Szabad György történészprofesszor, az Országgyűlés elnöke őszinte szenvedéllyel verte az asztalul szolgáló pultocskát kedden a parlamentben: a magyar köztársaságban pedig nem lesznek kiváltságok… (Éppen nem elnökölt.)
De szép is lenne… Egy kiváltságok nélküli világ. Néhányan már megpróbálták… Robespierre, Vlagyimir Iljics Lenin… ilyenkor sok kivégzés szokott következni. Ha a törvényhozást az emberi egyenlőség pátosza hatja át, előbb-utóbb kegyetlenségi hullám söpör végig a társadalmakon. (Persze máskor is.) Szerencsére mi épp most töröltük el a halálbüntetést. Másfelől előttünk fekszik a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényjavaslat, például, amelyik kivenni készül (patinás hagyományokra támaszkodva) az állami hivatalnokot a többi halandók sorából. Igyekszik körülbástyázni biztonságukat, míg egyéb törvénytervezeteinkkel a többiek államilag garantált biztonságának bénító nyűgét igyekszünk levetni magunkról.
Mindenki őszintén egyetértett parlamenten belül és kívül az elementáris követeléssel: az új, demokratikus hatalom szüntesse meg a vérlázító kiváltságokat, amelyekkel az elvtársak jutalmazták meg egymást s magukat. (Egyet nem értő nincs. Alig hiszem, hogy bármely haszonélvező ne lenne meggyőződve róla, hogy ő történetesen megérdemli, s az igazságtevés csak a többiekre vonatkozik, azokra meg hadd vonatkozzék…) Csakhogy mihelyt a morális követelés megvalósításához kell hozzálátni, azonnal kiderül, hogy a tennivaló kipereg a kezünkből, mint a homok. Kiskirályok és hóhérok helyett rettegő, megkeseredett emberek maradnak, s abban is egyetértünk, szinte mind, hogy kegyetlenkedni nem akarunk. Mint ők.
Arcokba kéne csapni, mert a mégoly titkos pártállami rendeletek útmutatása sem takarítja ezt meg nekünk: olyan rendelet ugyanis nincs, amely kimondaná: a gonoszok, nemzetrontók és kártevők kitüntetést, lakást és nyugdíjpótlékot kapnak. A rendeletek kedvezményezettjei reménytelenül összekuszált csoportok, szétbontásuk hosszadalmas munkálkodást kíván. A korengedményes nyugdíjat élvező kohászt le kell választani a minisztériumi főosztályvezetőről, az életét kockáztató ellenállót a címzetestől.
Alighanem a világrend helyreállításának őszintén nekiveselkedő kormánytisztviselők is szembekerültek ezekkel a bonyodalmakkal, még ha apparátusaik feltételezhető csöndes szabotázsát nem is számoljuk hozzá nehézségeikhez. A szintén szorongó és keserű társadalom viszont türelmetlen. Mi lesz az igazságtevéssel? (Hátha még minden keserű napját ilyen ígéretekkel igyekeznek édesíteni?)
Ha nem tudjuk, hogy mit is csináljunk, akkor beszélünk a legtöbbet. Kitölteni a tanácstalanság űrét. Minél nyomasztóbb az űr, annál hangosabban kiabálunk. S bűnbakot keresünk. Mint az MDF-szónokok kedden délelőtt a parlamentben, a kiemelt nyugdíjak megszüntetéséről folyó vitán.
- Harmadik oldal [6]