Skip to main content

Az elnök pártján

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Közülünk – egy – elnök

Végtelenül hálásak lehetünk Csurka Istvánnak, hogy a Magyar Fórum hasábjain megérttette velünk az első felületes pillantásra merő kicsinyességgel magyarázható közjogi botrányt, ami a visegrádi hármas találkozót kísérte. Ti. hogy az államfők találkozójáról a magyar köztársasági elnököt a rendező kormány majd’ kifelejtette. „Antall és Göncz azonban egyelőre még elfért egymás mellett az aláíráskor. Annyit azonban az SZDSZ elért, hogy ez a történelmi kezdeményezés így most már nem fűződik tisztán Antall és a kormány, a keresztény koalíció nevéhez” – írja a jeles szerző. Puszta hiúság vagy távlatos keresztény nemzeti stratégia – annyit mindenesetre elért a kormány, hogy a média kamera és mikrofon elé ültette az elnököt, akit ráadásul éppen ez idő tájt még egy helyre leültettek: a vádlottak padjára, a parlamentben. A taxisblokád – a kormány és az MDF számára lidérces – epizódját fenyegetőzéssel lezáró amnesztiavita alkalmából.

Ha jól emlékeznek az emlékezők, Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki programbeszéde hozott olyan megkönnyebbülést a maga idején, a rituális kommunista stílustól elütő hangjával, mint most a tévének és a rádiónak nyilatkozó köztársasági elnök.

Miért örültünk annak, amit Göncz Árpád mondott? Miért áll talán önmagának is váratlanul a népszerűségi lista élén? Nem ígért semmi különöset, nem áll hatalmában (ahogy senkinek sem) valami közeli jóval megajándékozni a jövőjétől szorongó társadalmat. Csak arról beszélt, amit lát maga körül, ami nyomasztja, s csodálatosképpen ugyanazt látja, ugyanazt érzi, amit mindnyájan. Alighanem azért, mert ránk figyel. Egyszerű ez – talán csak az nagyon bonyolult, hogy miért ilyen szokatlan.

Ennyi az egész? A nyájas nagyapó elhiteti velünk, hogy igen, de azért nem igaz. A közülünk-egy-elnök, a köztársaság első polgára világos és kemény politikai döntéseket hoz, csöndben, ha úgy hozza a szükség, hibátlanul betartva, de kitöltve alkotmányos felhatalmazását.

Bibó barátja

Most, hogy a napilapok megírták, már nem titok, ki lehet mondani végre, tavaly október 25-én Göncz Árpád mentette meg az országot a polgárháborútól. Az alkotmány egyértelmű: a fegyveres erők külföldi vagy országon belüli alkalmazásáról az Országgyűlés, illetve – akadályoztatása esetén – a köztársasági elnök dönt. Október 25-én reggel a kormány, amelyet a miniszterelnök betegsége idején Horváth Balázs belügyminiszter vezetett, elrendelte, hogy a honvédség technikai eszközökkel, szállítójárművekkel segítse a taxisblokád megtörésére készülő rendőrséget. A. honvédség engedelmeskedett az alkotmánysértő parancsnak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy két nappal az ’56-os forradalom állami pompával megünnepelt évfordulója után újból vér folyjon a pesti utcán. Ekkor azonban a Magyar Köztársaság elnöke, a fegyveres erők főparancsnoka – mintha egyedül csak ő olvasta volna az alkotmányt – visszaparancsolta a katonai járműveket. A rendőrség vezetői, átlátva, hogy a katonaság támogatása nélkül túlontúl kockázatos vállalkozás lenne nekimenni a taxisoknak, váratlanul bejelentették, hogy nem alkalmaznak erőszakot. Némely miniszter még handabandázott egy kicsit, de aztán ők is megcsendesedtek. Az elnök, Bibó István tanítványa és barátja, megtanította a kormányt, hogy politikai válságot csak politikai eszközökkel szabad kezelni.

Némelyek úgy vélik, az elnök által javasolt közkegyelmi törvény feleslegesen elevenítette fel a lezárult krízist. Hiszen a miniszterelnök már politikai ígéretet tett a taxisok büntetlenségére. A legfőbb ügyész bejelentette, hogy senki ellen nem emel vádat, a torlaszokon lefényképezett, videofilmre vett, összeírt tízezrek büntetőjogi üldözése gyakorlatilag aligha lehetséges, egy kirakatper pedig akkora nemzetközi botrányt kavarna, hogy belerokkanna a kormány. A kételkedőknek mégsem volt igazuk. Göncz Árpád jól látta, hogy a taxisok gyakorlati büntethetetlensége nem elegendő; a büntethetetlenséget jogilag is garantálni kell. Egyúttal azonban el kell hangzania az intésnek: az erőszak, még a taxisok alkalmazta passzív erőszak.sem lehet elfogadott formája a politikai akaratnyilvánításnak. A kormánypárt szélsőségeseinek bírót és bitót kiáltozó őrjöngése meggyőzhette a kételkedőket, hogy a jogi csatában is Göncz Árpád bizonyult jobb stratégának.

Birkózás a fegyverekért

A kormány szívós harcot folytat a fegyveres szervezetek feletti korlátlan rendelkezési jogért. A rendőrfőkapitányok kinevezése körül tomboló látszólagos önkény korántsem átgondolatlan. Az új belügyminiszter, a kormány erős embere olyan rendőri vezetőket szeretne látni, akik mindent neki köszönhetnek, csak tőle függnek. Minél kevésbé akarja őket a szakma, az állomány, az önkormányzat, annál jobb. Az önkormányzati hatáskörökről szóló törvénybe rejtve a kormány vissza akarja venni, amit novemberben engedett: meg akarja szüntetni az önkormányzatok vétójogát a rendőrkapitányi kinevezéseknél is. Ha a kormány tervezetét a parlament elfogadná, a szabadon választott polgármestereknek annyi beleszólása sem lenne a rendőrség dolgaiba, mint a régi tanácselnököknek volt.

„Középerős” elnök

A legnagyobb csata a nemzetbiztonsági, majd pedig az új honvédelmi törvény elfogadása kapcsán vár az Országgyűlésre. Jelenleg ugyanis a honvédséget nem a honvédelmi miniszter, hanem a honvédség parancsnoka vezeti, akit a főparancsnok nevez ki és vált le. Ezen a rendszeren csak az Országgyűlés kétharmados többségének szavazatával lehet változtatni.

Jogosítványai alapján a Magyar Köztársaság elnöke nem gyenge elnök. Főparancsnoki tisztje, amely tényleges hatalmat jelent, meg a jog arra, hogy megfontolásra visszaküldje a törvényeket az Országgyűlésnek, erősebbé teszi a parlamentáris köztársaságok reprezentatív államfőjénél.

Az SZDSZ egyértelműen a tisztán parlamentáris berendezkedés, a gyenge államfői intézmény híve volt. Gyenge elnökként fogadta el a megbízást Göncz Árpád is: „középerős” elnöki jogosítványaival nem kívánt élni. A benzinárválság kényszerítette rá, hogy mégis éljen velük.

A kormány és a kormányfő a titkos erőpolitika bűvöletében él. E kormányférfiak meg vannak győződve róla, hogy a hatalom végső soron a fegyveres erők és a titkosszolgálatok feletti uralom kérdése.

Sem a szabad demokraták, sem Göncz Árpád nem gondolkodnak ilyen naiv módon. A hatalom – a látszat ellenére – inkább vonzásokon és választásokon múlik, nem erőszakon, furcsa: még egy diktatúrában se.

Göncz Árpádot nem az alkotmányos jogosítványai tették a politikai élet fontos – stabilizáló – szereplőjévé, hanem a társadalom bizalma.

Stabilizáló szerepet játszik elnök-főparancsnoki minőségében is. Nem mintha élni kívánna főparancsnoki jogaival. De főparancsnoki mivolta kizárja, hogy a kiszámíthatatlan, megriadt és hisztérikus kormány meggondolalanul bánjon ezzel az éles szerszámmal, a fegyveres erőkkel.

Hogyan is dicsérte Katona Tamás külügyi államtitkár kollégáját, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkárát? Derék, ambiciózus ember, mondta, csak nem szabad fegyvert adni a kezébe.

Legyen csak a fegyver a nyugodt, magabízó nagyapó kulcsos kamorájában.








































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon