Skip to main content

Gyermekáldás?!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Én a család és a már megszületett ember nevében írok az egyre hangosabb magzatvédő csoportokkal szemben!

Az abortusz természetesen nemkívánatos beavatkozás, de mindenfajta védekezés ellenére is bekövetkezhet egy nem kívánt terhesség. Nem is beszélve azokról a nőkről, akik egyik vagy másik védekezési módot nem alkalmazhatják (pl. nem szedhetnek gyógyszert) egészségügyi okokból.

Ha a nem kívánt terhesség bekövetkezik, ez a család számára tragédia. Óriási pszichikai megterhelést jelent kimondani: „nem tarthatjuk meg”, hiszen majd minden ember tudja, hogy ezzel egy leendő ember felől döntött. A jelen gazdasági helyzetben azonban igenis számít, hogy hányan ülnek az asztalhoz, ha a szülők felelősséggel nevelik gyermekeiket. És még jó, ha van hol leülnie egy családnak, hisz a fiatal, családalapítás előtt álló vagy már kisgyermekes párok nagy részének csak néhány négyzetméter jut, ha jut. Másrészt bizonyos koron túl nem minden ember alkalmas egy kisgyermek fölnevelésére, és nem minden ember kívánja egy kisgyermek fölnevelését.

Mindezek miatt szerintem a család hivatott arra, hogy eldöntse: akarja-e a gyermeket, és nem a kormányzat, adminisztratív úton! Sőt, remek megoldást is ajánlanak orvosok, egyházi személyek a 168 óra című lap május 22-i számában megjelent „Szüld meg és add örökbe” című cikkében. NEM HISZEK A SZEMEMNEK! Íme: „Rengeteg olyan anyával találkozom, aki meg akarja szakíttatni terhességét, miközben tudja, hogy sok meddő házaspár örömmel fogadná ezt a gyereket. Ki kellene találni valami intézményt, hogy ezek a nők szüljék meg kisbabájukat, és adják oda azoknak a családoknak, amelyeknek nem adatott meg, hogy gyermekük legyen.”

Feltaláljuk a „bérterhesség” és „bérszülés” intézményét? Nem törődve az emberi érzésekkel? Hiszen az a 9 hónap (esetleg komplikációkkal) nem nagy dolog! Ajánlanám mindazoknak a férfiaknak (hisz ezzel a témával eddig ők foglalkoztak), hogy először saját nő hozzátartozóikat kérdezzék meg erről. Elhiszem, hogy az apa kapcsolata a kisgyermekkel akkor kezdődik, amikor a baba rámosolyog, vagy még később. Nem így a nőknél! A magzat megmozdulásától kezdve egyre jobban kötődnek kicsinyükhöz. Beszélgetnek vele, álmodnak róla, és olyan életet élnek, ami a magzatnak a legmegfelelőbb. Majd következik a szülés, ami minden gyönyörűsége ellenére sem kellemes. Csak a hirtelen megváltozott szerep – anyának lenni – és az idő teszi széppé! Nem biztos, hogy aki egyszer átélte, még egyszer vállalkozik rá kényszer nélkül.

Nincs senkinek joga egy család, és azon belül egy nő elhatározását felülbírálni, és megbüntetni, mint egy rossz diákot: „Nem vigyáztál eléggé? Hát akkor kihordod, megszülöd, és odaadod valakinek!”

Ha ez a remek ötlet komoly fórumokon vitatéma, javaslom, ne álljunk meg félúton, hisz itt a nagy lehetőség a továbbfejlesztésre: legyen kötelező minden egészséges nőnek egy csecsemőt szülni gyermekre váró családok számára is! De szép lenne!

És már hallom is, csak más megszólítással, mint a közelmúltban: A TERV, MAGYAROK…

Szebeni Angyalka pedagógus,
két kisgyermek édesanyja



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon