Skip to main content

Még egyszer, utoljára (?) a kiemelt nyugdíjakról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szabad György történészprofesszor, az Országgyűlés elnöke őszinte szenvedéllyel verte az asztalul szolgáló pultocskát kedden a parlamentben: a magyar köztársaságban pedig nem lesznek kiváltságok… (Éppen nem elnökölt.)

De szép is lenne… Egy kiváltságok nélküli világ. Néhányan már megpróbálták… Robespierre, Vlagyimir Iljics Lenin… ilyenkor sok kivégzés szokott következni. Ha a törvényhozást az emberi egyenlőség pátosza hatja át, előbb-utóbb kegyetlenségi hullám söpör végig a társadalmakon. (Persze máskor is.) Szerencsére mi épp most töröltük el a halálbüntetést. Másfelől előttünk fekszik a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényjavaslat, például, amelyik kivenni készül (patinás hagyományokra támaszkodva) az állami hivatalnokot a többi halandók sorából. Igyekszik körülbástyázni biztonságukat, míg egyéb törvénytervezeteinkkel a többiek államilag garantált biztonságának bénító nyűgét igyekszünk levetni magunkról.

Mindenki őszintén egyetértett parlamenten belül és kívül az elementáris követeléssel: az új, demokratikus hatalom szüntesse meg a vérlázító kiváltságokat, amelyekkel az elvtársak jutalmazták meg egymást s magukat. (Egyet nem értő nincs. Alig hiszem, hogy bármely haszonélvező ne lenne meggyőződve róla, hogy ő történetesen megérdemli, s az igazságtevés csak a többiekre vonatkozik, azokra meg hadd vonatkozzék…) Csakhogy mihelyt a morális követelés megvalósításához kell hozzálátni, azonnal kiderül, hogy a tennivaló kipereg a kezünkből, mint a homok. Kiskirályok és hóhérok helyett rettegő, megkeseredett emberek maradnak, s abban is egyetértünk, szinte mind, hogy kegyetlenkedni nem akarunk. Mint ők.

Arcokba kéne csapni, mert a mégoly titkos pártállami rendeletek útmutatása sem takarítja ezt meg nekünk: olyan rendelet ugyanis nincs, amely kimondaná: a gonoszok, nemzetrontók és kártevők kitüntetést, lakást és nyugdíjpótlékot kapnak. A rendeletek kedvezményezettjei reménytelenül összekuszált csoportok, szétbontásuk hosszadalmas munkálkodást kíván. A korengedményes nyugdíjat élvező kohászt le kell választani a minisztériumi főosztályvezetőről, az életét kockáztató ellenállót a címzetestől.

Alighanem a világrend helyreállításának őszintén nekiveselkedő kormánytisztviselők is szembekerültek ezekkel a bonyodalmakkal, még ha apparátusaik feltételezhető csöndes szabotázsát nem is számoljuk hozzá nehézségeikhez. A szintén szorongó és keserű társadalom viszont türelmetlen. Mi lesz az igazságtevéssel? (Hátha még minden keserű napját ilyen ígéretekkel igyekeznek édesíteni?)

Ha nem tudjuk, hogy mit is csináljunk, akkor beszélünk a legtöbbet. Kitölteni a tanácstalanság űrét. Minél nyomasztóbb az űr, annál hangosabban kiabálunk. S bűnbakot keresünk. Mint az MDF-szónokok kedden délelőtt a parlamentben, a kiemelt nyugdíjak megszüntetéséről folyó vitán.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon