Laki Mihály

Nyomtatóbarát változat

Ritka eset a politikában, amikor nemhogy a kulisszák mögé, de a lélek és a szellem mélyére láthatunk. A személyesség ilyen kivételes élményével, a politikus tudós belső vívódásainak bemutatásával ajándékozott meg bennünket legutóbbi írásában a fideszes szakértőkkel vitatkozó Soós K. Attila. A megvilágosodás pillanatát bemutató rész – Soós és Brada professzor párbeszéde – bizton a jövő tudomány- és gazdaságtörténészeinek kedvenc csemegéje lesz, csakúgy, mint annak árnyalt bemutatása, hogyan küzdött meg végül is korábbi nézeteivel, és jutott – ha nem is új, de – más felismerésre a szerző.

Miközben elképzeltem a jövő kutatójának a lelet felett érzett örömét (fogadjuk el, legalább munkahipotézisként, hogy akkortájt még lesz írásbeliség), sehogyan sem tudtam eltekinteni attól, hogy a két fideszes szakértő igazából nem Soóssal, a jeles tudóssal, hanem az SZDSZ kárpótlási javaslatával vitatkozik. Soós számukra politikus, aki a konkurens párt álláspontját magyarázza a közönségnek. Bármily fontos is, hogy ezt meggyőződésből teszi, szellemi metamorfózisának érzékletes dokumentálása nem pótolja annak bemutatását, hogy az SZDSZ hogyan jutott Soóshoz hasonló felismerésekre. A közönséget vélhetőleg az is érdekli, mit tanult – ha egyáltalán – az SZDSZ Bismarcktól. Mely testület hogyan, mikor, miért és miként változtatta meg a Kék Könyv és a párt más dokumentumainak hangsúlyait.

Ebből a szempontból sajnos csalódást okoz Soós cikke. Nem tanulság nélküli, személyes – tudósi – megfontolásaitól, belső vívódásaitól rendre minden átmenet nélkül jutunk el a pártálláspontot a parlamentben ismertető politikus érveihez, majd vissza. Közte mintha semmi sem történt volna. Nem tudjuk, hol ér véget Soós szellemi, és hol kezdődik az SZDSZ politikai kalandja. Kiderül ugyan, miként azonosul az ember a szervezettel, de semmit nem tudunk meg arról, hogyan, milyen megfontolásokat követve fogadja el a szervezet a politikus szakértő álláspontját.

Végül is miért fontos ez? Különösen, ha tudjuk, Soós nem erről akart itt írni, hanem arról, hogy két ifjú vitapartnere igaztalanul vádolja őt elvtelen köpönyegforgatással.

Biztos túltennénk magunkat e hiányérzeten, ha nem tapasztaltuk volna ember és szervezet igen szerencsétlen szimbiózisait a közelmúltban. De mivel se szeri, se száma – különösen Európa keleti végein – az embert, egyéniséget felfaló szervezeteknek és a szervezeteket maguk alá gyűrő emberi szörnyetegeknek, talán nem tolakodás, ha eztán tudni akarjuk, hol a határ ember és szervezet között, hogy milyen írott vagy íratlan szabályok befolyásolják ezt az érzékeny viszonyt. Ha élni akarunk demokratikus jogainkkal.

• Visszabeszélő