„Én most mindenkinek, de kivétel nélkül mindenkinek megtiltanám a naplóírást” – hallottam pár hete saját fülűleg a kiváló irodalmártól, akit nevezzünk is meg a kollektív naplóírás szellemében, legyen ez a mi titkunk, naplóinkat írók és naplóinkat olvasók – a mondat félig-meddig nyilvánosan, félig-meddig baráti körben hangzott el, rögzítése szerintem (dátummal) megér egy misét, s ha a NAPLÓ új folyamát eszébe jutna egy megszállottnak újra megindítani, ezzel a mottóval kéne tennie – szóval a kitűnő irodalmár, Radnóti Sándor szájából hangzottak el ezek a szavak, általános meghökkenést és feltűnést keltve – ez is lehetett a céljuk.
Tulajdonképpen most meg is kérhetném, hogy fejtse ki, mire gondolt – megint csak a NAPLÓ szellemében –, és akkor a Beszélő nyithatna egy ilyen NAPLÓ-rovatot, amelybe barátai (és ellenségei) hetente beküldenék naplószerű reflexióikat; de inkább mégis megpróbálom megfejteni a szavait, melyeket kiejtésük pillanatában csodálatos módon érteni véltem. (Utána már kevésbé.) Ha eltekintünk attól, hogy ez a tiltás inkább irodalmias gesztus, mint egy sajtócézár vagy rendőrfőnök fenyegetőzése, talán annak a rosszkedvű tapasztalatnak a rögzítése lehet, hogy meglehelősen silányulnak a pillanatnyi történésekre adott pillanatnyi válaszaink; hogy a naplóírás magányába betolakodott szemérmetlenül a zajos külvilág; hogy még a legfelvértezettebb gondolkodó, a legműveltebb elme is képes dühében olyasmiket írni (otthon, magányában, de talán félig-meddig mégis a kortárs-utókorra sandítva), amelyet azonnal meg kéne bánnia, ha rálátna a gondolat silányságára, a felböffenő indulat múlandóságára.
A jó napló nyilván egyszerre kordokumentum és egy létező személy egyszeri lenyomata: szubjektivitás és tárgyilagosság szerencsés kombinációja. Ehhez gyakran a rendszeresség – mondjuk, hogy valaki mindennap leírja az álmát, vagy az, hogy a napló mellett az illető jelentős irodalmi munkásságot folytat – is elegendő. Kell hozzá valaki, aki tudja, hogy hol ér véget ő, és hol kezdődik a másik, a világ. Mainapság az a veszély fenyegeti a legtöbb naplóírót, hogy megszűnt az én védettsége: a korábbi rendszer törekvése, hogy elszigetelje egymástól az embereket és atomizálja a társadalmat, talán jobban kedvezett a naplóírásnak – most egyszerre kitágult körülöttünk a világ, a korábban gondolt gondolatok, kimondott mondatok, leírt szavak mai meghosszabbításai nyílt idegvégződésekként lógnak a vakvilágba, tapogatózás ez inkább, mint valódi tapasztatok megjelenítése: „valódi” alatt azt értem, hogy egésszé kerekíthető tapasztalat, mely túlmutat azon az egyszeri szituáción, melyből fakad. A politikai élet nyilvános szereplőin látszik ez meg leginkább, akik íróasztalok mellől, baráti műhelyek hátterével, féllegalitás és állegalitás szerepköreit maguk mögött hagyva kénytelenek most önmagukat – szüntelenül a nyilvánosság előtt – valamilyen autentikus szereppé és személyiséggé bővíteni. Ezért is van annyi luftballon a közéletben; és a nagy durrogásban, amit a ballonok szüntelen kipukkadása okoz, az ember alig tudja összeszedni a gondolatait.
Mennyivel jobb helyzetben voltak a NAPLÓ írói – gondolhatnók – amikor 1977 őszén (először a világtörténelemben) megkezdték egy kollektív napló írását: egyszerre élvezve a hatalomból való kiszorítottság „érdek nélküli” magányát és a közös, táguló figyelem olykor kölcsönösen agresszív inspirációját. Az abnormális helyzet, a cselekvő részvételből való kiszorítottság jobban kedvezett a reflexiónak.
