(Ráday Mihály)

Nyomtatóbarát változat

Örültem és bosszankodtam olvasva a Beszélő ez évi 9. számának cikkeit. Örültem, mert a lapban ismét szóba került a Déli pályaudvar fölösleges volta. Egész „városvédő” pályafutásom ezzel a témával indult 1970. január 11-én a Magyar Nemzetben. (A cikk és az összes következménye olvasható a Városvédőbeszédek című könyv elején.) Éppen akkor építették át a Déli pályaudvart, és a munkát le lehetett volna állítani. Egyetlen sikerem akkor az volt, hogy a pályaudvar mellé tervezett toronyházat „fektetve” építették meg. Sárdy László Beszélő-beli cikkének a Nemzeti Színházra vonatkozó javaslatával már tudnék vitatkozni…

Bosszankodtam Szabó András György hozzám intézett nyílt levelén. Mindig bosszant, ha emberek úgy támadnak, hogy nem készülnek fel a személyből vagy a témából, akit, amelyet támadnak.

A szerző első mondata így hangzik: „Megdöbbenéssel olvasom, illetve hallom azokat a felháborodott véleményeket, amelyek az Ön által kezdeményezett utcanév-visszaváltoztatásokat kifogásolják.” Szabó András György írását megelőzően mindössze egy újságcikk jelent meg ebben a témakörben, Szalai Pálé a Világban. S akár csak Szalai, Szabó sem vette azt a fáradságot, hogy gondosan átnézze a javaslatokat, és elővegyen egy Budapest-térképet, megnézendő, hány darab is van azokból az azonos nevű utcákból, amelyek közül néhányat visszakeresztelésre javasol a bizottság. Rövid tájékozódás után a szerző megtudhatta volna, hogy nem én vagyok a javaslattevő, hanem egy helytörténészekből, különböző területeket képviselő szakemberekből és a jelentősebb pártokat képviselő személyekből álló 18 tagú bizottság, amelyet Budapest Főváros Tanácsa hívott életre 1989 szeptemberében, és amelyeknek működéséről több újságcikkben lehetett olvasni. Szalai Pál aránylag szelíden esik abba a tévedésbe, hogy Dózsa György emlékét akarja valaki elpusztítani, aki azt javasolja, hogy a róla elnevezett kilenc közterületi elnevezés közül ne maradjon meg mindegyik. „Mit vétett Hatvany Lajos?” című cikkében abban a félreértésben leledzik, hogy a nemzeti történelem, illetve kultúrtörténet nagyjainak emlékét csak utcaelnevezésekben lehet megőrizni. A bizottság véleménye egyértelmű. Hatvany Lajos nem vétett, de vétkesek azok, akik a budai Vár egyik legősibb utcájának, a Kard utcának a nevét átkeresztelték 1968-ban. A bizottság (szerzőink ennek se néztek utána) minden olyan alkalommal, amikor a történelmi utcanév visszaállítását javasolják, s ennek bekövetkezte esetén egy jelentősebb személy egyetlen utcája esne áldozatul, javaslatot tesznek az illető nevének más utcán való megörökítésére. Annak ellenére, hogy egyébként helytelenítjük azt a Magyarországon elterjedt szokást, miszerint az emlékmegőrzésnek ez a legnépszerűbb módja (s egyben a legegyszerűbb is: néhány utcatábla, és már nem kell holmi sírgondozással, szoborállítással vagy más fárasztó és költséges dologgal foglalkozni. Az emlékmegőrzés le van tudva).

Míg a Világban megjelent cikk csak egyszerűen tájékozatlan, a Beszélőben megjelent egyenesen agresszív, átveszi azt a szamárságot Szalaitól, hogy a javaslat „a magyar nép emlékezetéből kiiktatni” szándékozik mindazokat, akiknek az utcatábla-mennyiségét csökkenti, vagy esetleg áthelyezésre ajánlja. Megjegyzem, néhol, ahol közintézmény(ek) neve tovább őrizheti bizonyos történelmi személyiségek személynevét, a bizottság ezt elegendőnek tartva valóban javasolt megszüntetést, mint például a Szabó András György által említett Pataky István esetében. A kőbányai Szent László tér nevét – ismereteink szerint – a közönségigény is kívánja visszaállítani, miközben Pataky nevét őrzi a kultúrház és továbbra is egy utca a XVIII. kerületben.

Szabó András György engem, s rajtam keresztül az egész bizottságot lehorthystázza, akik a négy hónapos előkészítő munkában részt vettek. És nyilván azokat a kerületi és fővárosi tanácstagokat is, akik a javaslatokat megvitatva, azok egy részével már egyet is értettek.

Szerzőnk felháborodása közben nem tudott magának időt szakítani arra, hogy a javaslat egészét tanulmányozza, esetleg beszerezze az ahhoz fűzött magyarázatokat. Így nem tudhatja, hogy a budapesti utcanevek egynegyedét(!) keresztelték át a második világháború után. Nem tudhatja, hogy mindazok az elnevezések, amelyek a Horthy-korszakra jellemzőek lehettek volna korunkban, már a 40-es évek végén, az 50-es évek elején eltűntek. Nem tudhatja, hogy a személyekről elnevezett utcák arányában ma Budapesten a magyar történelem fele kb. az elmúlt 70 év, és a másik fele a többi 1020. Nem tudhatja, hogy a Kard utca, a Kapucinus utca, a Szent László tér és a többi helytörténetileg, egy város múltját, történelmét illetőleg lehetnek fontosabbak, mint az aktuális politikai viszonyok.

Az országot járva sűrűn jut eszembe, vajon bánják-e ma már azok, akik a kastélyok urai elleni gyűlöletüket átruházták a kastélyokra, s okozói a legértékesebb hazai épületállomány elpusztulásának? Ez a kár nem hozható helyre pár száz vagy pár ezer forintból, mint az ugyanarra az időszakra jellemző utcaátkeresztelési dömping.

Sajnálom, hogy a Beszélőben jelent meg ez a tájékozatlanul, részrehajlóan, a tolerancia legapróbb nyoma nélkül megfogalmazott agresszív „nyílt levél”. Legszívesebben azt javasolnám szerzőjének, menjen át a szomszédos országokba, és ott követelje, hogy adjanak nevet a túl régi közterületeknek az ő ízlése szerint. Hát nem felháborító, hogy Prágában az Óvárosi főteret ma is így hívják? Hogy Bécsben Grabennek (ároknak) hívják a legismertebb utcát, s hogy ma is megvan a Káposzta piac elnevezés (Kohlmarkt)? Persze lehet, hogy szerzőnk ott is szemellenzőt visel, s csak a Segítő Mária utcát ismeri…

• Visszabeszélő