levő kilövőt, és ha az készenléti helyzetben van, akkor el is indítja az ellenrakétát. Ha valami miatt a célt nem lehetett megsemmisíteni, akkor az egész folyamat magától ismétlődik. Ez a szisztéma földi célok és repülő eszközök, mozgásban lévő rakéták ellen is működik.

Mindehhez fotó, optika, televízió, rádióhullámok és -impulzusok, infratechnika, hangérzékelők, szenzorok és pellengátorok ezrei kerülnek beépítésre.

Új hősök, új sztárok

A háború nagy tekintélyű szereplője még mindig a rádiólokátor, ez azonban nem a hőskor radarja. Legfőbb ellensége az őt zavaró rádió-ellentevékenység mellett a „látását” elvevő üvegszáloptika, amely ellen kiegészítő berendezésekkel védekezik. Lassú öregedését jelzi azonban a már ebben a háborúban bevetett – s az amerikai haditechnikai fejlesztés egyik legnagyobb eredményeként megkonstruált – „lopakodó” (stealth) F–117-es repülőgép, olyan anyagból készül, ami elnyeli, s nem visszaveri a rádiójeleket.

Maga a rádiózás hűtlenül elhagyta a hírközlés szféráját, e viszonylag békés területről átvonult a kifejezetten aktív tevékenység zónájába. A rádióelektronika mint hadieszköz ugyanis tömeges és intenzív zavarással bénítja meg a védekező rendszerek irányítását. Ez történt 16-án este az első tömeges légicsapást megelőzően és azóta folyamatosan. A legkorszerűbb berendezések nemcsak lehallgatják és bemérik az adókat, amelyek nyilván objektumokat képeznek, hanem kikeresik tevékenységük frekvenciáit is, illetve követik azok változtatását is, nem szállnak le a kiválasztott célról. Ez a módszer már csupán attól is hatékony, hogy hatalmas zavaró zörejjel lehetetlenné teszik a vezetést, a parancsnokok közötti összeköttetést, de a lényeg nem ez. A navigáció, a távirányítás jelentős része rádiórendszerekkel folyik, ide lép be a zavaróeszköz, és egyszerűen eltéríti a rakétákat, repülőgépeket, műholdakat, megbéníthat vezérlőrendszereket is. Nincs még adat arra, hogy a számítógépes folyamatokba való beavatkozáshoz „kitenyésztették-e” már a komputervírusokat, de az adatátvitel mindenképpen zavarható.

Ezekkel az eszközökkel kezdődött a háború, mégis róluk szólnak legkevesebbet a közlemények. Az a benyomásom, a szigorú titkosság tartományában vannak. Feltehetőleg a líbiai büntetőakció eredményei és keserűbb tapasztalatai nyomán tökéletesítették őket. Valószínűleg ehhez a fegyvertartományhoz tartozik a két Joint Starsnak nevezett Boeing kísérleti gép is.

Az angolok, majd az amerikaiak először próbálták ki és alkalmazták a hajóról és szárazföldről egyaránt indítható robotrepülőgépeket, melyeket a köznyelv szárnyas-, a nyugati irodalom pedig cirkálórakétának nevez. A nyolcvanas években eredetileg atomtöltet hordozására kifejlesztett robotrepülőgép hadászati célra készült, hagyományos változata pedig hadműveleti szintű alkalmazásra, ennek rövidebb is a hatótávolsága. A Tomahawk típusú automatikus repülőszerkezet fő erénye a navigációs képességeken kívül az újszerű repülőtest. Úgy van beprogramozva, hogy alacsony magasságban részletes térkép alapján a terep, a földfelszín, illetve a víz alatti domborzatokhoz idomulva, azokat mintegy jelzőbójaként érzékelve mozog, egyméteres (nem tévedés: egy) találati szórással.

A komputerizáció azonban nemcsak a fegyverirányítás programozásában játszik szerepet. Talán először következtethetünk arra, hogy a hadműveleti tervezés, tehát a haditervek szerkesztése, nemkülönben a logisztikai ellátófolyamatok számvetése számítógépes szimulációsorozatok útján ment végbe. Feltételezhető, hogy a komputerrendszerek által kiválasztott legalkalmasabb modellek közül választotta ki a hadműveleti parancsnokság azt az optimálisat, amelynek alapján a valós forgatókönyv kidolgozásra, illetve folyamatos korrekcióra kerül.

Ez a háború azonban mégsem lesz a gépek háborúja. Az első éjjel, szerdáról csütörtökre virradóra tűzijátéknak tűnt, a beharangozott sebészi pontosság és a katonai célpontokra irányuló korrekt szelektivitás alapján azt is hihettük, hogy fehér köpenyben is fejeződik be e háború. Nappalra azonban más lett a helyzet: megjelent az ember és az emberközeli, attól el nem idegenedett, hétköznapibb technika. Szerepet kapott az iraki rakétákat megóvó fedezék, a pontatlan Scud rakéta, amely fenyegeti a lakosságot, veszélyközelbe került a vegyi fegyver, a csapatok közelednek a robbanó földi aknazárhoz, tüzek keletkeznek, kínlódnak és felpörögnek a homokban a harckocsik, megszólal az igen tökéletes, de mégiscsak emberszemmel használt géppisztoly, és hajítani fogják a kézigránátot. Szóval – ha valamilyen belátás nem segít –, mégiscsak háború lesz.

• Külföld