Felmerül a kérdés, hogy miért pont 1977-ben született meg a NAPLÓ, és erre csak az egyik helyes válasz az, hogy a mai magyar irodalom egyik legszabálytalanabb fenegyerekének, Kertész (Kornis) „Mityunak” véletlenül éppen akkor ötlött az eszébe, hogy barátait és ismerőseit felszólítsa a közös naplóírásra. Az igazibb válasz benne rejlik a NAPLÓban magában, legpontosabban Várady Szabolcs és Fodor Géza egy-egy bejegyzésében fogalmazódik meg – akiket, így utólag, a NAPLÓírás eminenseinek tartok.
Fodor: „Egy felismerést máris köszönhetek a NAPLÓnak. Ideológiakritikán mindig az explicit ideológia, világnézet kritikáját értettem. Az ideológiai önkritika szándékát, megindulását jól dokumentálja a Marxizmus-kötet. Ha viszont nemcsak siránkozni akarunk életünk, kapcsolataink megromlásán, ha nem akarjuk közvetlenül a világtörténelemből dedukálni életünk minden kielégületlenségét, meg kell vizsgálnunk az életünk normájává lett világnézetet azt az implicit világnézetet, amely mindennapi, gyakorlati cselekvéseinkben foglaltatik. Mintha klasszikus, feltétlenségre, törő eszmények élnének együtt gondolkodásunkban valami prakticista realizmussal. S ezek még csak nem is zavarják egymást. Amikor mindegyiket a maga körében használjuk, zökkenőmentesen működik a zavarosság. De ha véletlenül összecseréljük a kettőt, értetlenül és tehetetlenül állunk életünk működési zavarai előtt. Ha tényleg elemezni tudnánk mindennapi életünk ideológiáját, kellemetlen, de talán felszabadító is lenne az eredmény. A NAPLÓ nem lehet új forma ahhoz, ami van. Ami idestova 10 éve van.” (1977. december 20.)
Mintha Fodor válaszolna Kornis drámai mondatára (1977. november 15.): „Mintha 9-10 évvel ezelőtt az Isten nagyot kiáltott volna: – Kuss! Ne mozogj! Feküdj! Lapíts! – Sőt: – Nincs mozgás. Hallgatás. Fekszel. Lapítasz.”
Kis fejszámolás: kábé tíz évvel azelőtt vonultunk be Csehszlovákiába. Nagy valószínűséggel ez az a történelmi tapasztalat (eszmények megcsúfolása satöbbi, ne legyünk patetikusak, ma már az eszmények megvalósulása csúfol meg bennünket), amelynek feldolgozásához el kellett telnie tíz évnek. A Kovács András-féle Marxizmus-kötet és a Csalog Zsolt kezdeményezte Rondó, vagy a Kenedi-féle Profil, vagy a készülő Bibó-emlékkönyv időben majdhogynem paralel, de legalábbis érintkező vállalkozások a NAPLÓval, s itt most segítsen rajtunk egy Petri (Vörösmarty)-idézet: „Omló káprázatok, felsült remények – / Meddig győzi az ép ész televénye / emészteni a rideg törmeléket?” – hát körülbelül eddig győzte. Az a majdhogynem eufórikus visszhang, amit barátai és ismerősei körében Kornis ötlete keltett, föltétlenül ezzel a belső igénnyel függött össze: túllépni a traumán, közösen újragondolni ezt az egészet. Hét-nyolc év alatt, mint tudjuk, az emberi szervezet sejtjei kicserélődnek, ehhez a világtörténelemnek nincs sok köze: kell ennyi idő az emberi kapcsolatok regenerálódásához is.
