Rossz nap (Az én látomásom)
A nyakam fájt, meg a karjaim sajogtak. Kicsit a torkomat is markolászta.
Visszavonultam. Még jó is, hogy jött ez a kis sajgás; legalább nem kell részt vennem a szülinapi mulatságon! Hadd zenéljenek, tomboljanak csak maguk közt az iskolások! Később azért kimegyek majd, elszívok egy cigarettát, megmustrálom a kislányokat.
…Ugyan, nem is megyek én sehová! Jó itt egyedül, csak ők se jöjjenek az én szobámba!… Pedig már itt is van egy! Apró bajszos, pimasz képű felgimnazista. Nézeget befelé, semmit sem ért. Mit bámulsz, kiskomám? Nem láttál még fekvő embert?
…De most már, végre, egymagamban. És micsoda tájakon! Jó vitorlásom fedélzetén, odafent, a norvég tengeren, északnak megyek, mindegyre csak északnak.
Sötétedik, de ez engem nem zavar. Távolról valami csodaszép, gyöngyházfényű derengés – talán az éjféli nap, talán már a sarki fény? – mutatja a jó irányt.
Hűvösödik is, ahogy északot közelítem, de éppen ez a jó! Még a kabátom is ledobom, hadd járjon át a frissítő, tengeri szél.
Amott, az ereszkedő ködben, szélmarta, lapos sziklák. Idehallom, ahogy a sirályok vijjognak körülöttük. Megyek, megnézem!
Ahogy közeledem, a deszkákon át is érzem, mint gyorsul a sodrás a lábam alatt. Jól kell kormányozni, ahol az áramlás a legnagyobb, két közeli szirt között, ott suhanok majd át… De hát… itt épp hogy nem jóféle sodor, itt visszafelé forog a víz! A hajóm meg keresztbe fordult, alig mozdul már; Jézusom, mindjárt teljesen megfeneklik…
…Csak tudnám, ki volt az a rohadok, aki visszasurrant az üres, zárt lakásba! Hogy amíg alszom, alámpössentsen! Hogy leráncigálja a pizsamámat, és a szoba közepére hajítsa! Én meg csak didergek, fázom, reszketek itt, ahogy még a tundralakó sarki törpenyír levele sem reszket…
Motorjavítás, ’86
Kis történetem zárultával egyike lettem annak a tizenötezernek, akik Magyarországon évente túlélik a szívinfarktust.
Most, 1986 elején, a Kardiológiai Intézet egyik vizsgálójában ülök. Dr. Hoffmann Artúr már vagy harminc kérdést intézett hozzám. Nikotin, alkohol, tokaszalonna?
Hátam mögött egy gyér hajú bácsi rögzített biciklin kerekezik, miközben egy nővérke valamit méreget rajta. De nincs sok időm nézelődni, mert a tanár úr tovább kérdez.
„Heti hányszor csinálja ön azt…? Van vágy, kérem szépen?”
„Hát, ugyi… Hát, vanni még mondjuk van!… Csak hát, mondjuk, ugyi, sok itten a bizonytalanság…”
Éppen ez az! Hogy az ember semmit sem tud! Nem mehet a lépcsőn felfelé. De szinte lefelé sem engedik. Hagyd, apuka, majd én! De meddig? És mi lesz a vége ennek? Még hogy heti mennyiszer!
Hisz az ember csak pár napja döntötte el, hogy marad. Nem megy, mert a sárga föld türelmes. Abban akár még ezer évig is van hely neki. Itt csak most.
„Holnap reggel tornafelszerelésével együtt jelentkezzen!” – zárta le kikérdezésemet Hoffmann tanár úr.
Amikor velem szemben a szürke hajú, melegítős öregúr lehajolt, akkor nekem fel kellett emelkednem. Amikor egyenesedett, akkor hajolnom. Amikor ő gurította a nehéz labdát, akkor én hopp, felkaptam. Amikor én gurítottam, akkor meg hopp, ő!
Hát ez elég borzasztó! Jó lenne innét lelépni, elszáguldani, bárhová! Csak hát a száguldáshoz motor is kéne, meg üzemanyag, tápvezeték… Benne vagyunk a gödörben!
…Az öltöző már más. Az itt terjengő szag minden, csak nem egészségügyi. Nem a klór, a jód, a bróm szaga, hanem tornacipőkből és még ennél is gyanúsabb forrásokból árad. Ez ismerős! Az elemi iskola felső tagozatából, például… Micsoda labdákkal szöktettelek, Lacikám! Vagy négyszer százon, négyszer négyszázon, pajtás! Versenyben voltunk mi, Lacikám!
Akkor még volt itt szervezet, szív, tüdő, lép meg ilyesmi! Lehetetlen, hogy mára teljesen elfogyott volna!
…Összekanalazni a maradékot, és vissza vele a jövőbe? Ez lenne a rehabilitáció? Azután, hogy ki miért kanalazgat, az már az ő dolga. A labdagurigató öregúr, például, főmérnök valahol. Azért gurigázik, mert még vissza akar menni az iparba. Sándor bátyám meg kovács, öntödében dolgozott. Ő nem bánja, ha leszázalékolják, csak a kertjében tudjon még dolgozgatni. Az a másik bácsi meg, fekete klottgatyában, tanárember, nagy erdélyi rokonsággal. Nyíltan még nem meri mondani, hisz még csak 1986-ot írunk, de azt veszem ki, valami „Isten, haza, család”-szerűség nevében pedálozik itten az öreg; Nekem meg akkor a liberális demokrácia nevében kellene? Meglehet, de én azért inkább csak a gyógytanárnő, Majer Kati tetszését vadászom. Ha senki nem veszi észre, hogy a lábmunkámban van valami figyelemre méltó, akkor mit ér a liberális demokrácia?
Értelmezés, ’91
„Olyan ez – magyarázza Hoffmann doktor –, mint amikor az autóban úgy keresik a hibát, hogy túráztatják, több gázt adnak rá. A rehabilitációban a terheléses vizsgálat tulajdonképpen azt mondja meg, ki mire képes. Azon belül biztonságosan lehet mozogni, akár a maximumot is ki lehet hozni, csak nem szabad túllépni a határt. Akárcsak a közlekedésben a sebességkorlátozást.
De ezt a lehetőséget nem az orvosnak, hanem a betegnek kell megvalósítania!
Kiderült, ahhoz, hogy a mozgás hatásos legyen, el kell érnie egy bizonyos szintet. S el kell távolítani azokat a gátakat, amelyek a szívbeteget megakadályozzák, hogy képes legyen mozgósítani a tartalékait.”
Milyen tartalékait, doktor úr?
„Bizonyos tartalékokkal még a nagyon súlyos beteg is rendelkezik. A szívizomban és másutt is. Ezt kell fizikailag és pszichikailag is a felszínre hozni. A modern rehabilitációs szemlélet alapvonása, hogy az orvos és a beteg nem hierarchikus, hanem partneri viszonyban áll. A betegnek legalább annyit kell tennie a gyógyulás érdekében, mint az orvosnak. S ezért is nagyon fontos, hogy fejlődjön a beteg kommunikatív készsége. Hogy ki tudjon fejezni és szóba tudjon hozni minden problémát, amivel szembekerül.”
Dr. Hoffmann Artúrt azért kerestem meg öt év után, mert szomorú hasonlatosságot érzek a megroggyant beteg és szépséges Pannóniánk jelen gazdasági, társadalmi állapota között. Magyarországon Hoffmann doktor volt a szív- és keringési betegek gyors rehabilitációjának egyik kezdeményezője és apostola. Hátha ki tudok szedni valami jó nemzetgyógyászati ötletet a doktor úrból!
Tanár úr! A kádári időkben kialakult nálunk egy meghatározott életforma. Mondhatnám, leszázalékolták a társadalmat. Kaptunk egy kevéske pénzt és hozzá némi biztonságot. Amihez azután nagy adag túlmunka, fáradtság, elfojtott feszültség és általános unalom jött hozzá. Ez most részben megszűnik. De jön helyette a verseny, a munkanélküliségtől való félelem, a sokféle nyílt színi konfliktus. Melyik életmód tesz rosszabbat az egészségnek: ami volt, vagy ami lesz?
A múltat ismerjük. Sehol az ipari civilizációban olyan rossz egészségi állapotban emberek nem voltak, és remélem, nem is lesznek, mint a szocialista országokban. Nem is egyszerűen csak Magyarországról vagy a kádárizmusról beszélek. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban a legrosszabb a kardiovaszkuláris statisztika. És kiáltó módon eltér a szomszédos nyugati országokétól.
Ami a jövőt illeti, én optimista vagyok. Érdekes módon már 1989-ben megállt az addig folytonos romlás a szívbetegség-statisztikákban. Egy év adataiból persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.
Rövid távon a gazdasági helyzet, ezt nem kell részletezni, rosszabb lesz. Biztosan nagyobb lesz a hajtás, a versengés, az erőt meghaladó erőbedobás. A magasabb árak az egészségtelenebb, zsírosabb étrend felé terelhetik a lakosságot. Ezt részben ellensúlyozhatja, hogy nem lesz pénzünk a túltáplálkozásra, kevesebb alkoholt fogunk fogyasztani.
De ez az időszak, aminek most nézünk elébe, Nyugat-Európából sem hiányzott. És egy átmeneti periódus után ott megváltozott a szemlélet. Például, hogy csak egyet mondjak, ott az emberek nem „hajtanak”, hanem dolgoznak. Kényelmesebben, kevesebb munkával, hatékonyabban. És már emiatt sokkal egészségesebbek.
Itt, nálunk, már az átmeneti időszakban meg kell keresni az egészségesebb életmódhoz vezető utakat.
De hogy lehet lelépni a régi pályáról? Jól emlékszem, tanár úr, az öt év előtti csoportos beszélgetésekre. A betegek, egyöntetűen és nagy rutinnal, azokat a gazdasági, társadalmi, szervezési meg mindenféle egyéb tényezőket sorolták, amelyek zárt láncba rendeződnek, s amelyek miatt az egyén nem képes változtatni. Amire Ön újra és mindig azt felelte, hogy az egyén mindazonáltal minden helyzetben választhat az egészséges és egészségtelen életvitel között. Mit tegyen most az egyén?
Gondolom, nem étrendi javaslatokat vár tőlem. Bár ez összefügghet az általános életvitelünkkel.
Nálunk, az elmúlt évtizedekben az embereknek igen széles körű igényei alakultak ki. Nagyon sokat akartak elérni anyagilag. Szinte minden betegemnél azt tapasztaltam, olyan sokat dolgozott, hogy közben nem ért rá, nem tudta hasznosítani, élvezni azt sem, amit már megszerzett magának.
Én nem a lemondást, az aszkézist javaslom ellenszerül! Hanem hogy üljünk le nagyon gyakran és tartsunk önvizsgálatot! Nagyon fontos, orvosi szempontból nagyon fontos, hogy a vágyaink összhangban legyenek a lehetőségeinkkel. Nemcsak azért nem érdemes magunkat hajszolni, hogy a normális méret duplájára hízzunk, hanem még azért sem, hogy tömegével vásároljuk az olvasatlan könyveket. Ha gyakran felülvizsgáljuk a céljainkat, könnyebben rátalálunk azokra a pályákra, ahol kevesebbet ártunk magunknak.
Durván kérdezem! Érezni, hogy nő a félelem a lemaradástól, az elbocsájtástól, a megbetegedéstől. Vegyünk egy ötvenes, már nem egészséges, de még munkabíró urat! Mit tegyen, ha ifjú trónkövetelők pályázzák meg a helyét? Versengjen, vagy szép csendben vonuljon le? Mivel tesz jobbat a keringési rendszerének?