A felszabadító ötlet szerzője, a drámaíró, egyébként elsőnek és drámaian lépett ki a NAPLÓból – alig egy évvel a létrehozása után – nyomában Nádassal, a másik drámaíróval, aki partecédulájában magát a „személyesség őrültjének” nevezi – rávilágítva egyben a NAPLÓ korlátaira és a műfaj törékenységére. „Egyet mondok, pajtikák, unom ezt az ellenzéki dumát” – írja Kornis az egyik legutolsó bejegyzésében, holott egy korábbi írásában még hetykén felszólítja Pozsgay Imrét, akihez eljutott a NAPLÓ egyik példánya (vagy a híre), amire állítólag azt mondta: „AZ ÉRTELMISÉG EGY SZŰK KIS CSOPORTJA BESZÉLGET EGYMÁSSAL: HADD BESZÉLGESSEN!” – szóval felszólítja Pozsgay Imrét (és „Barabás elvtársat” is), hogy ő is írjon a NAPLÓba, ha eszébe jut valami. Szóval a vész, ami a NAPLÓra elejétől fogva leselkedett, s ami miatt talán Kornis sürgősen elhagyta a hajóhidat, az az volt, hogy fennállt a beszűkülés veszélye, hogy sima szamizdat, afféle ellenzéki folyóirat válik belőle, és nem szabad emberek szabad önmegnyilvánulásainak laza gyűjteménye. Erről persze nem csupán a meghívott és alkalmi szerzők tehettek, hanem a kor is, melyben a hivatalos politika csupán rendőri ügyet látott a NAPLÓ rohamosan hízásnak indult, a városban keringő három kötetében.
De azt hiszem, ez egy olyan csapda volt (tipikusan 22-es), amelyet a NAPLÓ nem tudott elkerülni. És nem is olyan nagy baj ez – mint a Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós és Várady Szabolcs által szerkesztett kötet mutatja. A csinosan kivitelezett paperback ugyan nem adja vissza azt az esztétikai minőséget, amit egy (túlozzunk, nem kerül semmibe) fakszimile kiadás jelenthetett volna: kazalnyi kézirat, gépirat, újságkivágás, a legkülönfélébb papírminőségek és sortávok, a város paralel csattogó írógépeinek „ujjlenyomata” – de elég hűen reprezentálja a NAPLÓ arsch-poetikáját (sic! – A NAGY KAKA KÖNYVet a NAPLÓban meghirdető, végül nem megíró Petrinek küldöm szeretettel), amit Kornis nagy tehetséggel és sokakat inspirálva írt le a NAPLÓ beköszöntőjében:
„Ahogy tetszik
a) Mindennapi élet: hát így megy ez, így történik velem, körülöttem; így teszem; így tettetem; így tétetik velem; ebben nincs tanulság: ez benne a tanulság!
(Önmagam adatközlője vagyok. Felelek olyan kérdésekre, amelyekről feltételezem, hogy másokat nem érdekel. Ezek a legérdekesebb kérdések. A magam részéről le fogom írni mindazt, amit egyébként már észre sem veszek: napirendem; hasznos és haszontalan tevékenységem viszonya a 24 órához; milyen körülmények között jutok ételhez, információhoz, új baráthoz vagy társhoz.)
b) Gondolatok, töredékek hátha a másik használni tudja valamire! (Akkor már én is használni tudom.)
c) Aktuális kommentár: amit társaságban, fecsegés közben szoktam elveszíteni – itt végtelenül továbbpontosítva megtalálhatom.
d) Én és a hivatalok: ezentúl minden kérvényt, felszólítást, űrlapot megőrzők vagy két példányban készítek el. És várom a felhasználásukra vonatkozó ötleteket…
e) Tervek, vázlatok: Mi a véleményed róla?
f) Küldök egy jó írást: …amit kaptam… fordítottam… találtam… vagy, Isten bocsássa meg: írtam!
g) Nem értek veled egyet: …de Ő még nekem is adott új szempontokat.
h) „Ready made”: kivágtam ezt az akármit. De nagyon jellemző.
i) Most nem küldök semmit: Csak ezt.
Egyéb
Szeretném, ha ez a NAPLÓ nyitott lenne, és nyitva is maradna. Ha írhatnának bele a gyerekek is, a gyerekeitek. A kamaszok. Vagy akinek megmutatod, és akinek erről véleménye van. Ők lennének a VENDÉGEK.
Nem kötelező önmagunkról írni. Nem kötelező jelentőset írni. Nem kötelező jól írni. Nem kötelező humortalanul írni. Nem kötelező „írni”. Rögzíteni „kötelező.”
Kevés ennél pontosabb definíciót olvastam a „bármit és bárki”-re. Sőt: egyet se.
Talán ennek is köszönhető, hogy annyira különböző alkatú és kaliberű emberek meg mertek szólalni, közzé merték tenni magukat a NAPLÓban. Talán ennek is köszönhető, hogy – főleg az elején – megvesztegetően nyílt és rutintalan (előkép nélküli) írásokat olvashatott benne az ember. Mintha arra sarkallt volna mindenkit ez az esély a „bármire”, hogy tényleg kilépjen személyisége fedezékéből (a szerep, a maszk mögül), és – baráti körénél valamivel tágabb és az ismeretlenségig táguló körben, egy kvázinyilvánosság előtt – megmutassa magát. Egyszerre volt ez beszélgetés (bármiről) és írói erőpróba (azok számára, akik annak tekintették). Később ez annyiban változott, hogy csökkentek a magánéleti és irodalmi reflexiók, fokozódott a politikum az írásokban (külön folklórja alakult ki retorziók, tiltások, fegyelmezések, fenyegetések, kirúgások változatos egymásutánjának, mely a NAPLÓ táguló-szűkülő szerzői-ismerősi körét érte), maróbb, keserűbb, keményebb lett a tónus; a Bibó-emlékkönyvről szóló emlékezetes Knopp-mementó közzététele már afféle elő-mini-Duna-gate volt, és nagy szenzáció.
Őszintén szólva nekem mégis a NAPLÓ első másfél-két éve tetszik a leginkább – ami nem azt jelenti, hogy nem csaptam le később is mohón a NAPLÓra, ha hozzájutottam: de akkor már nem az írókat kerestem benne, hanem a néha vad és vitriolos szellemi csörték szórakoztattak, vagy a gonosz Hatalom természetrajzához gyűjtött újabb adalékok érdekeltek. Ezzel együtt a NAPLÓ, létezése utolsó másodpercéig sem vesztette el egyedülálló sajátosságát, hogy szerzőinek személyes életébe ágyazódott (nagy szerencsénkre még ágyukba is vitték, nevezetesen Petri Anna, aki a rendőrök elől a párnája alá rejtette el, így maradt fenn e történelmi lelet); szerzői beszámoltak arról, ha gyermekük született vagy megválasztották őket lakóbizottsági tagnak, vagy arról, hogy tettek avagy nem tettek sétát kutyájukkal a Gellért-hegyen; egyszóval a NAPLÓ teljesen sohasem vetkőzte le azt, amiért érdemes volt megindítani.
A szerzői lista, gondolom, már önmagában is elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Petri György ír mindennapjairól, olvasmányairól, csobánkai sétáiról, terveiről (bejelenti a NAGY KAKA KÖNYV megírásának tervét, ami az első vitát indítja el a NAPLÓban – a vita mindig fellángol, ha egy-egy szélsőséges vagy személyeskedő írás megjelenik, és mindig oda jut el, hogy bármit szabad, ha nem is ízléses dolog leírni), végül megvesztegető naivitással mindenkit felszólít, hogy viszonylag rendszeresen vezessen saját naplót, nem gyanítván, hogy ő biztosan azok között lesz, akik még viszonylag rendszeresen sem fognak vezetni, ír Tandoriról, azidőtt egyetlen riválisáról, egy klasszikus bekezdést, később, ha jobb nem jut eszébe, éppen elkészült verseit adja oda; Nádas Péter egy vélhetően remekművet helyez el a NAPLÓ oldalai közé; Helyszínelés c. írásában leírja, hogyan bukkant arra a villára, amelyikről Szász Béla ír könyvében, fényképeket is mellékel hozzá, a sajátjait; Dalos György az elutasítólevelek ősfolkloristája: az ő írásaiban megmutatkozik, milyen előnyben vannak a NAPLÓírók között azok, akik képesek rendesen elmesélni egy anekdotát, és bölcs rezignációval fogadják a sors csapásait, levonják a tanulságokat; Fodor Géza kezd rendet rakni (és vágni) a NAPLÓban (később feladja), de kétségtelenül az ő írásában szólal meg az a NAPLÓ-hang, amely később már hiányzik a NAPLÓból: vívódás, elmeél, könyörtelen pontosság és személyesség – mindez együtt: nem közléskényszer, hanem lényeges dolgok kimondásának igénye; Eörsi István, a slágfertig, aki alighanem a legélvezetesebb lapokat írta (Dalos mellett és Kenedi mellett) a NAPLÓba; mindenkihez van egy jó (vagy rossz) szava, minden kesztyűt fölvesz, és mindig történik vele valami érdekes – ha nem, akkor kényszeríti a világot, hogy történjen; Csalog Zsolt, aki hosszú szerelmeslevelet intéz a NAPLÓhoz: ő az első, akihez – az írásán át – mindenki beléphet, körülnézhet nála, együtt élhet vele, ha akar; Spiró György, a „munkaalkoholista”, aki nem érti, miért panaszkodnak az emberek, és miért nem dolgoznak, mint ő, valamint üdvözletét küldi Nádasnak;, Kenedi János és Pap Mari, aki Petőfi Naplóját egy kis hatósági zaklatással (útlevélügyek, telefonos üldözés) állítják párhuzamba; Zsille Zoltán, Dániel Ferenc, Könczöl Csaba, akiknek határozott véleményük van körülbelül mindenről, ami történik, a NAPLÓról is, s eközben pontosan regisztrálják marginalizálódásuk történetét – a Melankólia anatómiája c. klasszikus középkori mű után szabadon A marginalizálódás anatómiájának is nevezhetnénk a NAPLÓt, ez az a legbiztosabb mozzanat, mely legtöbb szerzőjét összeköti; barna fonálként húzódnak végig a NAPLÓn Barna Imre hetvenes–nyolcvanas éveket felvillantó töredékei; Klaniczay Gábor egy tudós higgadtságával leltároz, készít terveket; Krassó György mindig talál valamilyen ügyet, amiért Kolhaas Mihályként szembeszállhat a hatalommal; Iványi Gábor mint egy nagy, szelíd mackó veszi szemügyre az országot és különböző vidékeit; Ungváry Rudolf, a pengeelméjű outsider, aki elsőnek veti fel, profetikus és provokatív éllel, a zsidókérdést a NAPLÓ lapjain, és még számos egyéb, kényes kérdést boncol élve: írásai pontosak, bár kissé terjengősek (ez Kenedire is vonatkozik, aki pompásan ábrázolja egy régi baráttal és újdonsült szerkesztővel való aktuális fiaskóját) – paradox módon éppen Ungváry és Kenedi szellemes, metsző iróniájú, csupa titkolt érzelem átjárta, oly különböző és mégis oly hasonló írásainál éreztem meg, miért nem lehetne az ilyen formájú (kollektív) naplókat túl sokáig írni; ha tartósan elmosódik a határ aközött, ami nekem személyesen fontos és csak magánérdekű, és aközött, ami mindenki másra tartozik, akkor még a legjobb stiliszta is elveszíti formaérzékét; Kőszeg Ferenc, könnyed kezű, briliáns stílusgyakorlatokat közöl az „áthallás” témakörében; Tamás Gáspár Miklós is itt van, a „meghökkentő”; Vezér Erzsébet és Halda Aliz mintha Gorkij Anyájából léptek volna ki: jóságos, érzékeny, figyelő tekintetük előtt bontakozik ki a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji rémdramolett, értelmiség és hatalom árnyékpárbaja (valódi gumibotokkal); Havas Gábor, akinek Késelés c. szociográfiája igazi remekmű.
És itt van még Mérei Ferenc, akiből árad, csapongva és bölcsen a szó – bármiről.
Nem sorolom tovább.
Barlangrajzok. Vitatkoznak a tudósok, miért is rajzolta őket az ősember. Azért, hogy el tudja ejteni a vadat? Hogy legyőzze félelmét? Vagy azért, mert már elejtette? Örömében? Mindenkiért tette? Vagy csak önmagáért? Puszta gyönyörűségből?
Ki tudja.
- Olvasónapló [6]