Versengjen! Én is példát mondok! Épp a napokban hívott fel egy volt betegem, aki ’78-ban nálunk feküdt, nagyon súlyos infarktussal. Akkor volt 66 éves, most 79. És még most is aktív ügyvéd, nagy tervekkel. Kilép az ügyvédi munkaközösségből, és irodát nyit. Micsoda vétek lett volna akkoriban azt tanácsolni neki, álljon félre, és csak magára vigyázzon!
Kevesebb rossz napot (Hoffmann doktor látomása)
Magyarországon évente kb. húszezer szívbeteg szorulna rehabilitációra. A kórházi, szanatóriumi, ambuláns létesítmények képesek is lennének ennyi beteget fogadni.
Hoffmann Artúr szerint azonban mindössze a betegek tíz százalékát rehabilitálják a megfelelő időben. A fejlett országok tapasztalatai szerint ugyanis minél korábban kezdik el „helyreállítani” a beteget, annál jobbak a felépülés esélyei. Miközben Nyugat-Európában infarktus vagy szívműtét után a betegek több mint háromnegyede 6–12 hét után már ismét dolgozik, addig minálunk fél vagy háromnegyed éveket várnak a szanatóriumi beutalásra. Csak azért, hogy utána ötből négyet leszázalékoljanak közülük.
Ennek a gyakorlatnak nyilván meg kell változnia. Az új gyakorlat végső formáját a társadalombiztosítás és a munkanélküli-segélyezés hivatali ütközetei alakítják majd ki. A biztosító minél kevesebb rokkant, leszázalékolt embert kíván majd. Teret az egészséges, dinamikus fiataloknak – feleli majd erre a munkaügyis.
Ezzel szemben Hoffmann doktor azt javasolja: ne betegség-, hanem egészségbiztosítás legyen! Ami az egészséget „értéknek” tekinti, és megjutalmazza, ha képes vagy javítani az állapotodon.
Ha javítasz magadon, vagyis „befektetsz” az egészségedbe, akkor csökken a biztosítási összeged.
Ez a fajta biztosítás tarthatná fenn, részben legalábbis, a Hoffmann doktor látomásában szereplő nagy, országos kiterjedésű rehabilitációs és megelőző hálózatot. Mert hiába érzi a beteg drámai módon különbözőnek az infarktus előtti és utáni állapotát, a megelőzés és rehabilitáció egészségügyi tennivalói nem nagyon különböznek egymástól. Ha a beteg úgy élne, mozogna, táplálkozna, kommunikálna a bajba esés előtt, mint ahogyan utána bizony már rákényszerül, akkor tán a baj is elkerülné.
Vizsgálat, tanácsadás, gyógytorna, gyógyszerjavaslat, pszichoterápia – a megelőző és utánkezelő műhelyekben mindez együtt lenne. A magas vérnyomásban és anyagcserezavarokban szenvedők száma alapján Hoffmann doktor úgy kalkulál, egy ilyenfajta hálózat legalább kétmillió embernek kínálna azonnali segítséget. Legalábbis ennyi embernek kellene megismernie azokat a sebességkorlátozásokat (de -követelményeket is), amelyek között biztonsággal mozoghat.
Túlságosan szétaprózni azért ezt a rendszert sem kellene. Elég volna a fontosabb városokba telepíteni. Elvégre motorszerelő, benzinkutas, nyomásmérő sincs minden kicsi faluban.
Hallottad ezt, Lacikám? Négyszer száz, négyszer négyszáz? Négyszer maratoni, barátom! Nyugodtan nevezhetünk, mert már az induláskor, Marathonnál tudományosan kalibrálnak. Útközben meg, még jóval Athén előtt, beugrasz az ampelokipi prevenciós-rehabilitációs állomásra. Ott mindjárt körbekapnak, körbemérnek a kis nővérkék.
„Rendben, mehet tovább, Lacikrátész bácsi! Csak ne olyan gyorsan, mert a végén még kileheli a lelkét!”
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]